ÖSSZEGZÉS:
Kosztolányi Dezső prózájában és leveleiben található utalások alapján az író kábítószer-használatában egy tizenöt éves periodikus ismétlődés mutatható ki. Tizenöt évente következik be egy ’cry for helping’ jellegű önleleplezés, majd az elvonókúra. Az első elvonókúra időpontja 1903, amikor a 18 éves diák – életrajza szerint – egy rövid időre elhagyja Szabadkát és egy szegedi gimnáziumba iratkozik át – végül mégis Szabadkán érettségizik. Valójában Bécsben járhatott elvonó kezelésen Wagner-Jauregg intézetében, s egy novella utalása alapján a kezelőorvosa is beazonosítható. A következő elvonó kezelés időpontja 1918, majd a drogfogyasztó újabb önleleplezése 1933-ban következik be. Az író egy rejtett utalása szerint a tizenöt éves periódusok a hat év ’száraz függés’ és a kilenc év visszaesés szakaszaira bonthatóak fel. Ezek a visszaesések 1909-ben és 1924-ben történnek, s ezek az évek azok, melyek környékén az író legjelentősebb művei keletkeztek. A fenti periódusokba beleilleszthető az unokatestvér, Csáth Géza drogkarrierje is. Így a traumaismétlés egy generációkon átívelő családi mintázat lehet. A dolgozat végül megkísérli kimutatni ennek az ismétlődő mintázatnak a nyomát a két író életét megelőző nemzedékek sorában is.

A szerhasználat és megvonás periódusai a drogfüggő Kosztolányinál

»Zöld mezőben áll egy medve és ha­zudik«
A Kosztolányi nemzetség címere az író szavaival

I.

• a gyanú

Kosztolányi Dezső Pacsirta és Édes Anna című regényeiben egy különös, első pillantásra talán jelentéktelennek tűnő egyezést fedezhetünk fel. Az ‘igazság’ kimondását mindkét mű cselekményében tizenöt év hallgatás előzi meg – vagy pedig követi.

A Pacsirta történetében az öregedő Vajkay Ákos tizenöt év absztinencia után találkozik újra a régi asztaltársaságával, s követi őket a szokásos ivászatukra – mint egykor, ifjúkorában. Hazatérve pedig a részeg ember kontrollvesztésével ömleszti az elmúlt évek minden fájdalmát és az önvádját a feleségére, amit amiatt érez, hogy csúnyácska és idősödő lányukat, Pacsirtát nem tudták férjhez adni: „Mi őt nem szeretjük … És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg…”

A másik regény pedig a végkifejletében egy bírósági tárgyalást ír le, ahol Édes Anna, a cseléd perét tárgyalják, aki megölte a gazdáit. Ekkor lép a tanúk padjára Moviszter, s történik meg az ‘igazság’ kimondása, ami a korabeli pszichologizáló regény dramaturgiai csúcspontja: „Ridegen bántak vele – jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. – Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele. Szívtelenül.” Majd ezt követi a bíróság ítélete: tizenöt év fegyház.

Az egyik esetben tehát az ‘igazság’ kimondását egy tizenöt éves fegyelmezett időszak – az absztinencia – előzi meg, míg a másik esetben ugyanennek az ‘igazságnak’ a kimondása után következik be egy ugyancsak tizenöt évig tartó fegyelmezett időszak – a fegyház.

Mintha egy kirakós játék két, egymáshoz illeszkedő darabkáját találtuk volna meg. Tizenöt év elteltével mondanak ki valamit, amit aztán újabb tizenöt év csendje követ. Vajon ez a mintázat túlmutat az irodalmi szövegek értelmezésén is? Lehetséges lenne, hogy ez egy létező dinamika, amely jelen volt magának a Kosztolányi családnak a valós életében is? De vajon az életrajzi adatok között fellelhetjük-e egy ilyen ismétlődésnek bármilyen nyomát is? Találunk-e utalást arra, hogy bizony ebben a családban mindig tizenöt év hallgatás után mondanak ki valamit, hogy aztán újabb tizenöt év némasága után hangozzék el újra – ugyanaz?

• a szöveghelyek és egy legenda

Azokban a történetekben, amelyeket Kosztolányi mesél el, többször is megjelenik az a fordulat, hogy valami tizenöt év hallgatás után derül ki.

A Horoszkóp című novellában egy király fiáról van szó és a horoszkópjáról, amely szerint a fiú tizennyolc évesen fog meghalni. Ezt a király titkolja a fia előtt, s csak akkor fedi fel előtte a jóslatot, „mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét„. A Hajnali párbeszéd egy korai kiadásában a két szereplő, az Agglegény és a Férj egy átivott éjszaka után kölcsönösen bevallják egymásnak, hogy hosszú ideje hazugságban tartották egymást. S az írás utolsó szava – mintegy csattanó – a Agglegény „Mióta?” kérdésére a Férj válasza: „Tizenöt éve.” (Későbbi kiadásban ez két évre szelídült.) Az Esti Kornél egy fejezetében Esti Kornél pedig egy elmegyógyász barátját látogatja meg, akit tizenöt éve nem látott, s megtudja tőle egy tizenöt évvel azelőtti történet folytatását, hogy mi is történt azzal az elnökkel, akit még a barátja gyógyított ki az álmatlanságból, amikor legutóbb találkoztak. Majd kap a barátjától egy könyvet, amin mindenki elalszik – ő is.

Egy hasonló történetet mesél el az író felesége is. Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső c. művéről az irodalomtörténész ugyan megjegyzi, hogy „Kosztolányi Dezsőné történetei nem mindig szavahihetőek„, de most nem is lesz szükségünk arra, hogy ezt a történetet többre tartsuk egy legendánál. Kosztolányi Dezsőné ugyanis leírja férjéről, hogy

„Kicsi korában idegessége miatt rejtegették előtte a képzeletcsigázó mesekönyveket … Sokáig, csaknem tizenöt éves koráig alig olvasott. Most egyszerre veti bele magát a betű tengerébe” (Koszt.37o)

Szóval ebben a legendában is az a bizonyos ‘tizenöt éves koráig eltitkoljuk előle‘ motívum jelenik meg. De vajon ott van ez a motívum az író életében is? Ahol már ő titkol el dolgokat? Akár élethazugságokat? Majd tizenöt év leteltével leleplezi magát? Nos, Kosztolányinénak erről is van egy története. De az már nem legenda. A legendákat gyártó feleség itt már a valósággal szembesül. Hogy a férje kokainista.

• a beismerés

A feleség még a napjára is emlékszik. 1933 október 26-a volt, amikor rájött arra, hogy a férje drogfüggő.

