Kozincev Lear királya – emberevés a vasfüggönyön innen és túl

a néző aligha veszi észre
Grigorij Kozincev

Lear 20_52

  • földbe taposott

Az első kockákon félig földbe taposott, faragott kőtömb fekszik az út mellett: egy ikon vonásait véljük rajta fölfedezni” – írja az egykori kritika a szovjet filmrendező, Grigorij Kozincev Shakespeare filmadaptációjáról, a Lear királyról (1970). S ugyanígy olvadnak bele Krisztus kezei és arca a kereszt száraiba – a testének a vonalait már csak sejteni véljük – abban a jelenetben, amikor a francia király feleségül veszi Cordéliát. S “már tudjuk, hogy Kozincev ugyanolyan szabadon kezeli majd az időszámításunk kezdete előtti hetedik század Britanniájában játszódó kelta mondát, mint Shakespeare” (Koltai Tamás)

Az idősíkok persze keverednek Shakespeare-nél is. Tragédiájában a rózsák háborúja korának feudális anarchiáját ábrázolja, míg a szereplők részéről többször hangzik el a kereszténység előtti római kor ‘Jupiterre!‘, ‘Hecate!’ kiáltása. Hasonlóan szólítja Lear is a filmben az ‘isteneket’ vagy ‘Apollót‘, ugyanakkor a házasságkötés szertartási szövege latinul hangzik el, ami viszont már a kereszténységet idézi fel.

És pontosan ez a lényeg, az ‘idézi fel’. Ugyanis Kozincev filmje a Szovjetunióban, egy kommunista diktatúrában készült, ahol az egyházüldözés és az egyházellenes propaganda átszőtte a polgárok mindennapjait is. Tiffany Ann Conroy hívja fel a figyelmet ebben az összefüggésben arra, hogy

 “az Orosz Ortodox egyház üldöztetésének nehéz időszakában … a szovjet uralom alatt … a keresztény vallás bármilyen felidézése mélyen visszhangzó érzéseket kelthetett fel Kozincev ortodox vallású közönségében … így ez a rövid részlet a szovjet nézők számára, különösen pedig azoknak, akik vallásosak, mély jelentéssel telítődik. Az egyház ugyanis évszázadokon keresztül magának Oroszországnak volt a szinonimája, s az egyház által megszabott életvitel volt mind az egyének, mind a közösségek orientációjának a fókuszában szemben a bolsevik uralommal, amely arra törekedett, hogy felszámoljon minden vallásosságot, köztük az ortodox hitet is.”

  • a béke útja

Ezt a jelenetet azonban a vasfüggönyön innen is értelmezni kellett valahogyan, s lehetőleg vallási töltet nélkül. De a hivatalos ideológia talpraesett kritikusa ezt is megoldja! Ugyan csikorgó logikával – egy hajánál fogva előrángatott párhuzammal – de veszi az akadályt.

“Kozincev megőrzi és továbbfejleszti Shakespeare intencióját, s egyetlen anakronisztikus epizód betoldásával növeli az eszmei kisugárzás sokrétűségét. Cordelia puritán egyszerűségű esküvőjére gondolunk, amikor latin szövegű keresztény szertartással kel egybe a francia királlyal. Ezt a külső jegyeit nézve durva anakronizmust a film ritmikai hibájának is felfoghatjuk. Ám mint erre Lukács György rámutatott, ahogyan Goethe a Hermann és Dorottyá-ban sok helyen megtartotta a hanyag, sőt néha hibás hexamétereit, hogy az igazán költői ritmus integritását megőrizze, éppen így ez az anakronisztikus epizód voltaképpen az író eredeti koncepcióját erősíti, és művészi fokon jelzi a mondanivaló többsíkú értelmezését, modernitását.”

A béketábor legyőzhetetlen. A béke útja biztos út” – zengett egykor az ének, s a kritika is hamar megtalálja, hogyan illessze be ezt a jelenetet a hivatalos ideológia fősodrába:A mához való kapcsolódást direktebb párhuzammal bizonyítja a film a háború sújtotta nép menekülésének chagalli erejű képsoraival. Az aktualitást fokozza Sosztakovics döbbenetes sodrású kórusa.” S íme Kozincev – mint a béke elkötelezett híve és rendíthetetlen szószólója!

