I.
‘Éltem más helyett,
halok más helyett: éltem – kénytelen –
anyámat, meghalom – kénytelen –
halálát anyámnak, akit soha nem,
sohasem ismertem’
- A két ‘baki’
A Büntetőexpedíció című kisjátékfilm (34 perc, 1970) – melynek forgatókönyvét Dobai Péter írta – egyik jelenetében (18:30-tól) egy kivégzést látunk. Miközben az elítéltet felvezetik a kivégzőosztag elé, egy katolikus pap latin nyelvű imáját halljuk. Az ima a katolikus egyház temetéseken használt szertartáskönyvéből származik. Mivel a film 1913-ban játszódik, a szertartás nyelve a latin. Először a ‘Libera me‘ imádság hangzik el, majd egy rövid könyörgés az elhunytért, s ennek a végeztével dördül el az elítélt életét kioltó sortűz.
Itt bizony két ‘baki’ is van – gondoltam először. Liturgiailag ugyanis képtelenség, hogy a pap a temetési szertartás szövegét mondja egy élő személyért, még akkor is, ha egy halálveszélyben lévő – esetünkben halálra ítélt – egyénről is van szó. A másik ‘baki’ viszont még meglepőbb. Mivel a következő rövid ima egy olyan könyörgés, melynek különböző változatai vannak a szertartáskönyvben attól függően, hogy ki volt az elhunyt, s ezek közül a szövegek közül választhat a temetést végző pap. S bár a filmben egy férfit végeznek ki, a könyörgés itt egy elhunyt nőért szól: ‘Domine … miserere famulae tuae‘ (‘Uram … könyörülj szolgálólányodon’).
Azonban nagyon hamar kételyek merültek fel bennem azt illetően, hogy itt valóban ‘bakiról’ lenne szó. Először is: a Balázs Béla Stúdióhoz tartozó Bódy Gábor – Dobai Péter – Magyar Dezső nevével fémjelzett csoport hetvenes években készült filmjei egyszerűen zseniálisak. Az Agitátorok (1969) lendületére még ma is emlékszem, pedig 1986 körül láttam először, még a megkésett ősbemutatója környékén, mivel a filmet elkészülte után azonnal betiltották. Dobai Péter rendezte Archaikus torzó (1971) című film pedig mély ellenérzéseket keltett bennem, de pont ez az erőteljes elutasítás volt az, ami miatt a film képei a tudatomba égtek. Ezt a filmet is betiltották. A Büntetőexpedíciót pedig csak azért nem tiltották be, mert különdíjat nyert Oberhausenban, majd a New York-i Museum of Modern Art is beválogatta a gyűjteményébe.
Másodjára pedig: Dobai Péter egyetemi tanulmányai során olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia és általános nyelvészet szakon szerzett diplomát, s a nemzedékében nagy hatású Zsilka János tanítványa volt, aki „nemcsak nyelvészként hatott Dobaira – a fiatal művész tőle tanult meg latinul, vele olvasta görögül az Evangéliumokat.” (Morsányi,49o)
Egy korszakalkotóan zseniális filmről van tehát szó, melynek az alkotója intellektuálisan rendkívül felkészült. És mégis: két ilyen ‘baki’? Joggal feltételezhetjük hát, hogy itt nem bakikról van szó, hanem ezt a két fogást az alkotó tudatosan alkalmazza, s mondani akar velük valamit. De vajon mit? Mi lehet vajon ennek a két dramaturgiai eszköznek a jelentése a filmben?
- A forgatókönyvíró személyes érintettsége
A film elkészítésében „Dobai Péter forgatókönyvíróként, rendezőasszisztensként, és színészként is részt vett, személyes motiváció is tetten érhető, a filmforgatókönyvet nagyapja visszaemlékezései alapján írta végzős egyetemista korában. A történet szerint 1913-ban a Monarchia lovaskülönítménye akciót vezet egy anarchista ellen, mert megölt egy osztrák tisztet, akit Dobai alakít.” (Filmvilág)
A történet tehát 1913-ban játszódik a Monarchia peremvidékén egy kis szerb faluban. A nyitóképben egy fekete inges anarchistát látunk. Egy fegyver csöve szegeződik ránk, majd a torkolattűz villanása, a puskapor füstje háromszoros ismétlésben egyre közelebbről. Ezután az orvul megölt dragonyos hadnagy arca jelenik meg, a halálában is tágra nyitott szemek – Dobai Péter szemei -, majd ennek az arcnak a képe úszik át a merénylet megtorlására kiküldött lovaskülönítmény vonulásába.
