A rendező jól átvert mindenkit azzal, ahogyan a filmjében rájátszik a suttyóságra, ugyanis teljesen tisztában van a történeti háttérrel, s biztosan kezeli a latin nyelvet is, s amikor hibát hibára halmoz – azt nagyon is tudatosan teszi.

I.
Kincsvadászat a Hortobágyon

Árpa Attila filmje, az Argo (2004) nem csak a nézőit, de még a kritikusait is megtéveszti a címével. „A film a címének megfelelően hemzsegett a trágárkodástól„, számol be a bemutató után a ‘Mozikban a suttyós szemétmese‘ írásában az újságíró – s láthatóan ő is bedőlt a megtévesztő címnek. A film egyetlen eszköze ugyanis, amivel a közönségsikert megcélozza, a sorozatos akciójelenetek, a káromkodásra épülő trágár nyelvezet, s mintha ezt hangsúlyozná a cím is, hiszen maga a történet teljesen széteső, csak az alkalmi poénok tartják össze, s a dramaturgia meg se próbálja összefogni a szálakat.

S bár a film futószalagon szállítja napjain argójának leleményes fordulatait, a produkció címe mégsem a tolvajnyelvre utal, hanem az egykori legendák hajóját, az Argót idézi meg, amellyel az antik hősök kerekedtek fel, hogy megkeressék és megszerezzék a mitikus aranygyapjút. A filmben ugyanígy három argonauta nevét viseli három fiú is – Tézeusz, Orfeusz, Héraklész -, akik az Argo nevű furgonukkal erednek a többiek után a filmbeli kincs nyomába.

S bár a film a maga suttyóságában árulkodó látlelet a tömegkultúra jelenlegi állapotáról, azonban ennek ellenére is tartogat néhány olyan nyelvi poént is, amin még egy-egy magasabb kultúrához szokott – gyöngyvirágos lelkű – filosz szája is büntetlenül szaladhat mosolyra. Miként – ami végül a film fogadtatására való visszaemlékezések egy toposza lett -, a film bemutatóján „mondják, Koltai Lajos operatőr olykor elmosolyodott„, ahogyan arról az index is beszámolt.

Az argonautákat idéző három fiú egyike Orfeusz, egy tini fiúegyüttes kis szöszije – akit Steiner Kristóf alakít -, s az alakja fergeteges iróniával ábrázolja azt a távolságot, ami a magas művészetek kánonja és a populáris tömegkultúra között tátong. Az ókori legendák dalnoka, Orpheusz a szerelmes költő archetípusa, aki – miután elvesztette a feleségét – fájdalmas lantjátékával nem csak a halandókat varázsolta el, de még a vadállatokat is megszelídítette, a folyók folyását is megállította, s az alvilág isteneinek a szívét is meglágyította. Vergilius soraival:

„Férje, sötét gyászát, teknős lantján szelidíti,
S ó, téged sző, szép hitves, téged csak a dalba,
Téged hajnalidőn, téged part-esti magányban.„

S persze a szerelemről, az egykor volt boldogságról dalol a fiúbanda üdvöskéje, Orfeusz is, s reménytelenül sekélyes dalszövege mekkora mélyütéssel ellenpontozza Vergilius sorait!

„Ha rendbe jönne minden,
ha hullhatna a hó,
az lenne a szerelem,
az lenne jajj de jó!„

A fogyasztói társadalom kritikáját villantotta volna fel eredetileg a filmben egy másik szereplő, Pszicho alakja is. A szótlan gyilkos egy rivális kincskereső banda tagja, aki néha váratlanul kattan be, és rendez mészárlást minden előzmény nélkül, s tőle még a saját társai is tartanak. Pszicho – akit Bicskey Lukács alakít – az eredeti forgatókönyv szerint attól lett pszichopata sorozatgyilkos, hogy gyerekkorában állandóan Disney rajzfilmeket nézett, s hosszú csövű pisztolyába – ami a film egy ikonikus kelléke – Mickey egér, s más rajzfilm figurák vannak gravírozva. Igaz, ezek a közelképek végül nem kerültek be a filmbe, csak a Pszicho szerepét alakító Bicskey Lukács utal rá egy interjújában.

