‘Ranódy olykor csúnyán elbánt színészeivel‘
(Magyar Róza, Filmkultúra)
- sokkterápia a filmgyárban
Ranódy László filmjeiben gyakran találkozunk olyan erősen megformált képsorokkal, hogy azok szinte beleégnek a néző emlékezetébe, de hogy miért, azt maga a néző sem tudja megfogalmazni, csak érzi a kép erejét. A filmesztéta szavaival Ranódy „finom, tapinthatatlan szálakkal kötözte a nézőt a filmhez„, emögött azonban egy nagyon is tudatos – s talán kegyetlen – rendezői fogás húzódott.
Ranódy ugyanis néha olyan színészt választott egy-egy szerep eljátszására, aki a magánéletében éppenséggel egy olyan – friss és feldolgozatlan – traumával küszködött, aminek az élménye pontosan ellentétes volt azzal a szereppel, amit fel kellett építenie. Így a filmben elvárt karakter megformálása szinte úgy nyúlt bele a színész életébe, mint egy ujj a nyílt sebbe, amitől aztán egyes jelenetek olyan feszültséggel telítődtek, hogy az még a filmvásznon is át tudott ütni, s mély nyomot hagy a nézőben – még ma is.