„Ő a fürdőkádban ül, én a könyvtárszobában kulcsaimat keresem, egy sor könyv mögött pedig véletlenül megtalálom a veszedelmes szert. Itt élek az urammal egy fedél alatt, úgyszólván hozzácsatolva, percekre is alig hagyjuk el egymást, úgy kitárulkozik előttem, mint a csecsemő, gátlástalan nyíltsága néha már a terhemre van, megzavar, és most kiderül, hogy olyasmit rejteget előttem, aminek a horderejét akkor még fel sem tudom egészen mérni, bár az első pillanatban megijeszt. Főképp a titkolózás döbbent meg. Szégyellem, hogy erről eddig nem tudtam. Feldereng előttem évek sora, amikor furcsállottam egyet-mást, nem tudtam megmagyarázni egy-egy tettét, azt, hogy a társaságban a legjobb beszélgetés közben oly gyakran felugrott és kiszaladt … Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja ezt a szert, talán kárpótlásul az elveszett gyermekmennyországért. Eszembe jut, hogy valamikor régen, évekkel ezelőtt, egy darabig valóban nyíltan élt vele, de hamarosan abbahagyta.” (Koszt.258o)

Kosztolányiné felfedezésénél már csak a férj szavai meglepőbbek. Hiszen mi nem lebukást, leleplezést kerestünk, hanem a ‘valaminek a kimondását‘. A beismerést. S lám: a fürdőkádban ülő férj szavai a rutinos író dramaturgiai fordulatával minősítik át ezt a lelepleződést szándékos beismeréssé: „Aranyos – mondta -, aranyos ismételte, kicsit zavartan és szégyenkezve – hát megtaláltad! Azért hagytam künn, hogy megtaláld. Már úgy is abba akartam hagyni. Az utóbbi időben már alig használtam. Tedd el, Manyikám, zárd el, és vigyázz rám mostantól fogva. Légy mindig mellettem.” (Koszt.258o)

• a kályhától

Most már egyszerű lesz a dolgunk. Elindulunk a kályhától, s tizenöt éveket lépünk vissza az időben. 1933-ból először 1918-ba jutunk vissza. S a rafinált drogfüggő, aki az orránál fogva vezeti a környezetét, most ismét leleplezi magát. Mintha direkt csinálná. Elújságolja a szüleinek levélben, hogy a barátjától, Hatvany bárótól többek között egy fecskendőt és tűt kapott ajándékba karácsonykor. S postafordultával már érkezik is a szülők aggodalmas válasza. Sőt! Mintha már némi rutin is megcsillanna abban, ahogy visszadobják a labdát:

“Nem tudjuk megérteni ma kapott leveledből azt, hogy miért kaptál te Hatvany bárótól karácsonyi ajándékul a hőmérő mellé oltó tűt? Mi a csodának volna ez neked? Csak nem lettél morfinista vagy kokainista? Nyugtass meg, kérlek, bennünket minél előbb e tekintetben is.”

A levél dátuma: 1918 január 3. (Arany,269o), azaz a levélben 1917 karácsonyáról van szó. De mintha Kosztolányit ebben az évben erősebben foglalkoztatta volna a rejtőzködés – lelepleződés, a ‘szörnyű szer’ és a ‘szigorú önkontroll’ problémája. Az író Káin című kötete 1918-ban jelenik meg, s ebben szerepel egy bábjáték, A szörny, amely eredetileg 1917 júniusában jelent meg a Pesti Naplóban.

Arany Zsuzsa ismertetésében ebben “a több szinten értelmezhető színpadi jelenetben két katona (Baka és Huszár) egy Bábot talál, amelyet csak Szörnyként emlegetnek, s a világháború okozójaként azonosítanak. Miután kivallatták, megölik. Ekkor tűnik fel a színen három poroszló kíséretében a Szigorú úr, aki megtiltja a sátorponyvába tekert holttest kilétének fölfedését.” (Arany,195o) Számunkra itt a Szigorú úr a legfontosabb. Ő lenne az öreg Vajkay szigorú absztinenciája és önfegyelme, amellyel tizenöt éven át megakadályozza, hogy felfedje az élethazugsága valódi arcát? Vagy ez lenne a konok leplezés, amivel a drogfüggő Kosztolányi elfedné a valóságot? Esetleg ez nem más, mint a szigorú önmegtartóztatás, aminek a segítségével maga az író szeretne szabadulni a Szörny – a drogfüggés – fogságából?

Kosztolányi ebben az évben – 1918 – azonban nem csak a szülei előtt leplezi le magát. Mert a barát, Karinthy Frigyes is meglátja a sátorponyvába tekert Szörny arcát. S ír egy paródiát a Káin című kötethez, aminek már a címe is a drogokkal élő, önpusztító Kosztolányi karikatúrája: ‘Kémény – A kokain című kötetből. Novella. Írta Posztolányi Dezső‘.

• a karrier

Amikor a feleség ráébred a férje drogfüggőségére, s ‘feldereng előtte az évek sora, amikor furcsállott egyes-mást’ a férje viselkedésében, akkor a monográfiaszerző Arany Zsuzsanna szerint az összeálló képben már egy kábítószerfüggő szenvedélybeteg viselkedése tárul elénk. Kosztolányiné visszaemlékezése szerint:

“nem tudtam megmagyarázni egy-egy tettét, azt, hogy társaságban a legjobb beszélgetés közben oly gyakran felugrott és kiszaladt, időnkénti kora reggeli elrohanásait, idegen országban való nyugtalanságát, nyaralások közbeni türelmetlenségét, túlságos élénkségét, bőbeszédűségét.” (Koszt.258o)

Arany Zsuzsa szerint “a reggeli elrohanások a patikába vezethettek, ahonnan a kábítószert beszerezte, a nyaralás közbeni nyugtalanság pedig elvonási tünet lehetett.” (Arany,270o) Kosztolányiné ekkor úgy gyanítja, hogy a férje “már nyolc-tíz év óta használhatja ezt a szert“, valójában ez a ‘nyolc-tíz’ év már a kialakult függés időszaka.

Arany Zsuzsa véleménye szerint Kosztolányi élete több szakaszában is élt drogokkal: “fiatalkori leveleiben különböző nyugtatókat említ, melyekkel idegrendszeri feszültségét igyekszik tompítani … Néhány, szintén levélben olvasható elszólása arra enged következtetni, hogy már a világháborús évek előtt kísérletezett nyugtatók mellett különféle bódító szerekkel.” S Arany összegzése szerint “Kosztolányi a háborús években, illetve az azt követő időszakban esetenként, a húszas-harmincas években pedig talán folyamatosan élhetett drogokkal.” Kosztolányiné által leírt jelenet időpontjában viszont “Kosztolányi már rákbeteg volt, ezért csekély a valószínűsége annak, hogy leszokott volna a droghasználatról“. (uo)

Arany Zsuzsanna a leírás alapján kokainhasználatra gyanakszik, bár az ópiumot sem zárja ki, s megjegyzi, hogy a kokain hosszabb távon “az utódnemzésnél is végzetes következményekkel járhat (fia, Ádám pszichiátriai jellegű betegségben szenvedett).” Az író fia, Ádám 1915-ben született, a világháború második évében, így ez az adalék ellentmondásba kerül azzal, miszerint Kosztolányi “a háborús években … esetenként … élhetett drogokkal“, hiszen itt már a hosszabb távú szerhasználat következményéről van szó. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy Kosztolányi szerhasználatában talán a rászokás, a függőség kialakulása valamint a leszokás, az önmegtartóztatás periódusai követték egymást.