A filmet sokszor vádolja azzal a kritika, hogy más filmekből koppintott – például a historizáló nyitójelenete a Gladiátor kezdő képsorait másolta volna le -, de ez inkább azt jelzi, hogy a kritika nem igazán mit tud kezdeni a magyar suttyófilm sikerével. A Gérard Depardieu főszereplésével 2013-ban forgatott thriller rendezőjét például nem vádolja senki, hogy az Argóból koppintott volna, amikor a 17. századi Gregorio Allegri Miserere című kórusművének kezdő sorait dolgozta bele filmje zenéjébe, ahogyan Árpa Attila is ezt tette még jóval előtte, ahol a filmben a pszichopata gyilkos néhol burleszkszerű alakjára erősített rá azzal, hogy amikor az bekattanva gyilkol, akkor többször is Allegri kórusművének kezdő sorai hangzanak fel, melyek az 51. (50) zsoltárt idézik latinul:

‘Miserere mei‘ – ‘Könyörülj rajtam!‘

Depardieu thrillerében – a kórusmű a King’s College Choir előadásában – és az Argóban

A film története egy kétezer évvel ezelőtt elrejtett római kincs utáni hajszáról szól, ahol mindenki az Aranybaglyot keresi, amit a forgatókönyv viszont elég szerencsétlenül fordított vissza latinra azzal, hogy egyszerűen követte a magyar szóképzést, és a ‘bagoly‘ (strix) mellé egyszerűen odacsapták az ‘arany‘ (aurum) főnevet, amiből aztán lett a Strix aurum alak, ami melléknévi szerkezettel úgy hangzana helyesen, hogy Strix aurea.

Persze még az is lehetséges, hogy az alkotók ezzel a barbarizmusukkal tudatosan játszanak rá a film suttyóságára, mivel ez a fordítási technika az, amit aztán fergetegesen gúnyolnak ki abban a jelenetben, ahol a kétbalkezes bűnözők egy szótárral szerencsétlenkedve próbálják meg lefordítani Vincentinus centurio kétezer éves – latin nyelvű – tekercsét, hogy a kincs nyomára jussanak.

S a filmbeli Tysont alakító Kiss József később egy interjúban elmondja, hogy ebben a jelenetben hangzott el az a filmbeli poénja, amit a rajongói legtöbbet idéznek, amikor megszólítják az utcán, hogy hogyan is olvassa ki a szótárban az acc. c. inf. rövidítést, ami az accusativus cum infinitivo szerkezetet jelöli (videó).

„Az első részből az „ácécé pont cé pont inf pont”, azaz a latin fordítás a kedvencük. Meg amikor Tyson mondja Tibinek, hogy „ne engem basztass, mert nem tudsz latinul”, mintha ő annyira tudna.”

Vincentinus kétezer éves tekercsének a latin nyelvű szövegét csak pár pillanatra látjuk a filmben – s abból, ami még elhangzik -, össze tudjuk rakni az első sorát, ami így hangzik: „concipio intersum Cornelius consulo” – viszont sok értelme nincs.

Hasonlóan el tudjuk olvasni a tekercs utolsó sorait, s ha helyes az olvasatunk, akkor ott már egy egészen értelmes szöveget kapunk, miszerint „catapulta victoriam de [bar]baris consecutura et glo[riam] Romae victricis auctura movetur.” S ez azt jelentené, hogy „a hadigép mozgásban van, s el fogja érni a győzelmet a barbárokat illetően, s a győztes Róma dicsőségét fogja növelni„, ami akár még a film szövegkörnyezetébe is illeszkedne, ha eltekintünk attól, hogy ezeket a sorokat Vincentinus a légiója megsemmisülése után írja (videó).

Így viszont már jogos a gyanú, hogy az, aki ezt a szöveget illetően közreműködött, nagyon is tudott latinul, s így a tekercs elején lévő szöveg értelmetlen volta tudatos geg a film készítői részéről, ahogyan azt a kincs nevének – Strix aurum – hibás visszafordításáról is feltételeztük.

Ez a nyelvi burleszk pedig, amit a film elkezdett, bizonyos mértékig folytatódott a nagy magyar valóságban is, ugyanis a film bemutatója óta országunkban van már Concipio Consulo Kft, Strix Aurum Kft, sőt, Concipio Pomáz nevű futball szurkolói csoport, s Argo Futball Klub is.