A film ennek a vonulásnak, a faluba való megérkezésnek és a megtorlásnak a történetét beszéli el időrendi sorrendben. Ugyanakkor a cselekmény során alig vannak párbeszédek, amelyek értelmezik a képi világot, s az alkotó mintegy a befogadóra bízza, hogy a lineárisan egymás után fűzött – mintegy balladai homályban előtáruló – jelenetekből (szekvenciákból) egy jelentéssel bíró történetet alkosson meg.
- A legénységi pantalló
És pontosan ez volt az, ami problémát okozott a számomra. A film első, felületes megtekintésekor az agyam azonnal történetté szervezte a film szekvenciáit – s csak nagy nehezen jöttem rá, hogy az a kivégzési jelenet nem része ennek a cselekménynek, hanem az a jelenet egy emlékkép felvillanása. Egy zárvány, amelyet az alkotó a történetbe rejtett.
Először ugyanis azt gondoltam, hogy ennél a jelenetnél a lovaskülönítmény megérkezett a faluba, ahol korábban a gyilkosság történt, s most kivégeznek valakit, akinek szerepe volt a merényletben. Amikor viszont újra néztem a filmet, több részlet is ellentmondott ennek az értelmezésnek. A jelenet után a különítmény ugyanis továbbvonul, majd újra megérkezik ugyanebbe a faluba. 
Továbbá az elítélt kezei nincsenek megkötözve, viselkedése fegyelmezett, amikor a kivégző osztag elé vonul. Ugyanakkor egy anarchista bizonyára nem viselkedne ilyen együttműködően a saját kivégzésén. Végül pedig az ítélet végrehajtása egy várfalnak tűnő kőfal tövében történt, s a filmben ábrázolt kis, hegyek között megbúvó szerb falvakban vélhetően nincs várfal.
Végül, amikor már kockánként néztem végig a jelenetet, akkor vettem észre, hogy az elítélt férfi ugyanolyan csizmát visel, mint azok a katonák, akik a kivégzésre felvezetik. S ekkor tűnt fel a nadrágja zsebének is a sajátos szabása, s ekkor támadt a gyanúm, hogy itt egy katonát végeznek ki. S meg is találtam ennek a sajátos zsebű nadrágnak a képét egy 1876-os kiadású katonai szabályzatban, amely a Monarchia katonaságának az öltözetét tárgyalja. ‘Legénységi pantalló‘ – írták a kép alá.
A kép egy része tehát összeállt. Itt egy katonát végeznek ki. De még mindig nem tudtam a cselekménybe illeszteni a jelenetet, s ekkor néztem utána a film forgatókönyvének, s egy tanulmánynak, amit Bódy Gábor írt erről a filmről. S Bódy tanulmányából kiderül, hogy ez a szekvencia valójában is egy emlék felidézése, és „amely mint ’emlékkép’ már bizonyos értelemben fellazított formanyelvet feltételez” (Bódy ,42o).
A film egyébként eredetileg a Hat brandenburgi verseny című filmciklus harmadik rövidfilmje lett volna, azonban ebből a ciklusból csak ez az egy rész készült el. Az a kivégzés pedig, amelyik a filmben látható, a forgatókönyv szerint nem itt, hanem a negyedik tételben szerepelt volna, ahol megtudjuk, hogy egy katona kivégzéséről van szó, akit azért ítéltek halálra, mert bajonettel arcon szúrt egy tisztet.
