Egy okostojás elménckedése az Okostojás latinkodásáról (Rushmore, 1998)

azért valami miatt mégiscsak kultflim lett arrafelé ez a gyenguska limonádé, miközben az amerikai álom helyett inkább az amerikai vakfolt sejlik fel a groteszk képsoraiban

Hát már semmi sem szent?‘ – hangzik el az Okostojás (Rushmore,1998) című filmben latinul egy tanárnő szájából, amikor egy diákjától megtudja, hogy az iskola be akarja szüntetni a latin oktatást. S a diákja, Max – mivel szerelmes a tanárnőbe – mindent megtesz azért, hogy a továbbiakban is legyen latin oktatás az intézetben, s persze ezzel nem vált ki túlzott lelkesedést a társaiból. (video)

A ‘Nihilo sanctum estne?‘ mondat a filmben az alkotók szándéka szerint azt jelentené, hogy ‘Hát semmi sem szent?‘ Valójában azonban – mivel a ‘semmi‘ szó itt határozóesetben van, kissé más az értelme: ‘Van a semmiben valami, ami szent?‘ Ez viszont már egészen komoly filozófiai problémát feszeget, egészen pontosan pedig a filozófia alapkérdését, hiszen Heidegger óta jól tudjuk:

“Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi? Ez a kérdés… Mindenkit megérint egyszer, talán többször is a kérdés rejtett ereje, anélkül, hogy igazán tudatosulna, mi megy végbe benne.” (Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába)

A filmbeli kérdésre pedig könnyen válaszolhatunk Parmenidész szellemében. Az eleai filozófus már i.e. V. században felismerte, hogy a semmi nem létezhet, hiszen a semmi azt jelenti, hogy ‘valami, ami nincs‘. Ami pedig nincs, arról nem állíthatjuk azt, hogy létezik, azaz ‘van‘. A semmi tehát nem létezik, s ebből az is következik, hogy nem is lehet olyan része sem, ami esetleg ‘szent‘ lenne. S ennek tudatában már bátran válaszolhatunk a filmben elhangzó kérdésre: ‘Nem, a semmiben nincs semmi, ami szent lenne‘, s még alá is támaszthatjuk egy – Parmenidésztől származó – latin közmondással is, miszerint ‘Ex nihilo nihil fit‘, azaz ‘Semmiből nem lesz semmi‘, s még szent dolog sem.

Azonban, ha helyesen akarjuk lefordítani ezt a mondatot latinra (‘Hát semmi sem szent?‘), több problémával is szembesülünk. A ‘semmi sem szent‘ kijelentő módban így hangzana: ‘Nihil est sanctum‘, ahogyan az Cicerótól is elhangzik a Verres elleni beszédében (Ad Verrem, I.2.)

qui ita dictitat … nihil esse tam sanctum quod non violari … possit. ő ugyanis azt szokta mondani, hogy számára nincs semmi, ami annyira szent lenne, hogy ne lehetne megszentségteleníteni

Az Okostojás (Rushmore) posztere

A mondatból azonban érezzük, hogy a kérdező megerősítő választ vár (‘igen, manapság már semmi sem szent‘), így a latin a ‘nonne‘ kérdőszót kellene, hogy használja, ebben az esetben viszont – mivel a latinban nincs többszörös tagadás – nem használhatjuk a ‘semmi‘ szót, hiszen a kérdőszó már tagadó értelmű: ‘hát nem?‘. Így a mondatot ekként fordíthatjuk le: ‘Nonne aliquid sanctum est?‘, azaz ‘Hát semmi sem szent?‘ Ezzel viszont elveszik a mondat bája, ugyanis az angol néző számára mind a ‘nihil‘, mind a ‘sanctum‘ szavak ismerősek az anyanyelvéből. Így marad hát az a kevésbé jó fordítás, ami egyébként az angol nyelvű újságírás egy viszonylag ismert fordulata is: ‘Nihilne sanctum est?‘ (Is nothing sacred?) Viszont a film hatására szépen terjed az újságírásban is a közmondás újabb – és persze hibás – változata is, mint az a fenti képen a The Guardian lap példája is mutatja.

