A szadista latintanár alakja Bergman Őrjöngés c. filmjében

Meg kell, hogy öljelek. Túl rossz vagy a holt nyelvekben. De ha meghaltál, máris barátibb viszonyban leszel velük.

I.

‘Nézd, ott van Caligula, a házi szadistánk’

Nézd, ott van Caligula, a házi szadistánk‘ – adja meg egy gyors felütéssel a kegyetlen latintanár jellemrajzát Alf Sjöberg 1944-ben bemutatott filmje, az Őrjöngés (Hets) már a nyitójelenetében. ‘Biztos valami új kínzást eszel ki megint‘.

S a latintanár nem véletlenül kapta meg diákjaitól Caligula gúnynevet, mivel egy végletesen nárcisztikus és paranoiás karakter, aki az életében őt ért sérelmekért a diákjain vesz elégtételt azzal, hogy folyamatosan megalázza, gyötri és félelemben tartja őket. A feleltetés nála inkább egy kihallgatásra emlékeztet, így az alakja inkább egy náci tisztet idéz, ami szintén nem véletlen, ugyanis a rendező a latin tanár alakját a hírhedt Gestapo vezetőről, Heinrich Himmlerről mintázta. (A latintanárt a filmben Stig Järrel alakítja.)

Caligula, a latintanár és Heinrich Himmler, a Gestapo vezetője

Ez a szál persze nem jelenik meg a korabeli svéd kritikákban az ország kényes helyzete miatt. Svédország ugyanis semleges maradt a második világháborúban, s nem szállták meg a németek, azonban az adott politikai helyzetben jobbnak látszott, ha nem provokálják túlságosan a náci vezetést, s csak a film háború utáni francia bemutatóját követően kezdtek beszélni erről a párhuzamról, de ennek ellenére már a korabeli svéd közönség is a nácizmus szimbólumának tartotta Caligula alakját, s megtapsolta a bukását a mozivásznon.

Ezen túl viszont nem nagyon kell a sorok között olvasni, hiszen Svédország egy szabad állam volt, így a rendező nyíltan ábrázolhatta azt, amit csak akart, s nem volt szüksége arra, hogy a képkockák mögé rejtse el az üzenetét, ahogyan tették azt a Kelet-Európai országok filmművészetében még egy fél évszázadig.

Élesen megmutatkozik egy másik kulturális különbség is, ha az Őrjöngést a hat évvel korábban Magyarországon készült Halálos tavasz című filmmel vetjük össze, ahol – mai szemmel nézve – elképesztő botrányt okozott csupán az, hogy a filmben egy hajadon lány egy férfit egyedül látogat meg a lakásában, míg a Bergman által filmre írt történet – a kor megszokott filmnyelvéhez képest – brutális naturalizmussal mutatja be, hogy a főszereplő diák hogyan segít fel az utcán egy teljesen részeg fiatal lányt, majd kíséri haza, s lesz a szeretője még azon az éjjel. S persze – mint később kiderül – a lány a latintanár szeretője is, akit Caligula hasonló módon tart megfélemlítve, mint a diákjait, s innen már egyenesen vezet a dramaturgia a diák és tanára összecsapásához.

facio - fioA szadista latintanár és a vele – bár méltósággal, de némi daccal – szembeszálló diákja között lévő feszültség már a film elején felsejlik. S ugyan a diákok két héttel vannak az érettségi előtt, a táblára mégis két olyan alapige van felírva, melyeket ekkor már álmukban is tudniuk kell, hiszen az első évek anyagához tartoznak: a ‘facio, feci, factum, facere‘ és a ‘fio, factus sum, fieri‘.