- Balladai tömörség és szájbarágás
A film balladai tömörséggel és homályban ábrázolja a történetét, csupán egyszer hangzik el benne párbeszéd, két alkalommal pedig rövid parancskiadás. Így az alkotó teljességgel a befogadóra bízza annak az értelmezését, hogy mi és miért történik a film cselekményében. Ezért is érdekes, hogy a film egyetlen párbeszéde a kivégzést megelőző szekvenciában hangzik el, ahol egy előőrs tér vissza, s tájékoztatja a csapat parancsnokát még jóval azelőtt, hogy a falut elérték volna.
– Herr Oberst, a falut kiürítették, a fegyvereket beszolgáltatták. A birtokosok kegyelemért fordultak a bécsi kormányhoz és a helyőrséghez. Alázatosan várják a brigádot. Nincs ellenállás.
– Lakosság létszáma?
– Nyolcszáz szerb és vagy ötszáz görög meg albán.
– Hol van a hadnagy holtteste?
– A postaállomáson.
Ezt követően hosszasan látjuk a falu postaállomását, majd a kamera egészen közelről mutatja a postaállomás címerét. Mindez azért érdekes, mert a film homályos balladai tömörségéhez képest itt az alkotó szinte a néző szájába rágja: ez itt a postaállomás és itt van bent a hadnagy holtteste. Majd következik a kivégzés, melyet egy olyan tiszt vezényel le, amelynek az arcán már többször is elidőzött a kamera a vonulás közben. S a felületes szemlélő ebből azt a következtetést vonhatja le, hogy a kivégzés a hadnagy halálának a megtorlása, s azért is történik a postaállomás közelében a film jelenidejében.
S talán ez is lenne a cél? Az alkotók ugyanis csak egy rendkívül apró támpontot adnak a helyes értelmezés megtalálásához.
Az előző jelenetben ugyanis, miközben a lovasok vonulnak, a kamera hosszan elidőzik egy-egy arcon, majd korabeli archív filmbevágások következnek, melyek az arisztokrácia, a polgárság gondatlan életének a képeit villantják fel, s dramaturgiailag a katonák emlékeit, vízióit mutatják, azt, hogy mi jár a lovasok fejében a monoton menetelés során.
Ekkor láthatjuk a kivégzést levezénylő tiszt arcát, majd egy archív bevágás következik, amint az égen egy Zeppelin léghajó úszik át lassan. Ezután villan fel fél másodpercre a halálraítélt bekötött szemű arca, amint a kamera felfelé siklik le az arcáról. De ugyanezt az arcot látjuk majd a kivégzés egyik pillanatában is majd, s ott a kamera az ellenkező irányban, fentről lefelé siklik majd vissza az arcra. Azaz a kivégzés emléke már ott lapul a tiszt tudattalanjában, azonban a pszichés önvédelem nem engedi, hogy tudatosuljon, ezért is fél másodperces – már-már észrevehetetlen – a bejátszás, s ugyanez a pszichés önvédelem az, ami az életet kioltó lövedék képét az égen lassan hajózó Zeppelin szivarszerű alakjává torzítja.
Azonban az előőrs visszaérkezik, s elhangzik a bejelentés, miszerint a hadnagy holtteste a postaállomáson van, s ekkor már az elhárító funkciók tehetetlenek: a kivégzés képe berobban a tiszt tudatába és életre kél.
Mindezek után már értelmezni tudjuk, hogy miért szerepel egy asszonyért elmondott temetési ima a kivégzés alatt. Vélhetően itt két különböző emlék kontaminációjáról, egymásba csúszásáról van szó. Az egyik emlék a kivégzésé, a másik emlék pedig egy asszony temetéséé. Azonban ez a két emlék keveredik egymással a tudatban, s úgy jelenik meg az emlékezetben, hogy a pap az asszony temetésének az imáját mondja a kivégzés közben.