  • a cenzúra

Conroy tanulmánya szerint Kozincev a pravoszláv vallás gyökereihez nyúl a jelenetében, azonban egy nyugati keresztény – latin nyelvű – szertartást ábrázol. S teszi ezt azért, hogy megkerülje a cenzúrát – Conroy szerint a rendező Hamlet filmadaptációjával kapcsolatban is

“számos elemzés próbál párhuzamot vonni a film képi világa és az orosz ortodox vallás között … a keresztény vallás felidézése ugyanis valószínűleg szándékos, de Kozincev a keresztény vallásnak egy jóval általánosabb és historizáló képét ábrázolja a filmvásznon azért, hogy elkerülje a cenzúrát.”

A helyzet azonban ennél jóval összetettebb. A legkegyetlenebb vallásüldözések a Szovjetunióban ugyanis a harmincas években voltak, “Az egyház csaknem megsemmisült, nagyon kevés püspök maradt, aki folytathatta a szolgálatot. A többiek börtönökben, kivégzésre várva.” Paradox módon azonban az ortodox egyház a diktatúra legvéresebb korszakában stabilizálódott valamennyire, amikor a “II. világháború idején Sztálin enyhített a korábbi egyházellenes politikán, mert szüksége volt az egyház segítségére a külső ellenséggel szemben.” S a művészfilmekben ettől az időszaktól kezdve ‘kondulnak meg a templomi harangok’, ami a rendezők számára egy eléggé jól hivatkozható precedenst teremtett arra, hogy jóval később is – a már puhább brezsnyevi pangás időszakában – egy-egy rövid jelenet erejéig vallási díszleteket csempésszenek a filmjeikbe.

  • sorok között

A film azonban mégiscsak egy diktatúrában készült, amikor az alkotók az üzeneteiket néha csupán kódolva, a sorok közé elrejtve ábrázolhatták. S erre vonatkozóan találunk egy nagyon érdekes utalást egy Kozincevvel készített interjúban – s pontosan ezzel a jelenettel kapcsolatban!

– Mikor játszódik az Ön Lear király-a?

– Ami a  külsőségeket illeti, a ruhákat például, a XV. században. Egy patriárkai agg és három lánya – ebből kell kiindulni. Számomra Cordelia alakja a korai kereszténységet jelenti …

– Erre utal a  latin nyelvű szertartással kísért esküvő Cordelia és a  francia király között?

– Igen. Tehát Cordelia a  korai kereszténységet, Lear a  mai iróniát jelenti a filmen. De mindez csak a  háttérben érzékelhető, a  néző aligha veszi észre.

A rendező tehát maga adja a kezünkbe a kulcsot, amikor megmondja, hogy hogyan is kell olvasni a sorok között: ‘Cordélia alakja a korai kereszténységet jelenti‘ abban a jelenetben, míg maga Lear király pedig a ‘mai iróniát‘. S mindezt persze ‘a néző aligha veheti észre‘. Ahogyan azt sem, hogy Lear király szavaiban a szovjet rendszer burkolt – de annál erősebb – kritikája jelenik meg. Amit most már könnyen visszafejthetünk. Hiszen kezünkben a kulcs: az irónia.

De ehhez először nézzük meg, mit is jelent első olvasatában a jelenet latin szertartásszövege, és azt, hogy előtte hogyan tagadja ki és átkozza meg Lear a lányát, Cordéliát, akit ezt követően vesz feleségül a francia király.

A jelenet elején azt látjuk, hogy Lear a vár bástyájára rohan fel, majd onnan kiáltja távozó lánya felé átkozó szavait. (Az elemzésben végig az orosz nyelvű film angol feliratozását követem, ami alig tér el az orosz változat mondataitól.)

 “The barbarian that makes his generation messes to gorge his appetite,
shall to my bosom be as well relieved, as thou my sometime daughter.