szépen terjed a hibás változat is – source: The Guardian

Persze azért a The Guardiánnál sem annyira ostobák, s nagyon is valószínű, hogy a vastagon szedett alcím arra játszik rá, hogy a fölötte lévő kép a film plakátját idézi. A filmplakátban ugyan van valami a diktátorok karlendítéséből, de a mozi posztere – fiatalság, bolondság – inkább a későkamaszkor robbanékony időszakát idézi fel: ‘szerelem – kicsapás – forradalom‘, ami egyben a történet zanzásított összefoglalása is, hiszen a történet elején fellobbanó szerelmet végül az iskolából való kicsapatás, majd egy forrongó összetűzés követ.

source: boyslife.org

A film posztere, de leginkább a címe pedig azt a sziklákba faragott, ikonikus szoborcsoportot idézi, amely Dél-Dakota államban, a Rushmore-hegy oldalában található, s az egyesült államok négy elnökét ábrázolja, s ezzel máris a fenti közmondásnak egy olyan olvasatát kapjuk meg, ami némileg az Egyesült Államok népének identitásproblémáját, s a saját múltjával való szembenézést is boncolgatja – amit az ember ki se nézne egy olyan limonádészerű, romantikus filmből, ami a kritikusok szerint is egy ‘coming of age story‘ ifjúsági kultfilm változata.

Az ikonikus szoborcsoport ugyanis máig is egy neuralgikus pontja az indián őslakosok és a később betelepült fehér telepesek leszármazottja között lévő szembenállásnak. Az indiánok leszármazottjai szerint ugyanis a Rushmore emlékmű, ami a Fekete-hegyekben épült:

  • Olyan területen van, amit az állam vett el tőlük.
  • A Fekete-hegy az indiánok legszentebbnek tartott területeinek az egyike.
  • Az állam a sziklaszobrokkal azoknak az Európából érkezett telepeseknek állít emléket, akik annyi indián őslakost öltek meg a földjükért.

Rushmore tehát az egykori őslakos indiánok szent területén van, s most azok az alapító atyák néznek le ezekről a sziklaormokról, akiknek az uralma alatt a bennszülötteket mészárolták le annak idején. ‘Hát semmi se szent?‘ – kérdezi a filmben a tanárnő a latinórák beszüntetése kapcsán, azonban a film címe egészen más értelmezésbe helyezi ezeket a szavakat. S ebben az az igazán érdekes, hogy a cím egyébként máshol sehol sem kapcsolódik a film történetéhez, csak itt.

Az indiánok számára tehát egy népirtás emlékei ezek a sziklába vájt szobrok, s ezt figyelembe véve egészen érdekes kicsengése van azoknak a bicskanyitogató mondatoknak, amelyeket az iskola támogatója mond el a tanévnyitó ünnepségen. Egy olyan milliomossá lett acélgyáros, aki a szegénysorból küzdötte fel magát, s az alakja a frusztrált, kisebbségi érzéssel küszködő új-gazdag, aki már elvesztette a gyökereit, de a felső osztályba sem tud beilleszkedni. A pénzét ugyan elfogadják, de az állandó kompenzálásával csak közutálatot vív ki magának (videó).

Arany életetek van, fiúk. Nekem nem adatott meg ilyen szép gyermekkor. Az én fiaim is ide járnak, mert az az igazság, hogy ez az egyik legjobb iskola az országban. A Rushmore. Akad köztetek olyan, akit ez nem érdekel. Gazdagnak születtetek, s azok is maradtok. De volna egy tanácsom a többieknek. Vegyétek célba a gazdag kölyköket! És ha már a célkeresztben vannak, húzzátok meg a ravaszt! Ne feledjétek, ők bármit megvásárolhatnak. Csak egyet nem, tartást. Ne hagyjátok magatokat.