- A születés képe – a kivégzésnél
A kivégzésnél először a katolikus temetési szertartás ‘Libera me‘ imája hangzik el latinul. A pap – vagy a narrátor – hangja egészen halkról indul, így a zárójelbe tett rész még nem igazán érthető a jelenetben. Továbbá a pap szájának a mozgása nem követi a szöveget, így lehetséges, hogy egy narrátor hangját halljuk.
| (Libera me, Domine, de morte æterna in die illa tremenda,) Quando cœli movendi sunt et terra, Dum veneris iudicare saeculum per ignem. Tremens factus sum ego, et timeo, dum discussio venerit, atque ventura ira. Quando cœli movendi sunt et terra, Dies illa, dies iræ, calamitatis et miseriæ, dies magna et amara valde. Requiem æternam dona ei, Domine: et lux perpetua luceat ei. |
(Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól, azon a félelmetes napon.) Amikor az egek és a föld megmozdulnak, miközben eljössz megítélni tűzben a világot. Remegek és félek, miközben az ítélet elérkezik és a harag jön. Amikor az egek és a föld megmozdulnak, Az a nap, a harag napja, a szorongattatásé és nyomorúságé, nagy és valóban keserű nap. Adj, Uram, örök nyugalmat neki: és az örök világosság világítson neki. |
Most pedig nézzük meg, hogyan meséli el Dobai Péter a saját születése történetét egy egy vele készült portréfilmben, ahol elmondja, hogy születésekor a várost éppen az amerikai légierő B-24 Liberator repülőgépei bombázták, s a klinikán, ahol megszületett
„az volt a szabály, hogy megszül egy nő, mondjuk, engem az anyám, akkor a szülésznőknek és az orvosoknak azonnal le kell menni az óvóhelyre, mert belőlük nem volt végtelen számú, csecsemőkből, anyából több volt. S addig ott kellett lenni egyedül. Ezt anyám mesélte el. S így semmiféle jóshoz nem mehettem, mert a bombák következtében így rengett a föld, és az óra megállt. Úgyhogy nem tudta megfigyelni, hány órakor vagy hány perckor.”
Az ima a végítélet tűzzel érkező napját idézi fel, amikor az ég és a föld megrendülve mozdul el a helyéről (‘az egek és a földek megmozdulnak‘). Az író születése pillanatában pedig az amerikai bombázók égből érkező tüze remegtette meg a földet (‘a bombák következtében így rengett a föld‘). Az utolsó ítélet napja a ‘idők végezete‘, míg az író visszaemlékezésében pedig arról van szó, hogy úgy rengett a föld, hogy ‘az óra megállt‘. Végül pedig egy gegnek is beillő párhuzam: az ima a ‘Libera me‘, míg az író születése pillanatában az amerikai Liberator gépek bombázták a várost.
A ‘Libera me‘ – Liberator párhuzama első pillantásra talán meredeknek tűnik, azonban a Büntetőexpedíciótól – annak minden komorsága ellenére – sem idegen a geg. S pont a kivégzési jelenet az, ahol felbukkan egy komikus elem. A kivégzőosztag elé állított elítélt szemére ugyanis pontosan akkor helyezik a kendőt, s kötik be a szemét, amikor a pap az ‘et lux perpetua luceat ei‘ (az örök világosság fényeskedjen neki) sorhoz ér a temetési imában.
- A születés képe – a könyörgő menetnél
A kivégzés szekvenciáját két másik szekvencia öleli körül. Előtte és utána ugyanis egy könyörgő menetet látunk, ahol a falusiak vonulnak fel kenyérrel, szőlővel, templomi zászlók alatt a pópa vezetésével, hogy mintegy megbékítsék a falu elpusztítására érkező különítményt. Amikor a két csoport szembe találkozik egymással az úton, akkor a különítmény – tudomást sem véve a falusiak szándékáról – lassú menetben áttöri, szinte átpréseli magát a falusiaknak az úton összeszoruló tömegén: „Elrántott kameramozgással kiszakított képek mutatják az összekavarodást, amint az eszkadron átgázol asszonyok, lányok és öregemberek csoportján” (Bódy,44o). Ekkor harsan fel a katonák éneke, a Prinz Eugen első strófája, majd ezt követi a film leglíraibb jelenete, „a film egyik legmegrendítőbb, önálló betétje … Az úton, amelyen előbb a könyörgő menet közeledett, egy hosszú, fehér ruhás lány alakja távolodik súlytalan futással. Talán ő az egyetlen megmenekültje a film represszív univerzumának.” (Bódy, 44o)
A szűk folyosón való átpréselődés egyszerre lehet a halál és a születés szimbóluma. A halálközeli élmények narratívái sötét alagúton való áthaladásról, az alagút végén felfénylő világosságról beszélnek, míg a születés narratívái egy véres küzdelemről, amikor a magzat verekszi át magát a szülőcsatornán, majd meglátja a fényt. A filmnek ez a jelenete egyszerre a halál és születés képe. A távolodó, súlytalan fehér ruhás lány lehet a halál pillanatában elröppenő lélek allegóriája, ugyanakkor a katonák éneke a születést idézik fel, hiszen az ‘átpréselődés‘ végeztével a Prinz Eugen induló csattan fel, mint az újszülött sírása, ami ismét lehetőséget nyújt egy újabb meredek párhuzam felállítására. Az Eugen név etimológiája szerint ugyanis azt jelenti, hogy ‘nemes születésű‘, szó szerinti fordításban pedig ‘jól született‘, s úgy vélem, itt is egy geg jelenik meg, ami szinte kirántja a nézőt a fenti kép lírai hangulatából, hiszen az Eugen név – az asszociációs bázisa alapján – a rossz emlékű eugenika fogalmát is felidézheti, ami elválaszthatatlan a náci fajelmélettől.