A barbáron, aki a saját gyerekét falja fel, hogy csillapítsa étvágyát,
essen meg úgy szívem, mint rajtad – egykor volt lányom!

Shakespeare eredetije:
“The barbarous Scythian,
Or he that makes his generation messes
To gorge his appetite, shall to my bosom
Be as well neighbored, pitied, and relieved
As thou my sometime daughter.”
Vörösmarty fordítása:
“A durva scytha, vagy ki gyermekét
Emészti föl, étvágyát csillapítni,
Csak úgy legyen velem rokon, csak úgy
Segítve, szánva, mint te – volt leányom!”
a film szövege:
Или дикарь, который пожирает
Свое потомство, будет мне милей,
Чем ты, былая дочь.
fordítása:
Vagy a vadember, amelyik felfalja
az utódját, legyen olyan kedves nekem,
mint te, egykori lányom.

A következő képsorban a házasságkötés szertartását látjuk. Az első mondatok ugyanazok, amit egy észak-angol (yorkshire-i) egyházmegye, az ‘Ecclesia Eboracensis‘ misekönyvében is megtaláltam. A házasságkötés aktusának záró mondatai ezek. (A jelenetben a bevezető sorok nagyon rosszul hallhatóak, azokat zárójelbe tettem, de úgy vélem, az hangzik el ott is.)

“(et videat filios  filiorum suorum usque in tertiam et quartam progeniem,) et ad optatam  perveniat senectutem. Per Christum Dominum nostrum. Amen.”

“(és lássa meg a saját fiainak a fiait egészen a harmadik és negyedik nemzetségig,) és érjen el az áhított öregkorig. Krisztus, a mi urunk által. Ámen.”

Ezután viszont az ún. pápai áldás szavai hangzanak el, ami jól illeszkedik a szertartásba, hiszen itt egy királyi pár esküvőjéről van szó. Az áldást maga a pápa adhatja személyesen vagy megbízottja útján, így liturgiailag kérdéses, elhangozhatnak-e ezek a szavak ebben a hirtelen megtartott esküvőben. (Mellesleg, ha magunk is szeretnénk pápai áldásban részesülni, azt ma már online is megrendelhetjük a vatikáni Apostoli Alamizsnahivataltól, a várakozás egy hónap.)

Et benedictio Dei omnipotentis, Patris, et Filii, et Spiritus Sancti, descendat super vos et maneat semper. Amen.

És a mindenható Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldása szálljon rátok és maradjon veletek mindig. Ámen.

Ezt követően végül a feleség és a férj az ajkuk elé nyújtott keresztet csókolják meg, miközben a pap szavai:

Pax tecum! Pax tecum!
Béke veled! Béke veled!

Jelenet a teljes filmben 19:45 és 21:45 között. Rövid részlet itt:

  • ellenpontozás

A jelenetben tehát két uralkodó szavai állnak szemben egymással. Lear megátkozza a lányát, míg ennek ellenpontozása lenne egy másik uralkodónak – Krisztus földi helytartójának – az áldó szavai, a pápai áldás. S mindkét esetben egy-egy apáról van szó. Lear – mint apa – átkozza meg a lányát, míg a pápa – a ‘szentatya’ – képében viszont nem nehéz felismerni az egyház által nyújtott apaképet, ahogyan maga a ‘pápa’ szó is az ‘apa’ jelentésű görög ‘papas’ (πάπας) szóból származik.

Amikor Lear a gyermekeit megevő barbárokhoz hasonlítja a lányát, akkor a ‘gyerekek‘ értelemben a ‘generation‘ kifejezését használja, s ennek a szónak a korabeli angol nyelvben valóban ez volt az egyik jelentése. A ‘generation‘ szó ellenpontozása a házasságkötés rítusában az – a filmben kevéssé érthetően elhangzó – mondat, amely a gyerekek nemzedékeit sorolja fel, miszerint ‘lássa meg a saját fiainak a fiait egészen a harmadik és negyedik nemzetségig‘. Ott ugyan a latin ‘progenies‘ (nemzedék) szó szerepel, ami egyébként ugyanabból a tőből származik etimológiailag, mint a ‘generation‘ is.