II.
Decebal kincsei

Decebált, a thrák uralkodót Traianus seregei győzték le Kr. u.106-ban Sarmisegethusa mellett – a mai Erdély területén -, miután már korábban is jelentős csapást mértek rá 101-ben Tapae mellett, a mai Vaskapu-hágónál. A film nyitójelenete ezt az utóbbi csatát eleveníti fel azzal, hogy Erdélyből a mai Dunántúl területére helyezi át a helyszínét. hogy aztán a kincsvadászok a mai Hortobágyon portyázhassanak kedvükre közel két évezred múltán.

Decebal kincse azonban a valóságban is létezett, s a forgatókönyv írói is jól ismerhették a történetét, mert a korabeli beszámolók számos elemét veszik át, s gyúrják bele parodisztikusan a filmjükbe. A film egyik jelenetében ugyanis egy termálfürdő hőforrásának az alagútjában keresik a kincs nyomait, s előtte hangzik el egy ál-latin mondás is: „Vino vedele, therma fürdere„, amit a kétbalkezes kincsvadászokat átverő Garas professzor úgy fordít, hogy „aki sok bort iszik, gyógyulást lel a thermákban„. (videó) Egy másik csapat pedig egy föld alatti barlangban folyó patakot követ, mert „a patak folyása adja meg az irányt” a kincs rejtekhelyéhez.

Decebál a döntő csata előtt ugyanis valóban egy folyó medrében rejtette el mérhetetlen mennyiségű kincsét, amit aztán a rómaiak persze meg is találtak, s mintegy 1650 tonna aranyat zsákmányoltak, amit aztán el is szállítottak Rómába. Cassius Dio említi Róma történetét tárgyaló munkájában (CXVIII. könyv, 14), hogy a 106-ban, a döntő összecsapás után

„Decebal kincseit szintén megtalálták, bár a Sargetia folyó mélyén rejtette el, amely a palotája alatt futott. Decebal ugyanis hadifoglyok munkájával eltérítette a folyamot, egy üreget vájatott a medrébe, s ebbe mélyedésbe nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt és más igen értékes tárgyakat helyezett, amelyeknek nem árt a nedvesség, majd köveket és földet hordatott rájuk, utána pedig visszavezette a folyót az eredeti medrébe. Ugyanezekkel a hadifoglyokkal a palástjait, s más hasonló értékeit barlangokba hordatta, s hogy megelőzze azt, hogy ez kitudódjon, megöletett mindenkit, aki részt vett ebben a munkában.„

Azonban a rómaiak csak a kincs egy részét találhatták meg, ugyanis ugyanennek a folyónak a medrében mintegy négyszázezer további érmére bukkantak román halászok 1543-ban, amiről Lazius Wolfgang tudósít Commentariorum Rei publicae Romanae című művében:

Huius thesauri reliquum ante annos circiter octo, in eodem fluuio Sargetia, quem Valachi Istrigij appellant, inuentum est hoc euentu. Nauigabant ex Marisio per ostium Valachi piscatores in Istrigam, et cum forte ad truncum arboris cimbas admouissent, conspicati sub aqua aliquid quod ualde spenderet: cum illud efferre fuissent aggressi, magnam uim aureorum extulerunt. Qua re alacriores effecti, fundum diligentius rimati, peruenerunt postremo ad aedificium quoddam paruum sub undis, instar loculi: cuius fornicem, quia arobor enata, vestustate decidens, ad ruinam tracto aedificio aperuerat, omni diligentia perscrutati, ingentem uim nummorum auroreum (qui magna ex parte Lysimachi Thraciae regis Graecam inscriptionem ostendebant) milia (ut ex fide dignis audiuimus) plus quam quadrigenta, est massas insuper auri sections grauis ponderis.