Úgy tűnik azonban, hogy ez az összefüggés azért nem esik le mindenkinek ott az óceán túlsó partján. A film egy idézetkatalógusának az összeállítója ugyanis úgy nyilatkozik, hogy már a trailer alapján azt gondolta, hogy

“ez egy tökéletes filmnek látszik. Aztán amikor megnéztem, hát … az is volt – majdnem. Ugyanis nem a  ‘Rushmore’  címet kellett volna adni ‘a’ tökéletes filmnek, mivel – én legalább is – nem találok benne egyetlen párhuzamot se Rushmore-ral” (forrás).

Nyilván, mindenki szereti a legszebbet és a legjobbat gondolni saját magáról, meg persze a nemzetéről. S ennek egy kiváló módja, hogy valamiféle szelektív gondolkodással az esetleg kínos vonatkozásokat kizárjuk a tudatunkból, s csak a szépet és jót vegyük észre.

Nos ennek az álláspontnak is ad egy jócskán szatirikus fricskát a film, amikor az alkotók úgy ábrázolják az amerikai átlagpolgárt, hogy számára az állam határain túl egyfajta terra incognita terül el. S ez egyben valamiféle össznépi identitásprobléma ábrázolása is, hiszen ha nem tudjuk pontosan, mi is van a határainkon túl, akkor hogyan is tudnánk meghatározni magunkat annak ellenében?

Ráadásul a filmben nem is csupán egy átlag-amerikairól van szó, hanem egy tanárnőről, aki a tanulmányait Latin-Amerika témában végezte az egyetemen, mégis a szavaiból úgy tűnik, hogy Latin-Amerika valahol Közép-Amerikában van, holott Latin-Amerika Mexikótól Dél-Amerika déli csücskéig azokat az államokat foglalja magában, ahol spanyolul vagy portugálul beszélnek – jórészt majdnem az összes országot Mexikótól a Tűzföldig.

Ezt követi a jelenetben egy másik közmondás, amit már maga Max mond latinul, s a film egyik ikonikus mondata lett, s belépésnek nem is rossz, hiszen a tizenöt éves fiú ekkor mutatkozik be a tanárnőjének, s nyújt neki kezet:

Sic transit gloria. A dicsőség elenyészik. Max Fischer vagyok.”

A film egy sokat idézet bon mot-ja lett ez a bemutatkozás, s a róla terjedő mémek is úgy értelmezik, hogy Max Fischer alakja itt a régi rendet leromboló hérosz archetípusa, aki a saját világát építi fel a helyébe.

A régi rend helyén azonban a filmben inkább egyfajta identitásválságot látunk, amit az okoz – láttuk -, hogy nincsenek jól kijelölt határok. De ugyanígy probléma van másfajta határokkal is.

Max például szerelmes a tanárnőjébe, de a tanárnő azzal húz egy határt kettejük közé, hogy ‘mi csak barátok vagyunk‘, holott a diák és tanára közötti barátság kimondása már önmagában is egy határátlépés, hiszen kettejük között hierarchikus viszony van. Később Max szembe kerül a milliomos Mr Blume-mal, s Blum – a negyvenes újgazdag – olyan csínyekkel harcol Max ellen, mintha maga is gyerek lenne, azaz ő sem biztos a saját határaiban, nem találja meg az életkorának megfelelő szerepet az interakcióiban.

A film végén pedig szinte fellélegez a néző – s némi katarzist is érez, ami igen meglepő egy ilyen limonádé filmnél -, amikor végre a szereplők visszatalálnak a saját autentikus szerepeikhez, s ennyi felfordulás után a szereplők mintegy megerősödve élik tovább az életüket a visszakapott régi-új énjükben.

Semper fidelis (Semper fi), az US tengerészgyalogságának a jelmondata – source: marines.mil

A fordulatot természetesen latin közmondások kísérik itt is. A diákszínpadon Max egy darabját játsszák a vietnami háború idejéből. De a háborúnak vége a színpadon is, – s az angol nyelvű forgatókönyvben – Max átadja a fegyverét egy katonának  – akit Mr. Blume fia játszik, s ekkor hangzik el a ‘semper fidelis‘ (mindig hűséges) latin szállóige, ami az Egyesült Államok Tengerészgyalogságának a jelmondata, s a gyakoribb rövid alakja: ‘Semper fi.