Lear a ‘étvágyát kielégíteni‘ kifejezésben az ‘appetite‘ (étvágy) szót használja, ami a latin ‘appeto‘ (kíván) igéből ered, míg az áldás ‘áhított öregkor‘ fordulatában az ‘optatam‘ (kívánt) szó jelenik meg, ami szintén egy ‘kívánni‘ jelentésű igéből (opto) ered.

Lear a gyermekeit megevő barbárhoz hasonlítja tehát a lányát, de a ‘megevés’ motívuma megjelenik a szertartás jelenetében is, ha kellő iróniával szemléljük a gesztusokat. S miért ne tehetnék? Hiszen maga Kozincev adta a kezünkbe az értelmezés kulcsát – az iróniát.

lear 21_27A szertartás ugyanis azzal zárul, hogy Cordélia és a francia király megcsókolják az elébük nyújtott apró feszületet. Manapság pedig már pszichológiai közhely, hogy a csókban – Freud nyomán – a másik bekebelezésének a vágyát ismerjük fel, amiről egyébként a köznyelv ‘szinte felfal, úgy csókol‘ jellegű fordulatai is tanúskodnak.

A szertartás szavait először egyébként elmosódva, távolról halljuk, majd hirtelen üti meg a fülünket az első hangos szó, az ‘ad optatam’. Vajon irónia van ebben is? Hiszen a pap pattogó beszédében ezt úgy halljuk, hogy ‘adoptatam‘, amiről máris az angol az ‘adoption‘ (gyerek örökbefogadása) szóra asszociálhatunk, aminek idegen megfelelője megtalálható az orosz nyelvben is: az адопция (adoptálás). S a pattogva ejtett latin ‘adoptatam’ szó második feléből pedig esetleg az orosz ‘тата’ (apa) szót lehetne kihallani …?

S ha hajlunk arra, hogy az irónia felől értelmezzük a fenti sorokat, akkor máris felmerül egy kérdés. Vajon ki eszik meg itt – és persze kit?

  • Vegyétek és egyétek!

Nos, a keresztény szertartásokon a hívők eszik meg az istent. Elismerem, ez így kicsit brutálisan hangzik, hát finomítsunk kissé a szavakon! A hívők tehát a szentáldozásban – a mise vége felé – egy ostyát vesznek magukhoz, amit hitük szerint a pap Krisztus testévé változtatott át. Az egyház tanítása szerint ugyanis az ostyában az átváltoztatás után ‘a kenyér színe alatt‘ Krisztus teste van jelen. S a pap szavai is Krisztust idézik az úrfelmutatáskor: “Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik“. Krisztus szavai ezek az utolsó vacsorán.

lear 20_28A hívők a szentmisén az úrfelmutatás szavait térden állva fogadják. De nem ugyanígy térdelnek le a vár előtt gyülekező emberek is, amikor a király kilép a bástyára, s elhangoznának a fenti szavai? Sőt, mintha még az úrfelmutatás gesztusa is megjelenne a filmben! A misén a pap ugyanis az ostyát két kezében tartva a feje fölé emeli, s úgy mutatja fel a hívőknek. Míg a filmben egy lovas katona lép előre, mutat fel valamit a feje fölé emelt jobbjában (20’15”),majd ekkor jelenik meg a király a falakon, s borul térdre a tömeg.

S mit is mond ekkor a király? Hogy mit is tesznek szerinte a barbárok? Szó szerint idézzük: “makes his generation messes“, azaz: “étellé teszik gyermekeiket“. S nem ugyanez történik a misén is? Csak fordítva. Ott nem egy gyerekből lesz étel, hanem az ‘ételből egy gyerek’. A kenyér válik Isten fiának, Krisztusnak a testévé, s a hívők ezt fogyasztják el.