- Az anya elvesztése
Dobai Péter önéletrajza fájóan hiányzik az olvasói számára. Így édesanyjához való viszonyáról is kevés életrajzi adat áll rendelkezésre, s nem tudjuk, hogy az édesanyja mikor hagyta el a fiát. A szerzővel készített fenti riportfilmben az hangzik el, hogy a születése történetét az édesanyjától tudja („Ezt anyám mesélte el„). Az Életrajz gyanánt című írásából pedig megtudjuk, hogy „Anyám a Rákosi-időkben (életem 6. évében) kollégiumba, találóbb szóval szólva: internátusba adott, ahol én kimenők és látogatások nélkül hosszú időt töltöttem„. Az anya elvesztésének ez a meghatározó élménye úgy jelenik meg a költészetében, mint annak a fiúnak a képe, aki nem ismerte az anyját: „akit soha nem, / sohasem ismertem” (Voltam élni), az önéletrajzi ihletettségű Anyám (1975) című filmben pedig a fiú hangját halljuk: „Először gyermekkoromban láttam ezeket a fényképeket. Nagyanyám őrizte egy dobozban. A kollégiumi kimenőkön mindig újra megnéztem Anyám életének ezeket a megmaradt képeit.” (Archaikus, 11o)
Ennek az életrajzi vonatkozásnak az ismeretében már képesek vagyunk értelmezni azt, hogy a kivégzés jelenetében miért egy elhunyt asszonyért mondott ima hangzik el. Ez az ima ugyanis értelmezésemben nem más, mint Dobai Péternek a ‘halott’ édesanyjáért mondott imája, hiszen a szerző mintegy úgy éli meg a költészetében, hogy az édesanyja őt már a születése pillanatában elhagyta, azaz a születés pillanata az a pillanat, amikor az édesanyja szinte ‘meghal’ a számára – hiszen onnantól kezdve nincs jelen a fia életében, csupán a hiánya az, ami égetően fájó. S a kivégzés jelenete közvetlenül a postaállomás képének a szekvenciája után következik, s a film szinte szájbarágóan mondja el nekünk – annyi szótlanság után -, hogy ott fekszik a hadnagy holtteste, akit a filmben maga Dobai Péter alakít – aki mintegy a születése pillanatában ‘halt meg’ az édesanyja számára, s akinek a halott arcát látjuk a film nyitó jelenetében. Továbbá az ima első része a ‘Libera me‘ volt, ami az író születésének a körülményeire emlékeztet, s így kerül fedésbe egymással a fiú születésének és az anya elvesztésének, a születésnek és a halálnak a képe.