Ezt támasztja alá Arany kérdése is, hogy amikor még Kosztolányi vélhetően csak ismerkedett a szerhasználattal, akkor hogyan lehetett tisztában az elvonókúrák forgatókönyvével: „Elgondolkodtató, hogy nemcsak bejáratos volt Wagner-Jauregg bécsi szanatóriumába, hanem ismerte az elvonó kúrák forgatókönyvét is„, aminek a megállapítása Kosztolányi egy 1918-as keltezésű levelén alapszik: „Bécsben Wagner Jaurek professzor … személyes ismerősöm, s bejáratos vagyok a klinikájára … mesteri kímélettel csinálja az elvonási kúrát, 4 hét alatt készen vagy” (uo). S ismét csak 1918-ban!

Most pedig idézzük fel ismét Kosztolányinak azt a részletét, ahol arról írt, hogy Esti Kornél tizenöt év után találkozott egy régi barátjával, egy elmeorvossal. Ott a ‘tizenöt év hallgatás’ és a ‘valaminek a kimondása’ motívumát mutattuk ki. Hozzátesszük, igazán lényeges dolgot ugyan nem mondanak ki, csupán Esti kap a barátjától egy hírhedten unalmas könyvet, aminek az olvasásába eddig minden halandó lény belealudt. S kézbe veszi ő is, s nyomban elalszik maga is – az unalomtól. És itt az unalom a kulcsszó. S ez az ‘a lényeges tartalom’, amit ‘kimondanak’ itt. Mert ez az unalom nem más, mint a szerhasználattal felhagyott drogfüggő élménye. A drog nyújtotta varázslatok után ugyanis a világ hirtelen ürül ki, hirtelen veszti el a színét minden, s csupán a mérhetetlen unalom marad. De Kosztolányiné is szinte ugyanezeket idézi férje naplójából 1933-ban, a lebukást követő elvonás időszakából: “Utána a világ: szegényház” (Koszt.259o)

• a titokzatos barát

Lehetséges lenne, hogy annak a bizonyos tizenöt éve nem látott elmegyógyász barátnak a meglátogatása is egy elvonókúra lett volna? Hogyan is mesél a találkozásról Esti Kornél, a novella hőse?

„Jaj de furcsa volt, gyerekek. Ifjúkori barátomat ott találtam az ideg- és elmeosztályon, ahol tizenöt évvel ezelőtt hagytam. Fehér köpenyben jött elém és átölelt.”

És mit is írt Kosztolányi a bécsi Wagner-Jauregg professzorról 1918-ban? A „személyes ismerősöm, s bejáratos vagyok a klinikájára„. Ő lenne hát a titokzatos barát?

De biztos, hogy itt Wagner-Jauregg professzorról van szó? Nos, a novellában Esi Kornél barátja „agyszövet-tannal foglalkozott. Munkatermében formalin oldatban beteg agyvelők libegtek„. Wagner-Jauregg pedig a dementia paralytica, a ‘hűdéses elmezavar’ gyógyításában elért eredményéért kapott Nobel-díjat 1927-ben. Talán mégiscsak ő az! Julius Wagner-Jauregg – személyesen.

Az Esti Kornél novella először 1933 januárjában jelent meg. A nagy lebukás pedig utána következett be. Októberben. Így az itt leírt találkozás biztos, hogy nem 1933-ban történt. Abban az évben egyébként sem kezelhette Wagner-Jauregg. A professzor akkor már 76 éves volt – öt éve nyugdíjban. A találkozás ezek szerint 1918-ban történt volna? Az a tizenöt évvel előtti találkozás pedig 1903-ban? Amikor a költő még csak 18 éves volt?

De van még egy gyanús utalás! Esti Kornél ugyanis felelevenít a novellában egy érdekes közjátékot – s ott a korábbi, tizenöt évvel előtti találkozásukra emlékszik vissza diákkorából:

„Én, a makkegészséges, vasidegzetű, húszéves fiatalember … egy éjszakán kis diákszobámban dührohamot kaptam, egyszerre minden ok nélkül orditani kezdtem és két óra hosszáig torkom szakadtából ordítottam, mindaddig, míg az ágyamhoz siető, hűséges Zwetschke scopolamin-oltást nem adott, mellyel – mint tudjátok – a dühöngő őrülteket szokás lecsillapítani.”

Dühöngő őrült. Nem a kokainelvonás egyik tünete ez? A 20 éves Esti Kornélnál. Vagy inkább a 18 éves Kosztolányi Dezsőnél?

• abszurdum

Kosztolányi 18 évesen találkozott volna először ezzel a titokzatos baráttal? 1903-ban? Egy elvonókúrán Bécsben? Abszurdum!

De talán mégsem az. Kosztolányi ugyanis 10-16 éves koráig asztmában, később pedig szénanáthában szenvedett, amit kokainos ecseteléssel kezeltek abban a korban. Lehetséges, hogy a gyermek Kosztolányi szervezete már egészen korán találkozott a kokainnal? Talán a kiskamasz még kísérletezett is vele. Aztán a végzős gimnazista egyszer csak hatalmas botrányt csap az iskolájában. Kirúgják. Majd egy rövid időre eltűnik Szabadkáról. Aztán visszatér. És leérettségizik.

“1902. november 9-én a Szabadkai Községi Főgymnasium Önképzőkörének első rendes tanévi ülésén olyan incidens történt, ami a diáktársaság föloszlatásával, valamint Kosztolányi Dezső kicsapatásával járt” (Arany,53o) Kosztolányi botrányos jelenetet rendezett, majd kirúgják a gimnáziumból. Abból a gimnáziumból, melynek az igazgatója maga idősebb Kosztolányi Árpád, a leendő író édesapja! Ezt követően Kosztolányi eltűnik a városból. Életrajzi adatai alapján “egy szegedi iskolába iratkozott be“. Vajon fellelhetőek ennek az átiratkozásnak a dokumentumai valahol? Kosztolányi ugyanis rövid idő múlva visszatér Szabadkára, s mint magántanuló folytatja a tanulmányait. Majd a tanév végén, 1903 június 10-én kiállított bizonyítványa szerint színjelesre érettségizik.

De vajon valóban Szegeden járt? Vagy mégsem? Talán Bécsben? Annál a titokzatos barátnál? Akit majd tizenöt év múlva keres fel ismét, 1918-ban? S akitől majd egy ajándékot hoz haza. Az élet mérhetetlen unalmát. A mérgek helyett.

• kokain?

A kokain “használata nemcsak impulzívvá és merésszé tesz, hanem felszabadítja azokat a primitív ösztönöket is, amelyeket rendes körülmények között elutasít a tudatalattink … Az embert agresszívvá, felelőtlenné teszi, az izgalom olyan elviselhetetlen fokot ér el, amely abszurd magatartást vált ki abból, aki fogyasztja.” – írja a pszichiáter. És itt most az abszurd szóra figyeljünk fel – ismét!