  • nyelvelmélet és antropológia

Nos, az idők kétségtelenül sokat változtak azóta, hogy az aztékok a szertartásaikon “különféle magvakból, amelyeket gyermekek vérével gyúrtak kaláccsá, megalkották az istenség ember formájú képmását“, majd közösen elfogyasztották azt – azonban mintha mindennek a szimbolikája nem változott volna máig sem. Egyébként James G. Frazer volt az, aki elég sokat írt erről Az Aranyág című művében – különösen annak a ‘Megeszik az istent‘ fejezetében, ahol kultúrákon átívelő képet nyújt arról, hogy az emberevés ősi – hipotetikus – rítusa hogyan szelídült végül vallási szertartások ártatlan imitációjává. S maga Frazer is utal arra, hogy egyes esetekben észre lehet venni hogy “hogyan olvasztotta magába a keresztény úrvacsora (communio, szentáldozás) a kereszténységnél kétségkívül sokkal régebbi szentséget.

S nagyon valószínű, hogy Kozincev is ismerte Frazer írását – ami egyébként egyszerűen ‘benne volt a kor levegőjében’, legalábbis a világ nyugati felén, amitől a szovjet vezetés persze igyekezett elzárni birodalma értelmiségét és művészeit. Kozincevről azonban tudjuk, hogy a világhírű szovjet filmrendező, Szergej Eisenstein közeli barátja volt, akire viszont nagy hatással volt Az Aranyág. Eisenstein ugyanis ritka külföldi útjai során ismerkedik meg a modern nyelvelméletek, a pszichológia, a vallástörténet kortárs irodalmával, amikor 1928-ban az Otóber c. filmje elkészítése után a diktatúra külföldi tanulmányútra engedi. Eisenstein ekkor Párizsban próbált hozzájutni Az Aranyág egy példányához. de azt végül útja amerikai állomásán sikerült beszereznie. Visszaemlékezései szerint, miután elolvasta, a mű szinte egész életében foglalkoztatta őt, s így nem valószínű, hogy ne ismertette volna meg Frazer művét közeli barátjával, Kozincevvel.

Ez az irónia húzódna hát meg Lear szavai mögött, aki lányát átkozza el? Hiszen maga Kozincev mondta, hogy  “Cordelia a  korai kereszténységet, Lear a  mai iróniát jelenti a filmen.” De ha ez így is van, még mindig csak az egyik oldalát láttuk ennek az iróniának. Ugyanis van egy másik oldala is. Mert ugyanezek a szavak egészen más értelmet nyernek a vasfüggöny mögött, Marx és Lenin istenek munkásállamában.

  • mint Szaturnusz

A kérdés továbbra is ugyanaz. Ki fal fel – és kit? Csak most a Forradalom Szülőhazájában. A Nagy Szovjetunióban. A válasz pedig adja magát: ott bizony ‘a forradalom falja fel a gyermekeit‘. Ahogyan a francia forradalmár, Pierre Vergniaud figyelmeztetett:

Polgártársak, jó okunk van arra, hogy féljünk attól, hogy a forradalom – mint Szaturnusz – rendre felfalja a gyermekeit és végül zsarnokságba torkollik.

Természetesen az ékesszóló szónok, Vergniaud sem kerülte el a sorsát, felfalta őt is a forradalom a hatalmi harcok során. S mondani sem kell, ugyanez volt a dolgok menete a Szovjetunióban is – csak az arányok voltak jóval nagyobbak. A diktatúra legvéresebb időszakában Sztálin nem csak az egykori harcostársait végeztette ki, de a terror átfogta az egész társadalmat, becslések szerint 600 ezer – 1.2 millió embert végeztek ki, s 50 millió ember járta meg a munkatáborokat a diktátor uralma alatt. S Sztálin halálával ugyan bekövetkezett az enyhülés – de a szembenézés nem.