Az ige, ahogy azt az iskolában is tanítják, ‘cselekvést, történést, létezést‘ fejez ki. S a szófajnak pontosan ezt a két aspektusát fejezi ki a két fenti szó is, az egyik ugyanis azt jelenti, hogy ‘tesz, csinál‘, míg a másik pedig ‘lesz, megtörténik, bekövetkezik‘, amiben nem nehéz felismerni, hogy itt az agresszor és az áldozat magatartásmintáiról van szó, hiszen az agresszor az, aki ‘cselekszik‘, míg az áldozat pedig elviseli azt, ami vele ‘történik‘. Persze ez a két szerep ugyanannak a játszmának a két oldala, ahogyan a két latin ige is valójában ugyanannak a tőnek a két változata, hiszen a ‘fieri‘ nem más, mint a ‘facere‘ szenvedő alakpárja.

Bergman azonban még ennél is mélyebben villantja fel a filmben az agresszor és áldozat szerepei mögött húzódó dinamika működését, s ebben már felismerhetjük annak a mélylélektani szemléletnek a korai megnyilvánulását, ami majd annyira jellemző lesz Bergman filmes világára, ahol is éles szikével boncolja majd a szereplői karakterét, s kegyetlen őszinteséggel mutatja meg a lelkük mélyén megbúvó démonokat – amelyek persze leginkább az ő saját démonai.

Az érettségi előtt álló Jan-Eriket a film elején ugyanis úgy ismerjük meg, mint egy érzékeny művészlelket, aki elutasítja barátja véleményét, aki Nietzsche és Strindberg szavait idézve állapítja meg, hogy “minden nő szajha“. Ő viszont nagyon is fennkölt ideálokat tűz ki maga elé: “nekem csak egy asszony lesz az életemben, és szerelemmel fogom szeretni“. A következő képsorokban viszont látjuk, amint egy alkoholista prostituálttal kezd viszonyt, majd lesz szerelmes a lányba. S ahogyan a magyar kritika is megjegyzi, “a szerelem sem lehet kiút Jan-Erik számára: sárba húzza eszményeit, sőt szorosan összekapcsolódik mindazzal, ami ellen a fiú lázad“.

Az ugyanis, hogy a felnőttek képmutató világa ellen lázadó kamaszfiú ugyanazzal a lánnyal kezd kapcsolatot, s a lány – mint később kiderül – a szadista latintanára szeretője, az a filmben nem a görög tragédiák sorsszerű fordulata, hanem inkább arra utal, hogy nagyon is sok közös vonás van a lázadó diákban és a szadista tanárában. S a felszínen ugyan a diák és a tanára között a ‘‘ és a ‘rossz‘ mitikus párharca zajlik, valójában a diák már a partnerválasztásában a gyűlölt tanárával azonosul tudattalanul, hogy egyszer majd talán ő is egy olyan torz és szadista személyiség legyen, mint most a latintanára.

Hogy ez így lesz-e, azt nem tudjuk, de a ‘fieri‘ szó egy másik jelentése viszont az, hogy ‘válni valamivé‘, ami akár azt is sejtetheti, hogy a harc eredménye nem az lesz, hogy a diák kilép az agresszor – áldozat játszmából, hanem csupán szerepet vált, s maga is agresszorrá ‘válik‘. A két ige alatt pedig a tábla alján ott egy másik latin kifejezés: ‘sua sponte‘. Azaz ‘önként, saját akaratából‘.

akarom … nem akarom …

S ha már a filmben kétszer is elhangzik Nietzsche neve – akinek a filozófiája az ‘akarat filozófiája‘, nem meglepő, hogy a filmben többször is feltűnnek a latin nyelvtan akarást jelentő igéi, a verba voluntatis. A nyitójelenetben egy diák magolja ezeket: ‘volo – akarok, nolo – nem akarok malo – inkább akarok, cupio – kívánok‘, illetve ugyanezeket az ‘akarom – nem akarom‘ szavakat skandálja latinul Jan-Erik is éjszaka a szobájában egy – ma már megmosolyogtatóan – patetikus képsorban, a háttérben egy koponyával, amivel Hamlet nagyjelenetének ‘lenni vagy nem lenni‘ szavait idézi a nézőben. A filmkockák pedig valóban egy drámai fordulatot vezetnek be, ugyanis a fiú az akaratával viaskodva végül mégiscsak felpattan – a kamera lassan kúszik át a koponyáról egy meztelen nő szobortorzójára – s a szeretőjéhez rohan. A lányt viszont holtan találja a lakásában. Megölték. S mellette a kabátok mögé bújva, a sarokban kucorog a latintanára, aki riadtan ismételgeti, mint akinek megbomlott az elméje, hogy ‘Nem én tettem! Nem én tettem!