Az önképzőkörön Kosztolányi ugyanis vitába száll a tanárával egy nyelvhasználati kérdést illetően, amiből egy egészen abszurd jelenet bontakozik ki. Kosztolányi, miután közli tanárával, hogy “»Ez gyerekség! Tudok annyit, mint a tanár úr! Különben én itt nem maradok, az ülést itt hagyom!« (Erre a teremből, az ajtót becsapva, elrohan.)” Ezt követően azonban egy visszaemlékezés szerint “Egy perc mulva visszajött s az ajtóból bekiáltott / – Hol a kalapom? / Otthagyta a fogason, ott is volt, de olyan nevetés támadt, hogy a hősi kivonulás drámai hatásának vége lett. Húsz év múlva sem volt tanácsos megkérdezni Kosztolányit: hol a kalapom?” (Arany,54o) Íme, az ‘abszurd magatartás, az izgalom elviselhetetlen foka’, amiről a drogszakértő beszél. A kokain hatása. De 18 évesen? Kokain? Honnan?

• a bácsi

Kosztolányi ekkor 18 éves, s 18 éves az Aranysárkány hőse is, az érettségin elbukott Vili, s a barátja a regényben Czeke Bélus, a gyógyszerészsegéd, aki az egyik jelenetben droggal kínálja őt. Antipirinnel. “Akarsz antipirint? Antipirint faenacetinnel? Az nagyon jó. Várj, hozok neked valami mást.” A regénybe szőtt életrajzi utalás lenne? Mindenesetre ugyanaz a szer, amit Kosztolányi a Mérgek litániája című versében felsorol a többi drog mellet: “Fejfájasztó homályos délutánon / az antipyrin-hez esedezünk. / Egy perc s fejünk a semmiségbe törpül“.

Innen lenne a drog? Egy patikából? Ahol ismeri a segédet? Vagy esetleg magát a tulajdonost? Nagybátyjának, Decsy Jenőnek ugyanis patikája van Szabadkán. A 15 éves Kosztolányi pedig egészen érdekes dolgokat ír erről a Decsy bácsiról – és köréről. Egy árulkodó bejegyzés 1900. október 31-én a naplójából:

“Okt. 31. [Hányt-vetett írással] Alaposan berúgtunk. Itt vala [Decsy] Dezső bácsi, [Decsy] Jenő bácsi, Eötvös Józsi. Részegen írom a sorokat, részeg vagyok, mint egy hajóskapitány”

De az igazán érdekes bejegyzés egy hét múlva következik.

„Nov. 7. Éjfél után egy órakor írom a sorokat. Decsynél voltunk, hol patikavizitáció vala, s mondhatom, alaposan megvizsgálták a szereket a tisztelt orvos urak úgyannyira, hogy éjfél után már mind danoltak … Nem annyira utálatos tivornya volt ez, mint retorikai s filozófiai estély. Egyik szónokolt lelkesen, tűzzel … az emberek által kiüldözött zseni oly lelkesedéssel, oly szép tűzzel beszélt, hogy igazán megtetszett nekem.”

Beszédkényszer. Vajon melyik szer okozhatta? Mindenesetre világos. Az akkor még 15 éves kiskamasz otthonosan mozog az ivászatok és a patikai ‘vizitációk’ közegében. Vajon kipróbálta ő is a szerek közül valamelyiket? Megvolt vajon az első flash? A Decsynél. Aki röpke egy hete még Jenő bácsi volt. Lám, egészen összemelegedtek. De mindegy is. Még csak 15 éves. Van még három éve. Hogy aztán egyszer csak eltűnjön Szabadkáról – egy rövid időre. Tudjuk: Szegedre ment. Vagy inkább Bécsbe?

II.

Persze lehet, mindez nem más, mint csupán bűvészkedés és zsonglőrködés. Dátumokkal és szavakkal. De nézzük, mit is varázsoltunk elő a kalapból! Kosztolányi Dezső 15 éves kora körül szokhatott rá a kokainra, s ezt követően tizenöt évenként következett be egy ‘cry for felp’ segélykiáltás. Sorra akkor leplezte le magát a környezete előtt. Majd az elvonókúra Wagner-Jaurreg intézetében Bécsben. Először 1903-ban, majd 1918-ban járhatott ott. Ezt követte végül az életforgatókönyv rendje szerin egy újabb lelepleződés 1933-ban. De azt már nem követte leszokás. Az író ekkor már rákbeteg volt, s három év múlva távozott az élők sorából.

•  a menetrend

Talán bűvészkedés mindez az adatokkal. Azonban engedjenek meg még egy utolsó zsonglőrködést, hogy utána talán már valamivel meggyőzőbb adalékokkal támasszam alá mindazt, amire jutottunk.

A regényben ugyanis szerepel egy Cifra Géza nevű vasúti tiszt, akire az idős Vajkay különösen neheztel. Immár kilenc éve.

„Cifra Gézát kilenc év óta ismerték. Annak idején, hogy ide helyezték, a tiszt látogatást tett házukban (…) De aztán minden ok és alap nélkül arról kezdtek beszélni a városban, hogy Pacsirtát elveszi. Erre egyszerre elmaradt tőlük.”

Ugyan az apa többekről is úgy véli, hogy udvaroltak a lányának, majd faképnél hagyták, azonban valahogy Cifra Géza lett az, akit nem tudott elfelejteni:

„sokan voltak ilyenek. Szülei azonban Cifra Gézát nem felejtették el, neki, épp őneki nem tudtak sohasem megbocsátani, ő a begyükben volt.”

A szülők tehát nem tudnak megbocsátani a vasúti tisztnek, nem tudják elengedni az emlékét. Az emlék pedig továbbra is ott dolgozik bennük. Mérgezi őket. S a regényben pont Cifra Géza az, akivel az idős Vajkay az átmulatott éjszaka után találkozik, miközben hazafelé tart részegen. Az apából ekkor szinte kitörni készül a harag. De a robbanás mégsem következik be. Majd otthon. A felesége előtt. Cifra Gézának csupán hidegen köszön.

S ez a kilenc év valami miatt fontosnak tűnt. Először nem értettem, miért. Aztán eszembe jutott, mit is írt Kosztolányiné, amikor lelepleződött előtte a férje: „Feldereng előttem évek sora, amikor furcsállottam egyet-mást (…) Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja ezt a szert„. Nyolc-tíz éve. S ami felderengett a feleség előtt, az már a szerhasználó férj furcsa viselkedése volt. A titkolózás: „hogy a társaságban a legjobb beszélgetés közben oly gyakran felugrott és kiszaladt„. Az elvonási tünetek: „a nyaralások közbeni türelmetlensége„. Mindez nyolc-tíz éve. Esetleg kilenc? A visszaesett függő viselkedése ez.

Lehetséges lenne, hogy ez alapján az elvonókúrákat követő tizenöt évek feloszthatóak lennének két szakaszra? Az egyik a kúrát követő szigorú absztinencia, a ‘száraz’ drogfüggő önmegtartóztatása lenne. S ez tartana hat évig. Majd ezt követné a visszaesés, a rendszeres drogfogyasztás periódusa. Ami aztán kilenc évig tart. S utána következhet ismét a menetrendszerű lebukás.