A mitológiában Szaturnus – görögül Kronosz – isten egy jóslatot kap, miszerint az egyik gyereke fogja ledönteni őt a trónjáról, ezért Szarurnusz sorban felfalja a születendő gyermekeit. S ezt a – gyerekeit felfaló – Szaturnuszt idéznék meg Lear szavai a filmben, amikor a gyerekeit felfaló barbárokról beszél? Persze ugyanezek a szavak hangzanak el Shakespeare eredeti tragédiájában is, így senki nem vethet semmit Kozincev szemére. Egyébként is, ha meg is találná bárki a párhuzamot a Szovjetunió és a gyermekeit felfaló Szaturnusz között, bármikor mondhatjuk azt, csupán véletlen egyezés – s őrült beszéd.

Kronosz_

Kronosz jobbjával átveszi a pólyába burkolt követ, hogy lenyelje, baljában a sarló – forrás

Kronosz istenség egyik jelképe ugyanis a sarló. A trónt ugyanis ő is erőszakkal szerezte meg az apjától, Uránusztól. S mikor megfosztotta apját a hatalomtól, egyben egy sarlóval lemetszette annak férfiasságát is. Végül őt egy fia döntötte le a trónról, aki helyett a születése után egy pelenkába burkolt követ nyelt le.

A sarló mellett Kronosz egy másik jelképe a kasza, ami angolul ‘scythe‘, míg Lear a barbár szkítákhoz (Scythian) hasonlítja a lányát Shakespeare eredeti szövegében. Az igazán vicces viszont az, hogy Kronosz jelképe – a sarló – egyben a szovjet állam jelképe is volt, gondoljunk csak a sarló-kalapácsos vörös lobogóra, vagy a Szovjetunió egykori címerére.

Persze a szentáldozás – ‘a gyermekeit felfaló kommunizmus’ párhuzamát is megtalálhatjuk, ha kicsit kutakodunk. De bevalljuk, már magunk se tudjuk, mit vegyünk belőle komolyan. Talán Kozincev játszik a nézőivel? Vagy csak mi játszunk az olvasóval? Ki tudja…

  • szövetségbe forrt

A szentáldozás vagy úrvacsora angolul ‘communion‘, de így hangzik latinul is: ‘communio‘. A latin ‘communis‘ (közös) szóból ered. S könnyű felfedezni benne az áthallást a ‘kommunizmus‘ szóval, ami azt a társadalmi rendet jelentette, aminek a képe a Szovjetunió ideológusai előtt lebegett. Az egykoron majd elérkező ‘földi paradicsom’, ahol mindenki egyenlő, s mindenki ugyanúgy részesül a közös javakból.

Szovjetunió címereA ‘communio‘ eredetileg az ősegyház szava volt a ‘szentek közösség‘-ére, s később azt fejezte ki, hogy az átváltoztatott ostya, az eucharisztia – mint a Krisztussal való egység – az egyház egységének a jelképe is: “Egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Szent Ágoston naiv etimológiája szerint a kifejezés előtagja a ‘com-‘ (együtt), az utótagja pedig az ‘unus‘ (egy) szó, bár amúgy sem nehéz belelátni a ‘communio‘-ba az  ‘uniót‘, az egységet, ahogyan ott van az a Szovjetunió nevében is. De sokatmondó az is, hogy a ‘союз’ (egység) szóval kezdődött a Szovjetunió korabeli himnusza is, amikor a ‘szabad köztársaságok megbonthatatlan egysége‘ (“Союз нерушимый республик свободных”) jelenik meg az ének nyitóképében, amit magyar fordítás így folytat: ‘a nagy Oroszország kovácsolta frigy‘. S ezzel játékunkban vissza is tértünk a filmbeli jelenet valóságához. Hiszen ott szintén egy frigy jelenik meg. Cordélia lép házasságra a francia királlyal.

  • a séma

Kozincev sémaEbben a sémában tehát egy kettészakított világ képe jelenik meg. De Kronosz története nem egy ugyanilyen hasításról beszél? S annak egy – patológiás – kompenzálásáról? Kronosz a sarlójával vág ketté, amit aztán egy kényszeres kompenzálás követ. Léte hasítottságában a ‘felfalással’, a ‘bekebelezéssel’ próbálja helyreállítani az egység illúzióját.