Lågor i dunklet – Lángok a sötétben (1942)

Stig Järrel, a színész kitűnően alakítja a pszichotikusnak tűnő latintanár alakját. Persze van már benne gyakorlata, hiszen az 1942-ben készült Lågor i dunklet (Flames in the Dark – Lángok a sötétben) című filmben is egy elmebeteg és piromániás latintanárt alakít, aki hasonlóan küszködik a rá törő késztetésekkel – alul is marad rendre. S ma már megmosolyogtató az a direkt utalás, ahogyan a dramaturgia sejteti ezt a belső harcot azzal, hogy egy jelenetben a latintanár éppen az ‘akar‘ – ‘nem akar‘ – ‘inkább akar‘ igék rendhagyó latin ragozását írja fel a táblára.

Caligula nappal az óráin viszont egy egészen másik arcát mutatja, de a latin nyelvtan példamondatai nála is csak arra szolgálnak, hogy a belső késztetéseit leleplezze velük. Hiszen számára az nyújt örömet (afficere aliquem laetitia), ha valakit félelemmel tölt el (inicere aliquem timore), s a diák egyetlen dolga, hogy sajnálja, bánja, restellje, szégyellje magát és undorodjon önmagától (miseret, paenitet, piget, pudet, taedet), hogy bocsánatot kérjen (parco, peperci parsi, parcere /?/), s esetleg még jajgathat is (plango, planxi, planctus, plangere). Végül Jan-Erikkel fordíttatja le, hogy mi vár rá kettőjük játszmájában: ‘Caesar hostem aggressus devicit‘, amivel egyrészt a fiú vereségét vetíti előre, hiszen ‘Cézár, miután lerohanta, legyőzte az ellenséget‘, másrészt a saját cezaromániás, agresszív személyiségét leplezi le. Nyilván nem véletlen, hogy a példamondatban is az ‘aggressus‘ szó szerepel, amiből a magyar ‘agresszió‘ szó is származik.

LiviusA filmben megjelenik a diákjaival együttérző, támogató tanár típusa is, aki a fiúk osztályfőnöke. Az egyik diákja – Petterson – számol be neki a latin órán átélt rettegéséről, s közben a háttérben a táblán egy latin mondat áll: “Vento secundo uehementi satis prouecti celeriter e conspectu terrae ablati sunt; et a meridie nebula occepit ita uix ut concursus nauium inter se uitarent; lenior uentus in alto factus.”  Muraközy Gyula fordításában:

Kedvező, elég heves széllel futottak ki, gyorsan eltűntek a parton állók szeme elől; déltájban olyan sűrű ködfelhő lepte be őket, hogy alig lehetett a hajók összeütközését elkerülni, majd a nyílt tengeren gyengült a szél ereje.

Az idézet Livius Róma történetéről írt művéből (Ab urbe XXIX.27) van, s azt írja le, miként szállt Scipio hajóra a seregével, hogy aztán Zámánál legyőzze a punokat, s ezzel Róma legyen a Földközi-tenger ura. Korábban ugyanis Petterson a latin órán egy másik Livius részletet fordított, a abban a pun háborúk egy korábbi hadvezére szerepelt, Fabius Maximus, aki Hannibállal szemben inkább halogató stratégiát alkalmazott, míg Scipio a nyílt támadást választotta Afrika irányába. S ez voltaképpen egy direkt utalás a filmben, hiszen ezután az osztályfőnök nyíltan szembeszáll a latintanárral – persze sejtjük: eredménytelenül -, s ekkor hangzanak el a szavai, melyek voltaképpen Bergman véleménye a világról: “Ott van a fajtád az összes iskolában. De nem csak az iskolákban. Mindenhol!