Cifra Géza, ez a félszeg, mindig szénanáthás vasúti tiszt lenne az, aki végül a kezünkbe adná azoknak a tizenöt éveknek a menetrendjét? A csatlakozások pontos idejével?

Ha ez így van, akkor a visszaesés évei 1909 és 1924. S ezekben az években a kábítószer vajon még megajándékozta-e őt az inspiráció egy-egy rövid periódusával, hogy aztán a szer már csak arra legyen jó, hogy az elvonás elviselhetetlen tüneteit előzze meg? Bekövetkezett-e vajon ezekben az években egy rövid fellángolás?

Az első visszaesés éve 1909. „Kosztolányi számára a szépirodalom, illetve a kortársi irodalom területén az igazi áttörést ‘A szegény kisgyermek panaszai’ megjelenése nyújtotta.” (Arany120o) 1910-ben. A költő ezeknek a verseket a saját visszaemlékezése szerint 1909 szeptemberében írta meg (Arany121o), ami azért kissé túlzó állítás, de az irodalomtörténész szerint „a versfüzér törzsanyaga valóban összeállhatott egyetlen hónap alatt„. (Arany.uo) A kokain-démon ajándéka lenne ez? A rövid mézeshetek? Vagy csak mi varázsoltunk elő egy újabb nyuszit a kalapból?

A visszaesés következő éve 1924 lenne. Ekkor viszont hosszabbra nyúlt a szokatlanul termékeny időszak: „Kosztolányi Dezső három olyan regényt is írt, mely visszavonhatatlanul a nemzeti irodalmi kánon részévé vált.” (Arany331o) A Pacsirta, az Aranysárkány és az Édes Anna ezek, melyeket 1922 ősze és 1926 ősze között írt meg. Nos, ez az időszak bizony nyúlik, mint a rétestészta. Talán mégiscsak spekuláció ez az egész? Semmi több?

• az átok

„Rajtunk, akiknek ereiben Brenner-vér csörgedez, valami átok ül.” – írja Csáth Géza, egy levelében. Unokatestvérek voltak. Kosztolányi édesanyja Brenner Eulália volt, akinek a testvére Brenner József, s az ő fia volt ifj. Brenner József, írói nevén Csáth Géza.

S Csáth Géza jól érezte. Tragikus sorsot élt meg. 1919 júliusában megöli a feleségét, majd szeptemberben önmagával is végez. Ekkor már súlyos morfinista volt. A naplójából pedig tudjuk, mikor adta be magának az első adagot: 1910 április 10-én. S kilenc év elég volt, hogy a szer démona egy paranoiás elmebeteggé változtassa őt. Kilenc év. Itt is. Mint Kosztolányinál. Akinél a menetrendszerű visszaszokás dátuma 1909, az újabb leszokást megelőző segélykiáltás dátuma pedig 1918. Csáthnál ez az időszak: 1910-1919, Kosztolányinál pedig 1909-1918. Csupán egy év a csúszás. Véletlen egybeesés lenne? Vagy pedig egy olyan családi mintázat lenne ez, amely már az előző generációkban is ott lehetett, s a két unokatestvér csupán megismétli azt? S mivel az örökölt forgatókönyv ugyanaz, hát teszik mindketten – szinte – ugyanazt. Csak a végszó lesz más. Kosztolányi még időben kiált segítségért. Csáth pedig nem. Ő elköveti borzalmas tettét.

• a nagyapa

Az unokatestvérek – Kosztolányi és Csáth – közös nagyapja Brenner József 1826 október 3-án született. Árva gyerekként nőtt fel, ugyanis édesanyja belehalt a szülésbe. Kosztolányi 1885-ben született, s nagyapjához hasonlóan ő is szinte azonnal ‘elvesztette’ az édesanyját. Az író apai nagyapja, Kosztolányi Ágoston, ugyanis betegesen erőszakos személyiség volt, aki Kosztolányiné szavaival „a gyermek születésének pillanatától magához ragadta a felügyelet jogát” (Koszt.13o), s végül elkergette a házból a csecsemő szüleit, akik csak egy év múlva költözhettek vissza, s addig a nagyapa „üldögélt unokája mellett, leste minden lélegzetét” (Koszt.13o) Az anya tehát túlságosan is gyenge a vérmes és indulatos apósával szemben, s magára hagyja a gyerekét egy évre.

S míg a Brenner nagyapa születésekor egy sorszerű tragédia következik be, itt az anya elvesztése már egyáltalán nem sorsszerű. Mintha a történés szereplői szinte újra eljátszanák az egykori történetet, hiszen itt már az egyik családtag – a nagyapa – az, aki cselekvőleg járul hozzá az ‘anya elvesztése’ mozzanat megismétlődéséhez.

De ugyanez az ‘anya elvesztése’ következik be 1919-ben is, s hasonló módon az egyik családtag tevőleges hozzájárulásával, amikor Csáth Géza elköveti borzalmas tettét, s megöli a feleségét. Ezzel a tettével ugyanis árvaságra juttatja a feleségétől született kislányát, Olgát.

Kőváry Zoltán pszichiáter a két unokatestvér – Kosztolányi és Csáth – pszichopatológiájáról írt tanulmányában rávilágít ezekre az összefüggésekre, amikor felveti a kérdést, hogy „Vajon  milyen  mértékben  vált  családi  legendává, vagy épp tabuvá lett titokká a Csáth születési évében elhunyt Brenner nagypapa  ‘anyagyilkossága’?” S megválaszolására az ún. fantom elméletet hívja segítségül, miszerint „a ‘rejtett gyász és a titkolt szerelem’, a családi traumák, halálesetek  és  titkok hatása rejtélyesnek tűnő módon ‘átvándorolhat’ a következő generációk tudattalanjába (ezt nevezik ők fantomnak), ami számos pszichológiai (sőt pszichopatológiai) jelenség forrásává válhat.”

Az a kérdés, hogy ezt az ismétlődést rá tudjuk-e illeszteni a korábbi – tizenöt éves ismétlést mutató – idősorra. A nagyapa 1826-ban jut árvaságra, s ezután 59 évvel következik be az író ‘árvasága’ (1885), ami majdnem négyszer tizenöt (60) év. A csúszás 1 év, ami a tizenöt év 6,6%-a. Talán ez még a hibahatáron belül van. A másik egyezést (1919) már nem tudjuk ráilleszteni az idősorra. A csúszás ott már 4 év. Túl sok.

Egy valamit viszont észrevehetünk. Itt egy generációs ismétlődésről van szó. Ha egy nemzedék hosszát 30 évnek tekintjük, akkor a nagyapa születését 59 és 94 évvel követik az ‘árvaságra jutások’, azaz az egyik a következő generáció, a másik pedig három generáció múlva következik be. S itt a csúszások már hibahatáron belül vannak.