Ennek a kincsnek egy további részét találták meg körülbelül nyolc évvel ezelőtt ugyanabban a Sargetia folyóban, amit a vlachok Istrigij-nek neveznek, a következőképpen. Vlach halászok a Marosról a torkolaton át az Istrigára hajóztak, s mikor egy szerencsés véletlenképpen éppen egy fa törzséhez kötötték ki a csónakjaikat, észrevették, hogy valami erősen fénylik a víz alatt, s miután odamentek, hogy a felszínre hozzák, nagy tömeg aranyat emeltek ki. Ettől csak még serényebbek lettek, s átkutatták a folyó medrét, s végül egy építményt találtak valamivel a víz színe alatt, ami úgy egy pénzes láda méretű volt: egy fa nőtt ki belőle, ami aztán idős korára kidőlt, s ezzel megrongálta az építményt úgy, hogy azt a boltívénél szakította fel, amit aztán nagy buzgalommal megvizsgáltak, s nagy mennyiségű aranyat találtak (nagy részükön egy görög király, a thrák Lysimachus felirata volt), összesen (ahogy megbízható forrásból hallottam) több mint négyszázezret, s emellett még nagy mennyiségű veretlen aranyat is.

A korabeli forrásokban olyan hihetetlen mennyiségű aranykincs megtalálásáról van szó, hogy azt még a történészek is kétkedve fogadták, míg mások szerint ez lehetett az az esemény, aminek a során akkora mennyiségű arany került az ókori Róma pénzforgalmába, hogy az még Egyiptomban is éreztette a hatását, ahol mintegy 26%-kal zuhant a nyersarany ára ekkor. Mindenesetre hasonló kétkedéssel fogadták a történészek Lazius beszámolóját is a kincs egy részének későbbi felbukkanásáról is, s ez okozhatta azt is, hogy a fordítások először – összetévesztve a quadringenti-t (négyszáz) a quadraginta-val (negyven) – csak negyvenezer aranyérméről számoltak be a forrásban leírt négyszázezer helyett.

Mindenesetre ez a hihetetlen nagyságú kincs kialakította a maga legendáját már a kora újkorban is, s Abraham Ortelius világatlaszában (1570) Dacia téképén, amit Lazius leírása alapján rajzoltak meg – a Sargetia folyó mellé oda is írták, hogy ez az „a folyó, amelyben Decebal király elrejtette a kincseit” (Sargetia flu. in quo Decebalus rex thesauros suos occultaverat).

Cassius Dio beszámolója szerint Decebal azonban nem csak aranyat és ezüstöt, hanem textíliákat is elrejtett a folyam körüli barlangokban. Ez azonban nem az uralkodó ruhatárát jelentette, hanem a textíliáknak értékőrző szerepük volt abban a korban, ahogyan Dareiosz palotájában is óriási mennyiségű, 190 éve őrzött görög bíborszövetet találtak az oda betörő macedónok, s „ezeket nyilván nem azért raktározták évszázadokig, hogy egyszer majd királyi palástok ezreit szabják belőle, hanem kincsképző szerepük volt” – mondja a történész . S hasonló módon Decebal hihetetlen aranykincse is úgy gyűlt össze, hogy azt a dák királyok évszázadokon keresztül halmozták fel, ami nem is volt olyan nehéz azon a vidéken, hiszen ez a terület Amerika felfedezése előtt a világ egyik leggazdagabb aranytermelő térsége volt.

S valószínű, hogy a forgatókönyv írói is Cassius Dio idevágó fejezetéből merítettek ihletet. A történetíró ugyanis elmondja, hogy Decebal a folyó környékén lévő barlangokba rejtette el a palástját, míg a filmben a dák király áldozati palástja jelenik meg, amit a történet elején egy szír múzeumból rabolnak el, mivel a rá hímzett piktorgamok vezethetnek annak a nyomára, hogy hol rejtették el a Strix aurumot.

Végül a filmbeli kincs, az Aranybagoly – a Strix aurum – elnevezése felveti azt a lehetőséget is, hogy a film készítői esetleg tudatosan fogtak bele egy ál-legenda felépítésébe, amit utána egy média hackben szándékoztak volna kamatoztatni, ám később ezt a szálat elvetették. (Ilyen médiahacket használt később a Megy a gőzös stábja a barcikai ősanya leleteinek ‘felfedezésével’.)

A bagolyra eszerint pedig azért esett volna a választásuk – ha nem véletlen egyezésről van itt szó -, mert a latin ‘bagoly‘ szó (a ‘strix‘) töve úgy hangzik, hogy ‘strig-‘, ez pedig kísértetiesen hasonlít a Sargetia folyó magyar nevére. Arra a folyóra, amiben Cassius Dio beszámolója szerint Decebal elrejtette a kincseit, s amit magyarul úgy hívnak, hogy Strigy.