Ugyanígy értelmezhetjük a könyörgő menet jelenetét. Ott is a születés – szülés képét látjuk, mintegy a magzat préselődik át a szűk szülőcsatornán. Ezt követi a légiesen eltávolodó, fehér ruhás lány képe, amit ott úgy értelmeztem, mint az halál pillanatában elröppenő lélek képét. A fenti párhuzam azonban egy másik értelmezésre is lehetőséget ad. Itt a gyermekét ‘légies könnyedséggel’ elhagyó anya képe jelenik meg, aki a szülést követően szinte azonnal kilép az alkotó életének a filméből. (S még egy etimológiai megjegyzés: a lány fehér ruhájában mintegy fehéren fénylő, ragyogó alak, ugyanakkor Dobai Péter édesanyját Wlk Klárának hívják, s a Klára név a latin ‘fénylő, ragyogó‘ jelentésű melléknév nőnemű alakja, a ‘clara‘.)
- A harag napja
Az édesanyját elvesztő gyerekben mérhetetlen düh, harag és gyűlölet ébred az édesanyjával szemben, mert az elhagyta őt. Ezzel viszont nehéz helyzetbe kerül, hiszen nagyon nehéz megélni a gyűlöletet azzal a személlyel szemben, akit a közösség elvárásai szerint minden körülmények között szeretnünk kell. Ebben az esetben a gyerek – majd a felnőtt – reakciója gyakran az, hogy elfojtja magában az anyjával szemben érzett gyűlöletet.
Értelmezésem szerint a fiatal Dobai Péter is ezt tette, s csak az idősödő Dobai Péter volt az, aki végül képessé vált arra, hogy tudatosítsa magában a saját érzéseit: a gyűlöletet az édesanyjával szemben, mert az elhagyta őt. Grunwalsky Ferenc írja Dobai Péterről: „Nála anyakeresés folyt, meg apakeresés már a hetvenes években is, amikor az Anyámat készítettük, ami egy nagyon furcsa filmje volt … Péter akkoriban elementárisan függött a mamától. Nála ez most egy változás lehet … Péter az édesanyjáról korábban úgy beszélt, mint egy szentről … erre hetvenéves kora után leírja, hogy szörnyűség volt, nem volt ifjúsága, mert nyolc évig az anyja Rómában volt, internátusba adta, és nem látogatta. Az anyja a gyűlölet forrása lett„. (Morsányi,231o)
A Büntetőexpedíciót készítő Dobai Péter ekkor még elfojtja az anyjával szemben érzett gyűlöletet, s ez az érzés a tudattalanjába süllyedt. Azonban nem tűnt el, az energiája élő maradt, s ez a feszítő energia végül megtalálta azt a csatornát, amelyen keresztül a hordozója – Dobai Péter – végre megélheti ezt az őt feszítő, pokoli dühöt. A végítélet dühét. A ‘dies illa, dies irae‘ pusztító dühét. Mert ez a düh jelenik meg, amikor a halotti ima a harag napjának a tűzözönét idézi fel úgy, hogy valójában az alkotó a saját dühét tolja át a végítélet napján elérkező égi Bíró személyére. Az imádság pedig ebben az értelmezésben már nem az édesanyáért szól, hanem Dobai Péter egyes szám első személyben (‘Szabadíts meg, Uram‘) könyörög önmagáért, a saját lelki épségéért, hogy megszabadulhasson ettől a pokoli, félelmetes dühtől – ami valójában a saját pszichéje mélyéből ered, s akár a személyiség szétrobbanásával is fenyegethet.
De maga az egész film is erről a pusztító dühről szól. Ez a düh jelenik meg akkor is, amikor a falu felgyújtásának és porrá égetésének a jelenetébe az alkotó a jelenkor forradalmaiból, lázadásaiból, 1968 utcai zavargásaiból vág be kortárs híradó felvételeket, s voltaképpen a lázadó, a zavargó tömeg dühében is a forgatókönyvíró dühét fedezhetjük fel, az anya elvesztése miatt fellángoló ‘dies irae‘ haragját.
A dolgozat harmadik része itt.
IRODALOM:
Morsányi Bernadett: Egyedül szembejövet, Budapest, 2016
Bódy Gábor: Egy film jelentésstruktúrájának vizsgálata, in: Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások, Budapest 2006
Dobai Péter: Archaikus torzó (Forgatókönyvek, tanulmányok), Népművelési Propaganda Iroda, 1983