Lehetséges, hogy itt egy másik, generációs idősort fedeztünk volna fel? Ebben az esetben viszont megnézhetjük, megjelenik-e ismétlődés – a már házas – Kosztolányi Dezső életében is. 1826-hoz hozzáadva 90 évet 1916-ba jutunk. Az írónak pedig 1915-ben születik meg a fia, Ádám. S Kosztolányiné visszaemlékezése szerint a férj – szelídebb kiadásban ugyan – szinte ugyanazt a forgatókönyvet játssza végig, mint a nagyapa, aki elkergette a csecsemő szüleit a házából. S itt már nem jelenik meg az ‘anya elvesztése’ motívum sem. Legalább is ebben a történetmesélésben nem.

„Első éjjel, amikor odahaza vagyunk, a kicsi makacsul sírni kezd … Az uram haragszik, kizavar bennünket a hálószobából. Azt mondja, egész nap dolgozik, éjjel nyugalmat akar … Sírva megyek át a negyedik szobába. Ez a szoba teljesen üres, még egy szék sincs benne. A puszta földre ülök, ölemben a néhány napos pólyással.” (Koszt.179o)

•  anya és anyag

Feltételeztük tehát, hogy Kosztolányi életében tizenöt évenként következett be a szerhasználatot követő absztinencia. Ebben az ismétlődésben viszont ki tudjuk mutatni az ‘anya elvesztése’ motívumot, annak ellenére, hogy ezt az ismétlődést nem tudtuk ráilleszteni a generációs idősorra. Kőváry tanulmánya ugyanis a két író kábítószer-használatát a korai anya-gyerek kapcsolat zavarával hozza összefüggésbe, s úgy látja, hogy az anya ‘elvesztésével’ egy törés jön létre a szelfben, s a „fragmentálódó szelf kénytelen kompenzációs, védelmi ‘berendezéseket’ kialakítani, patológiás megoldásokat eszközölni. Ilyen álmegoldás, kóros önszabályozási kísérlet a kábítószer-használat, ami egyúttal az öngyógyítási vágy kifejezõdése.”

Az író tehát a kábítószerrel töltötte be azt az űrt, ami az anya hiánya miatt tátongott benne, s így a szerhasználat volt az, amivel tulajdonképpen az ‘elveszett’ anyát helyettesítette be. Ebben az értelemben viszont az absztinencia – amikor lemond a kábítószer használatáról -, voltaképpen az anya elvesztésének az újbóli megélése, egy újabb ‘anyavesztés’!

• magának velem kell jönnie

Kőváry tanulmányában jelzi, hogy Kosztolányi és Csáth között olyan hasonlóságokat és különbségeket fedezett fel, melyeknek a négy területe „kísértetiesen egybeesik Szondi Lipótnak a tudattalan választás nyelvét vizsgáló kategóriáival (libidotropizmus, idealotropizmus, operotropizmus,  morbotropizmus), amellyel Szondi a családi tudattalan sorsformáló erejét igyekezett elméletben és gyakorlatban megragadni.” És ezek „a sajátosságok Kosztolányi és Csáth esetében mind a négy jelzett területen jellegzetesen eltérő irányba tendálnak.” Az egyik ilyen eltérés, hogy míg Csáth Géza a valóságban is elköveti iszonytató tettét, a gyilkosságot, addig Kosztolányi a regényírás eszközeivel elaborálja a tudattalanja mélyén feszülő indulatot, s Édes Anna lesz az, aki gyilkossá válik, s megöli a gazdáit. Ez a regény idejében 1920-ban történik, míg Csáth 1919-ben lesz gyilkossá.

Kőváry egybeeséseket ismer fel a két író betegség- és szerválasztásában is: „tény, hogy az egészség – betegség, a gyógyítás – gyógyszer témája mélyen benne gyökerezett a Brennerek (és a Kosztolányi- leszármazottak) ’családi  tudattalanjában’, amely Szondi szerint meghatározza a foglalkozás  (operotropizmus) és a betegségek megválasztását (morbotropizmus) is. ’Így  lesznek az elmebetegek leszármazottai a legderekabb pszichiáterek’ – írja  Szondi ’A tudattalan nyelvei’ című írásában. Feltételezhetjük, hogy a Szondi által példaként említett összefüggés akár megfordítva is működhet. A kóros  (gyógy)szerfogyasztás mintha gyógyszerészet/orvoslás ’negatív analogonja’ lenne, tehát a családi hajlam sötétebb kifejeződése.”

A Kosztolányi – Brenner családokban többen is az orvosi, gyógyszerészi hivatást választották, néhányan pedig ennek a ’negatív analogonját’, mint a két unokatestvér is. De láthattuk, a ’rekreációs szerhasználat’ is jelen volt a családban, gondoljunk csak vissza annak a bizonyos patikavizitációnak a leírására – ’a Decsynél’- a kiskamasz Kosztolányi naplójában.

Kosztolányiné visszaemlékezése szerint a Brenner nagyapa volt az első gyógyszerész a Kosztolányi ágon, s ő volt az, akinek az ’elárvulását’ véltük felfedezni a tizenöt évenként ismétlődő ’anyavesztésben’.

A feleség által elmesélt történet szerint az apai nagyapa, „Brenner József árva gyerek volt, születésekor anyja meghalt, apja mostohát hozott a házhoz, az nem szenvedhette, hamarosan el is marta otthonról a kisfiút”, akit aztán a nagynénje nevel fel és taníttat. A családi legenda szerint egy nap a verseci patikusné jelenik meg Temesváron, aki gyakornokot keresett a gyógyszertárába, „s a városi gimnázium tanárai a fiatal Brenner Józsefet ajánlották neki, az iskola legjobb, legszorgalmasabb diákját.” A patikusné ekkor felajánlja a családnak, hogy magával viszi az árva fiút.

„De az szabadkozott: nem tanulhatja ki a patikárusmesterséget, hamarosan kenyeret kell keresnie, segítenie kell öreg nevelőanyját, inkább pék lesz.

– Aber Pepi, machens’ keine Geschichten – mondta ellentmondást nem tűrő hangon özvegy Herzogné. – Sie müssen mitkommen.

Ez az ékes rábeszélés hatásosnak bizonyult, mert a fiatal diák a verseci Herzog-gyógyszertárban (gondolom, Herczeg Ferenc nagyanyjánál) tanulta ki a patikárus mesterséget.”(Koszt.12)

Herzogné szavai magyarul: „Na de Pepi, ne csináljon jelenetet … velem kell jönnie.” (Arany29o)

• negatív analogon

Kőváry a nagyapa foglalkozását jelöli meg olyan momentumnak, ami a későbbiekben erősen befolyásolja a Kosztolányi utódok foglalkozás- és betegségválasztását. S láttuk – a legenda szavai szerint – a nagyapa inkább pék lett volna. A pékmesterség lett volna az ő – Szondy-féle értelemben vett – foglalkozásválasztása. De vajon ez a meg nem valósult választás is ott lappang abban a bizonyos családi tudattalanban? Ezt is tovább örökítette volna az utódaira? A családi legenda ugyanis mintha hangsúlyozná is ezt a motívumot! Hiszen vegyük észre a fogalomismétlést a történetmesélés ugyanazon mondatán belül: ’neki hamarosan kenyeret kell keresnie’, ezért ő ’inkább pék lesz’. És mindez a nevelőanyához kapcsolódik: ’segítenie kell öreg nevelőanyját’.