Jan-Erik és Caligula konfliktusa pedig voltaképpen inden indul a filmben, hiszen a paranoid latintanár meg van győződve arról, hogy ez a diákja árulta be őt az osztályfőnöknél, s minden eszközt megragad, hogy eltávolítsa az útjából a diákot.

Ez pedig sikerül is neki, s nem kell sokat várnia a kedvező alkalomra. S hogy mi is Livius szavaival éljünk: a ‘kedvező szélre’. A lány halála ugyanis csak jóval ezután következik be, de a rendőrség hamar szabadon engedi a letartóztatott latintanárt, hiszen a boncolás kimutatja, hogy a lány az alkoholizmusába halt bele. Jan-Erik viszont sejti, hogy a tanára szadizmusa kergette halálba a megfélemlített lányt, s egy alkalommal megüti a tanárát, aminek a következtében kicsapják az intézményből röpke egy héttel az érettségi előtt.

A film utolsó képsora pedig ismét Bergman későbbi filmjeinek a világát idézi, s lélektanilag meglepő hitelességgel ábrázolja, hogy az agresszor mennyire is egy az áldozatával, s hogyan omlik össze, ha elveszíti azt, akit kínozhat. “Nincs senkim. Nem kellek senkinek” – önti ki a tanár a szívét a diákjának, akinek pár napja törte össze a jövőjét – “Félnek tőlem. De én vagyok az, aki a legjobban fél.” Végül pedig már artikulálatlanul üvölt a fiú után: “Widgren! Nem hagyhatsz egyedül! Velem kell, hogy maradj!

De Jan-Erik Widgren tántoríthatatlanul lép ki a lépcsőház homályából az utcára. S a kor dramaturgiájának a pátoszával emeli arcát a fénybe. A jövőbe.

II.

Bergman egykori középiskolája, a Palmgrenska samskolan (utcakép ma)

Bergman egykori középiskolája Stockholmban a Palmgrenska samskolan volt, s utólag nem túl hízelgően emlékszik vissza rá önéletrajzában, a Laterna magica-ban:

“Gyerekmegőrző intézet volt ez valójában, melyet a család és a hatóságok álszent szövetsége tartott fenn. Az undor félreismerhetetlen bűze néha megsűrűsödött, időnként már-már fojtogató lett. Az osztály a háború előtti társadalom miniatűr tükre volt: lustaság, megalkuvás, talpnyalás, basáskodás vegyült benne egy csipetnyi tétova lázadással, rajongással és kíváncsisággal (…) A tanárok közül sokan nemzetiszocialisták voltak; egyesek naivságból vagy keserűségből szakmai sikertelenségük miatt, mások rajongásból a régi Németország, a ‘költők és gondolkodók népe’ iránt.”

S talán nem meglepő, hogy a filmbeli Caligula alakját is egy tanáráról mintázta meg, mégpedig az angol tanáráról, aki pikkelt rá. De valószínűleg a többi diákja se nagyon kedvelhette ezt a tanárt, ugyanis az volt a gúnyneve, hogykusken‘, azaz ‘hajcsár‘. A szó svédül azt is jelenti, hogy ‘kocsihajtó‘, s azért is érdekes, mert német közvetítéssel (Kutscher) a magyar ‘kocsi‘ szóból, pontosabban Kocs község nevéből származik, mivel ott készítették először azt a szekértípust, ami később Európában elterjedt, a nevéből pedig vándorszó lett, s innen ered például az angol ‘coach‘ szó is.

A film bemutatását követően éles vita alakult ki a sajtóban azután, hogy Bergman egykori középiskolájának az igazgatója, Henning L Håkanson nyílt levelet tett közzé az egyik napilapban, az Aftonbladet-ben, amely a II. világháború alatt a Németország iránti szimpátiájáról volt híres.