De nem ez történt Európában a második világháború után? A jaltai békével kettéhasított világ egyik fele a keresztény gyökereiből táplálkozó nyugati demokrácia, míg a másik fele a ‘forradalmi’ Szovjetunió és csatlósai. S mindkét oldalon ott vannak az egység megélésének a szimbólumai. S a két világ között a vasfüggöny.

S ezt mutatná be Kozincev a maga iróniájával? Kétségtelen, az emberi lélek mélyén gyilkos indulatok feszülnek, s minden kultúra maga találja meg a választ arra, hogy hogyan kezelje ezt a társadalmat szétfeszítő erőt. A nyugati demokráciákban a vallás az, ami keretet nyújt arra, hogy az ‘istenfiú megölésének és bekebelezésének’ ezt a szimbólumát immár ártatlan imitációban játsszák el – és éljék meg – újra és újra a hívek az egyház szertartásain. Mert ne feledjük, a hívek ott egy kivégzett istenfiú testéből esznek és véréből isznak! Míg ugyanez a pusztító energia sokkal brutálisabban jelenik meg a keleti blokk országaiban. Ott az állam az, aki felfalja – elítéli, kitelepíti, munkatáborba zárja – a polgárait. S az állami terror, a folyamatos félelemben tartás lesz az a ‘kovász’, ami eggyé forrasztja a társadalmat – amikor már senki sem mer lázadni ellene.

A Jalta utáni kétpólusú világrendben két társadalmi berendezkedés állt szemben egymással, s ez nyilvánult meg a hidegháború fegyverkezési hajszájában is. De ez a szembenállás egyben a stabilitás forrása is volt. Orwell interpretációjában – ahol három szuperállam szembenállásáról van szó – ez így jelenik meg:

“Ebből következőleg nemcsak hogy a három szuperállam egyike sem hódíthatja meg a másikat, de ha megtenné, sem lenne semmi haszna belőle. Ellenkezőleg: amíg háborúban állnak egymással, egymást támogatják, mint három gabonakéve.”

De ez már a múlt. A Szovjetunió 1991-ben összeomlott. Kidőlt az egyik gabonakéve.

  • végül egy cuki konteó

islamic crescentMarquez regényében, a Száz év magány-ban a vénséges vén, már csaknem világtalan Ursula egy megrázó felismerésre jut. Az idő nem múlik. Hanem “csak forog önmaga körül“. Valóban így lenne? Hiszen a kronoszi attitűdben az egység megélésének a feltétele a hasítás. Az elválasztás. Annak idején a vasfüggöny. Ma pedig egy másik kerítés. A túloldalán pedig újra ugyancsak azok a ‘barbárok’. Persze a zászlójukon már nem a kommunizmus sarló-kalapácsa lobog. De mintha az idő itt is körbejárna. S ugyanazt a kronoszi sarlót vizionálná oda a politika ma is. Az iszlám világ félholdját.

  • és megtámogatjuk Junggal
kannibál

2016. április 15

A svájci pszichiáter, C. G. Jung világképében az ősképek – az archetípusok – a kollektív tudattalan mélyén lévő, csak projekció formájában élete kelő tartalmak. Azonban ezek a tartalmak hatalmas energiával rendelkeznek, s nem véletlen, hogy az archetípusokat a mitológiában gyakran maguk az istenek személyesítik meg. De ezek az ősképek nem csupán régvolt idők letűnt istenei, hanem ott élnek ma is a kollektív tudattalan mélyén. És aki képes egy ilyen ősképre ráérezni, s képes azt közérthető, korszerű formában megfogalmazni, az hirtelen egy olyan eszköz birtokába jut, amellyel elementáris hatást képes gyakorolni a környezetére. Pedig valójában nem tesz mást, csak a régi mítoszokat meséli el – új köntösben. Persze csak kevés embernek sikerül ez. De akinek sikerül, az képes magával ragadni az egész közösséget. És az élükre állni.

S együtt játsszák el újra ugyanazt az évezredes történetet – immár saját koruk díszletei között.

   

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.