Talán ugyanezt látjuk az Édes Anna szövegében is? Kőváry felhívja a figyelmet, hogy „Édes Anna csábítóját beszédes módon Patikárius (!) Jancsinak” hívják. De vajon nem csak a gyógyszerész, de a pék szakma negatív analogonja is megjelenne a regényben? Ott, ahol a csábító Patikárius átadja a magzatot elhajtó ’mérget’ négy kis papírhüvelyben a teherbe ejtett cselédlánynak, aki így végül nem lesz anyává? „Fehér por volt bennük, mint a nullásliszt” – írja Kosztolányi. Vajon a családi tudattalan fenti két tartalma csillan meg itt a szövegben a projekció fénytörésében? De találunk még hasonló párhuzamokat?

S vajon, ha egy orvos rossz orvosnak bizonyulna, az is a gyógyító tevékenység negatív analogonja lenne? Mindenesetre A rossz orvos című novellában szerepel Gasparek, az orvos, s megtudjuk róla, hogy „a pék például az utcában örökké hálás volt neki, mert egyszer fejfájását elmulasztotta egy «jó, erős porral», melynek nevét nem mondta meg.” Itt is egy pék jelenik meg, s egy szer, amit nem neveznek meg, ugyanakkor a Mérgek litániája szerint „Fejfájasztó homályos délutánon / az antipyrin-hez esedezünk.”

A két idézett szöveghely után pedig nézzük meg újra a Pacsirta című regényt, ami alapján Kosztolányi szerhasználatában a kilenc év visszaesés időszakát véltük felfedezni. S talán nem lesz túl abszurd az a párhuzam, amit a regény szövege és Kosztolányi szerhasználata között mutatunk most be. A kilenc éves szakaszt a félszeg, örökké náthás Cifra Géza személye alapján azonosítottuk be, akinek a ’titkos betegsége’, az ’el nem múló náthája’ finom utalás is lehet a kokainra, ugyanis abban a korban az asztmát és a szénanáthát kokainos ecseteléssel kezelték. Cifra Géza azonban biztosan nem a kokainfüggő szerhasználó alakja a regényben, hiszen örök félszegsége ugyancsak távol áll a kokainhasználók felfokozott lelkiállapotától.

Vajkay Ákos tehát a Magyar Király étteremben ül, s az étlapot tanulmányozza. A szöveg az étlapot a nemesi családfákhoz hasonlítja, ami azt a gyanút kelti, hogy azok az utalások, melyek ezek után tűnnek elénk, mintha kapcsolatban lennének a családon belül generációkról generációkra átörökített viselkedésmintákkal, választásokkal: „Az ételek nemesi családfáján kereste azt, amiről már két napja szakadatlanul álmodott oly odaadó szenvedéllyel és ügybuzgalommal, mint valami tizenhatodik századbeli Vajkayt és Bozsót, kinek származása még nincs egészen tisztázva.” Majd bográcsgulyást rendel, és „sápadt, porcogós, majdnem halotti orrát az ezüst csészébe nyújtotta … egészen tüdejére szippantva a bográcsgulyás illatos páráját.”

Ez a szippantás mintha egy tudattalan utalás lenne a kokainélvezők szerhasználatának egyik módjára, mellyel kapcsolatban Sárosi Péter egy tanulmánya hívja fel a figyelmet, hogy a húszas évek éjszakai életében is egy erre hasonlító gesztussal jeleztek egymásnak a szerhasználók:  a „Pesti Napló beszámolója szerint a kokainfogyasztás a szórakozóhelyeken félig rejtetten, félig nyíltan folyt: a fogyasztók bizonyos jelek  (‘a jobb kézfej hüvelyk- és mutatóujjának összefutó helyét  tartják az orruk alá’) segítségével üzenték meg egymásnak, hogy új adagra volt szükségük.”

Ezt követően egy tizenöt (!) éves kenyereslány jelenik meg, aki a péksüteményeket hozza a vendégeknek, akinek az alakjához egy ’eltitkolt vágy’ kapcsolódik: „Ilonka jött, a vendéglős tizenöt éves lánya, ki a kiürült fonott kosárkákat szokta megtölteni süteményekkel. Reménytelen művészi álmaival ténfergett itt apja éttermében. Színésznő akart lenni a sárszegi Kisfaludy Színházban, de erről a titkos vágyáról még senkinek sem beszélt”.

Ezek után két sorral lejjebb ismét a tizenötös szám jelenik meg, amikor Vajkay elmondja, hogy „én már tizenöt év óta nem iszom semmit”. S a regényben ez az a jelenet, ahol Vajkay végül felhajtja az első pohár sört. S mint láttuk, az alkoholfogyasztás következménye lesz az ’igazság kimondása’ a regény végén, ahogyan Kosztolányi is tizenöt évente fedi fel magát a hipotézisünk szerint. Addig viszont leplezi a szerfogyasztását. Az egykori patikárius utódja. És színészkedik mellé. Színlel. Hogy minden rendben van, nincs is semmi baj. Mint egy színész. S vajon ezért is ül a feleség, Vajkayné egy gyógyszerész és egy színész társaságában ebben a jelenetben, amikor is óvatosan megkérdezi végül?

„- Nem árt meg, apa? – szólt oda mosolygó szemrehányással egyszer a felesége, kit szórakoztatott a gyógyszerész meg a színész.

– Dehogy árt meg – feleltek a többiek, köztük Gál háziorvos is.”

• a pékhez panaszra

A projekció furcsa fénytörésében, mintha a kábítószer-használat és a ‘pék’ fogalomköréhez tartozó képek (pék, liszt, péksütemény) egymáshoz kapcsolódnának.  Kőváry az író droghasználatát – a betegségválasztást – a gyógyszerész ősökkel hozza korrelációba, amihez a kapcsolatot a családi tudattalan tartalma teremti meg. Ott a kábítószer-használat a gyógyító ősök negatív analogonjaként jelenik meg, ami nem más, mint egy kudarcba fulladt öngyógyító kísérlet.

A drogfüggőnek viszont már egy másik gyógyulásra is szüksége van: a leszokásra. S úgy tűnik, ehhez az utat az író szintén a családi tudattalan egy tartalmán keresztül találja meg, ez a tartalom pedig a nagyapa egykori – meg nem valósult – foglalkozásválasztása, a ‘péknek levés’.

A pék a korabeli közmondásokban úgy jelenik meg, mint az a személy, akihez a megoldhatatlannak tűnő problémákkal fordulhatunk. Hasonlóan a mai ‘menj a sóhivatalba!’ szóláshoz, ugyanez az értelme a korabeli közmondásnak is: ‘ha nem tetszik, menj a pékhez panaszra!’

Az író a szerfüggésből való kitöréshez használt eszköze a ‘cry for help’ jellegű segélykiáltás, s ezt véltük felfedezni a 18 éves kori önképzőköri botrányban is, ahonnan már egyenesen vezetett az út Bécsbe, az elvonókúrához.