“Bergman úr állítása, miszerint az iskolájában töltött időszak maga volt a pokol a számára, csodálkozással tölt el. Tisztán emlékszem ugyanis, hogy ő is, a bátyja is, s az édesapja is igen elégedett volt az iskolával. Az érettségi után pedig Ingmar Bergman visszalátogatott az iskolába, hogy részt vegyen a karácsonyi ünnepségünkön, és amennyire láttam, vidám és derűs volt, s nem tűnt úgy, mintha csak az ellenszenvét leplezné az iskolával vagy a tanáraival szemben. Minden valószínűség szerint másról van szó. Bergman barátunk problémás gyerek volt, lusta, bár meglehetősen tehetséges, és az, hogy egy ilyen személy nehezen alkalmazkodik az iskolai élet napi rutinjához, meglehetősen természetes. Az iskola ugyanis nem azért van, hogy a bohém álmodozókat szolgálja ki, hanem az a dolga, hogy a normálisan nevelt, keményen dolgozó embereknek feleljen meg.”

Bizonyos szempontból igen érdekes Bergman reakciója a vádakra. A film ugyanis azt sugallja, hogy Bergman az egykori önmagát ábrázolja a lázadó Jan-Erik Widgren személyében. Abból azonban, ahogyan az igazgató levelére válaszolt, inkább egy meghunyászkodó, a konfliktus elől menekülő személy alakja bontakozik ki, aki a megalkuvó diák ‘nem én voltam‘ reakciójával próbálja elmismásolni azokat a vádakat, amelyeket olyan élesen megfogalmazott a filmjében.

Bergman - 12yo

A 12 éves Ingmar Bergman gyermekkora legendás vetítőjével, a laterna magica-val (source)

Bergman ugyanis azzal kezdi a levelét, hogy ‘az iskola maga volt a pokol‘ fordulatot nem ő használta, hanem a riportere, közvetlenül ugyanis egy olyan interjúra reagált az igazgató a levelében, ami a filmbemutató másnapján jelent meg a sajtóban. Ezzel a gesztusával Bergman mintegy az interjút készítő riporter háta mögé búvik, s onnan mutogat rá: ‘nem én mondtam, ő mondta‘. (Talán még emlékszünk a kabátok mögött kucorgó latintanár szavaira: ‘Nem én voltam! Nem én voltam!‘ S valóban, nem ő ölte meg a lányt.) S ugyanígy Bergmann állítása is igaz, hiszen valóban nem ő mondta, hogy ‘azok az évek maguk voltak a pokol a számára‘, de nem is utasította vissza ezt a kijelentést.

Azonban mégis, valahogyan a sarokba szorított diák nem túl szimpatikus reakciójára emlékeztet az, ahogyan kibúvik a szembesítés elől. Ezt követően pedig a válaszában teljességgel hallgat arról, hogy az egykori angoltanára személyesen keserítette volna meg a diákéveit, helyette inkább ‘úgy általábanbeszél a svéd iskolarendszer problémáiról.

“Kezdjük a ’12 év pokol’ kifejezéssel (goromba szóhasználat egyébként, de nem én mondtam, hanem az, aki az interjút készítette. Úgy emlékszem, én egy jóval enyhébb kifejezést használtam, ami azért különbözött ettől). Egyébkét pedig … valóban nagyon lusta fiú voltam, s féltem is eléggé a saját lustaságomtól, mivel a színház érdekel és nem az iskola, s gyűlöltem a pontosságot, a reggelenkénti felkelést, a házi feladatokat, csendben ülni, könyveket cipelni, elviselni a szüneteket, dolgozatokat írni, felelni, őszintén szólva pedig gyűlöltem az egész iskolát, mint alapelvet, mint rendszert és mint intézményt. S konkrétan nem a saját iskolámat, hanem magát az iskolarendszert kritizáltam a filmben. Úgy értettem és világosan el is mondtam abban a szerencsétlenül megfogalmazott interjúban, hogy az iskolám nem volt se jobb, se rosszabb mint bármely más hasonló célú intézmény.