Max: Nincs rá szükségem többé.

Magnus: Semper fi, katona Semper fi.

Max: Sic transit gloria.

(Max a színpadról Mr. Blume-re néz, Mr Blume pedig visszanéz rá a nézőtérről.)

Az ikonikus ‘Sic transit gloria‘ (Így múlik el a dicsőség) mondattal Max nem csupán a saját kétes dicsőségével számol le, de az Egyesült Államok polgárát a vietnami háború tragédiájával szembesíti – vagy negyedszázaddal utána.

The paths of glory lead but to the grave. – A dicsőség útjai végül csak a sírhoz vezetnek.

Láttuk, hogy a film alkotói szerint az átlag-amerikai polgár vajmi keveset törődik azzal, mi történik az állama határain túl, ami hatással van a saját önképére, hiszen nincs kihez viszonyítania magát – hacsak nem az álmai dicsőségéhez. Ez a dicsőség azonban csak a sírhoz vezet, ahogyan Max is szembesül azzal – egy kokival a szeme alatt – s ekkor adja fel a harcot, s a kamera az édesanyja sírját mutatja: “The paths of glory lead but to the grave“, azaz: “A dicsőség útjai végül csak a sírhoz vezetnek” – olvashatjuk a sír feliratát.

A színdarab végén pedig a holtakat temetik el, de az ‘amerikai álom‘ helyett itt már az ‘amerikai vakfolt‘ sejlik fel. Ahogy az átlagpolgár azt sem tudja, hol van Latin-Amerika, ugyanúgy itt sem tuják, hol is fekszik a hős holtteste, akinek persze még neve sincs, csak ‘szörfös‘-ként emlegetik: “Imádkozzunk a szörfösért. Bárhol is van“.

Ezt követi a katartikus fordulat a filmben, ahol végre Max egy vele egykorú lány kezét kéri meg a színpadon, s ezzel végre kilép abból a felfordult világból, ahol a hierarchiában felette állókkal rivalizál, akik néha maguk is csak túlkoros gyerekek. (video)

A lányt a darabban pedig úgy hívják, hogy Le-Chahn. Le Chan (Lê Chân) pedig, aki időszámításunk első századában élt, a vietnám nép hősnője, aki részt vett a kínai megszállók elleni harcban,s halála után istenként tisztelték, s a neki állított templom ma is áll Hai Phong városában.

Le Chan – Vietnam szabadságharcos hősnője az I. századból

A hősnő említése egyrészt az amerikai polgárok egy érzékeny pontját találja el. De nem csupán annyiban, hogy a vietnami háború során azzal kellett szembesülniük – amiről a korabeli televízió híradásai is beszámoltak -, hogy gyakran fegyvertelen öregeket és gyermekeket mészárolnak le a harcok során, amikor egy-egy falu ellen intéznek támadást, ami akár a Rushmore-i indiánok legyilkolását is idézheti. De a diákszínpad karaktere egy fájóbb pontra is rátapint, ami számos amerikainak okoz kisebbségi érzést: Íme egy hősnő, aki vagy kétezer évvel ezelőtt élt, míg az Egyesült Államok történetének a legrégibb alakjai is csak pár generációnyira vannak napjainktól. Vietnám több ezer éves történelmével szemben egy fiatal állam pár száz éves múltja jelenik meg – ami szinte ‘semmi’.

Le Chan szentélye Vietnamban – forrás

Ennek az összehasonlításnak persze az átlag-amerikai néző nyilván nem örül, meg honnan is tudna Le Chan kétezer éves kultuszáról? Azonban a filmnek ez a lezárása felkínál egy új viszonyítási pontot, hogy az ‘újgazdag’ végre megtalálja a helyét a kultúrák sokaságában, s lemondva Rambo hazug mítoszáról – végre önmaga lehessen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.