Ezt támasztja alá, ha összehasonlítjuk a Pacsirta és az Édes Anna regények egy-egy szöveghelyét.

A Pacsirtában Vajkay Ákos bográcsgulyást rendel, majd „Mohón elfogyasztotta, kimártogatta a tányért zsemlyedarabokkal„, s ezután jelenik meg a tizenöt éves kenyereslány, majd issza meg Vajkay az első pohár sörét (előtte egy mondattal említi ő is a tizenötös számot), a onnan már egyenesen vezet az út az ‘igazság’ részeg állapotban történő kimondásához. S a regény lezárásában egy kalitka jelenik meg: a szerelvonás fegyelme.

Édes Annát hasonlóan tizenöt év fegyházra ítélik, mert megölte a gazdáit. A gyilkosság ott egy kontrollvesztett indulatkitörés, s az író egy ‘finom’ eszközzel ábrázolja az önuralom elvesztésének az első lépését is. Édes Anna ugyanis a gyilkosság előtti percekben: „Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt.”

Vegyük észre: mindkét esetben az író a mohó (Magyar Értelmező Kéziszótár: ‘hevesen kielégíteni igyekvő’) szót használja, s az egyik esetben péksütemény, a másik esetben sütemény jelenik meg. De a sütemény szóban is ott a pék alapvető tevékenysége, hiszen a pék az, aki süt.

Mindezt úgy értelmezzük, hogy az írót a betegségválasztásban egy családi tudattalanban lévő tartalom irányította, az ősök patikárius foglalkozása. De az író ugyanúgy a családi tudattalan tartalmai között találja meg a segítséget is, hogy kitörjön a szer fogságából. Ő ugyanis valóba a pékhez megy panaszra! S a családi tudattalanban lévő ‘péknek levés’ tartalom az, ami támogatja őt ebben.

De az író ekkor nem csak a saját fájdalmát, de a nagyapja régvolt vágyát is csillapítja.Talán a nagyapa lenne az a bizonyos ‘fantom’, amely addig mérgez az utód lelkében, míg az meg nem valósítja azt, ami voltaképpen az ős egykori – meg nem valósult – vágya? Hiszen a feladatot, amit az ősök félbehagytak, az utódnak kell teljesítenie. S végül a kései unoka az, aki elmegy péknek. A gyógyszerész nagyapja helyett…

• azok a szavak!

S azt, hogy a szerfüggés – ‘péknek levés’ kettőssége a családi tudattalanból származik, még egy adalék támasztja alá. Az a ‘sors’, amire a megszületett gyereket a szülők szánják, gyakran megjelenhet azokban a történetekben, amelyeket a szülők a gyerek születéséhez kapcsolnak, s gyakran felelevenítenek, s ezzel mintegy segítik a gyereküket, hogy felnőtt korára identifikálódjon a történetben felkínált szimbólumokkal.

S ugyanezt a rituálisan ismétlődő történetmesélést figyelhetjük meg abban, hogy Kosztolányiné bevallása szerint az író édesapja a gyermeke minden születésnapja reggelén benyitott a szobájába, s elmesélte neki, hogy az a nap „mikor születtél, éppen virágvasárnapra esett„, s felelevenítette a ‘jó Rébi néni’ szavait: „Szép és jeles napon született, híres ember lesz belőle” (Koszt.7o)

S a feleségtől azt is megtudjuk, hogy később, mikor a fiú már távolt élt a szülői háztól, az apa továbbra is emlékeztette a fiát minden évben erre a történetben – levélben. Évről-évre, minden születésnapján. Ma ezt úgy neveznénk: ‘szülői programozás’.

Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap. Azon a napon vonult be Krisztus szamárháton Jeruzsálembe. Majd a keresztre feszítés. De előtte azok a szavak! S a fiú jól ismerhette ennek a másik Fiúnak a szavait. Az utolsó vacsora szavait. Hallhatta minden szentmisén. Hogy mire is szánták őt. A szülei. Az ősei.

„Ő mielőtt önként átadta magát a szenvedésre, kezébe vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta, és így szólt: Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik. A vacsora után ugyanígy kezébe vette a kelyhet is, majd ismét hálát adott, odaadta tanítványainak, és így szólt: Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”

Erre emlékeztetne az apa évről-évre? ‘Te vagy a kenyér. És a bor. A bűnök bocsánatára.’

A mi bűneink bocsánatára. Az ősök bűneinek a bocsánatára.

A fiú pedig teljesíti a szülők tudattalan vágyát. Megtalálja, hogyan valósítsa meg az utolsó vacsora szimbólumait – a saját életében. S így lesz Krisztus véréből – a borból – a szerfüggőség. Krisztus testéből – a kenyérből – a segélykiáltás. S a keresztre feszítés szenvedése is beteljesült végül: a szerfüggés pokla. És a megvonás kínja. Meg persze a jó Rébi néni szavai. Igen. Híres ember lett belőle.

• azok a szép versek

Cifra Géza mellett regényben azonban van még egy szereplő, akivel kapcsolatban megjelenik a ’kilenc évvel azelőtt’ vonatkozása. A félszeg vasúti tisztről ugyanis megtudtuk, hogy kilenc évvel azelőtt ’udvarolt’ Vajkay lányának. A másik szereplő pedig Ijas Miklós, a 24 éves újságíró és költő, akinek a képében Kosztolányi önábrázolását sejthetjük. Ijas Miklós tehát egy 24 éves fiatalember a regény jelenében, s megtudjuk róla, hogy kilenc évvel azelőtt egy szörnyű tragédia következett be a családjában, amikor Miklós még csak 15 éves volt. S a történet felelevenítésekor itt is kétszer fordul elő a tizenötös szám, mint Ilona, a kenyereslány esetében is.

Ijas Miklós apja ugyanis egy százötvenezer forintos csalási ügybe keveredik, s börtönbe kerül, s rövidesen meghal. Ezután meghal a kis Miklós édesanyja is. A bátyja pedig öngyilkosságot követ el. Közben a családi vagyon is semmivé lesz. S ekkor már „csak a tizenöt éves Miklós élt még, kit rokonai magukhoz vettek, a pusztán neveltettek.”

Vajon milyen trauma érhette Kosztolányit tizenöt éves korában? Vagy esetleg a családi tudattalanból eredne ez a tizenötös szám? Vajon hány éves lehetett az egykori Brenner József, amikor ismét elszakították az anyjától – pontosabban akkor már a nevelőanyjától -, s átélte ő is az anyavesztés fájdalmát? Amikor Herzogné elveszi őt a családjától és magával viszi Versecre.

S talán Versec lett volna a családi tudattalanban az a búvópatak, amelyből aztán Kosztolányi költészete fakadt? Tudják. Azok a szép versek. De talán most kéne abbahagyni. Pedig milyen szép párhuzam kerekedne ebből is. S egy újabb pozitív analogon annyi negatív után …

 

IRODALOM:
Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső, Holnap Kiadó, Bp., 1990
Arany Zsuzsanna: Kosztolányi Dezső élete, Osiris Kiadó, Bp., 2017