A tisztelt igazgató úgy fogalmaz (némileg bántó módon), hogy ‘Az iskola ugyanis nem azért van, hogy a bohém álmodozókat szolgálja ki, hanem az a dolga, hogy a normálisan nevelt, keményen dolgozó embereknek feleljen meg’.

Hát hova kellene járniuk a szegény bohémeknek? Fel kéne osztani a tanulókat, hogy te bohém vagy, te pedig egy keményen dolgozó ember? Nem lehetne némileg elnézőbb lenni a bohémekkel?

Voltak tanárok, akiket sosem felejtek el. Volt, aki kedvelt és volt, aki gyűlölt. A tisztelt igazgatóm inkább az utóbbiak közé tartozott és tartozik most is (esetemben). De ennek ellenére úgy érzem, hogy nem a tisztelt igazgatómról szól a film. Talán meg kéne néznünk még egyszer együtt azt a filmet!”

Édesanyja és a tanárok feljegyzései viszont egyöntetűen azt állítják, hogy az iskolás Bergman inkább ‘a tanárok kedvence volt (teacher’s pet), s ezt azzal vívta ki, hogy állandóan a kedvükben járt a stréberkedésével, ami persze nem jelenti azt, hogy ne gyűlölhette volna is iskolát‘, viszont az is igaz, ahogyan egy iskolatársa, Gunnar Lindblad emlékszik vissza rá, hogy “az iskolában inkább visszahúzódó volt és láthatóan jobban érdekelte őt a bábszínháza különböző technikai problémáinak a megoldása, mint az, hogy részt vegyen az iskola tanórán kívüli foglalkozásain“.

Caligula - dream

Meg kell, hogy öljelek. Túl rossz vagy a holt nyelvekben. De ha meghaltál, máris barátibb viszonyban leszel velük

Így a filmbeli diákok között Bergman fiatalkori alteregojának inkább Petterson felel meg, a megfélemlített, meghunyászkodó diák alakja, aki kerüli a konfliktust a latintanárával, nem kérdőjelezi meg a hatalmát. S Caligula méltányolja is ezt, s elnézi neki a latintudása hiányosságait a felelésnél, s inkább leülteti, de nem ad neki rossz jegyet.

S ez a hasonlóság már csak azért is szembetűnő, mert Petterson a filmben már az első mondatával is a forgatókönyvíró Bergman elhíresült egészségi problémájára utal, a feszült helyzetekben rátörő hasmenésre, ami szinte egész életén keresztül kínozta a későbbi rendezőt, s már iskolás éveiben is folyton rátört, amihez vélhetően az iskolától való szorongása is hozzájárulhatott.

latin - latrina

játék a ‘latin‘ és ‘latrina‘ (wc) szavakkal – source

Petterson: Nem készültem latinból. Tuti, hogy elkap. Rossz előérzetem volt az előbb is.
Jan-Erik: Hol?
Petterson: A gyomromban. Rám jött a hasmenés.

Bergmannak a filmhez készített vázlatai között találhatóak az alábbi rajzok is, amelyek közül az első a ‘latin‘ és ‘latrina‘ (wc) szavak hasonlóságával játszik, s egy tanárt ábrázol, amint a pálcájával egy előtte fekvő – igen aprócskának ábrázolt – diák felé szúr. Ugyanez a képsor jelenik meg a film egy jelenetében is, amely Jan-Erik egy rémálmát mutatja be, ahol Caligula egy tollhegyet készül a szemébe szúrni, miközben azt mondja, hogy: “Meg kell, hogy öljelek. Túl rossz vagy a holt nyelvekben. De ha meghaltál, máris barátibb viszonyban leszel velük“.

A vázlatkönyv egy másik rajza pedig egy kezeit a hasára szorító figurát ábrázol, s alatta a ‘hasgörcs’ svéd kifejezése: ‘ont i magen‘.

 *   *   *

Irodalom:

Harmat György: Bergman színre lép – Filmvilág
The Demon Director’s Autopsy – vice.com
Torment Bergman’s film debut – ingmarbergman.se
Az Őrjöngés a youtube-on, angol felirattal
forgatókönyv (angolul)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.