Avagy – akkor most ki a jófiú?

A helyi viszkis megdicsőülése – nemzeti lobogók a Reno testvérek sírján – Photo by Jacob Klopfenstein.

A kabátjaikon szám volt. Csak ennyit tudtak egymásról. Meg egy jelszót:

–  Salus populi suprema lex – hadarta el az ötös.
Mire a nyolcas:
–  Minden oké. A távíróvezetékek elvágva.

Aztán ment minden a maga útján. Felsorakoztak, s elindultak a város felé. A helyi börtönbe. Ott a seriff ugyan ellenállt, de a fegyőrök egyből megadták magukat. Tudták: a bebörtönzött Reno fivérekért jöttek el. De nem azért, hogy kiszabadítsák. Hanem hogy felakasszák őket. Frank, Simeon és William Renót, a hírhedt postavonatrabló gengsztereket.

A helyszín Seymour 1868 decemberében. A számozott kabátú marcona férfiak pedig a vigilánsok. Ők azok, akik a polgárháború sújtotta Amerikában kezükbe veszik azt, amit az állam egyre nehezebben tud szavatolni: a polgárok védelmét. S mivel a polgárháború kaotikus viszonyai között a karhatalom egyre erőtlenebbnek mutatkozott, így a vigilánsok nem bíztak abban, hogy a postarabló Reno fivérek a börtön falai között várják meg az állami igazságszolgáltatást, s attól tartottak, hogy a banda szabadon maradt tagjai kiszabadítják a vezéreiket, ezért maguk a vigilánsok hozták meg az állam helyett és hajtották is végre az ítéletet. Ma úgy mondanánk: lincseltek.

William Lynch vagy Charles Lynch? – (forrás: markerhistory.com)

S maga ez a szó is egy vigilánsról kapta a nevét: William Lynch ezredesről (1742–1820), aki egy 1782-ben megkötött egyezmény értelmében a törvényes eljárások mellőzésével üldözhette és büntethette a törvényszegőket Pittsylvania megyében, s ezt az egyezményt nevezték Lynch’s Law-nak, azaz lincstörvénynek.

Nem, ők itt a jó fiúk – felfegyverzett vigilánsok, Nueva Italia, Mexikó (Foto: AFP)

Persze ez néhol ma se megy másként. Mexikóban vagy Dél-Amerikában – ugyanúgy mint Amerika polgárháborús zűrzavarában – az állam ma sem képes megvédeni a polgárait a bűnözőktől. S ezek a banditák manapság már nem vonatokat rabolnak, hanem – haladva a korral – leginkább droggal kereskednek vagy ha éppen nem megy a bolt, kirabolják azt, aki éppen szembe jön velük az utcán. S vérmesebb polgárok – ugyanúgy mint Lynch ezredes idejében – fegyvert ragadnak, s teszik azt, ami az állam feladata lenne, védelmezik a polgárokat az utcai bandákkal szemben. Az pedig, hogy kik is ők és mit is tesznek, nehéz eldönteni. Polgárok önsegítő csoportjai, akik megvédik közösséget a bűnözőktől? Vagy pedig dühös emberek, akiket az állam magukra hagyott és önbíráskodnak?

De ugyanúgy nevezték magukat  akkor is és ma is: ők a vigilánsok. A latin vigilare ‘virrasztani, ébren lenni’ igéből: ők az éberek, az őrzők, a vigyázók. Angolul: vigilant. S ezzel rokon szó az angolban a ‘to wake‘, az ‘ébren lenni’. Az éber vigiláns pedig őrködik, megfigyel, vigyáz, ami az angolban ugyancsak egy ebből származó ige: a ‘to watch‘.

Életerősek. Bizony.

Persze az éber vigilánsok manapság nem lovon járnak. Ellenben honlapjuk van, blogjuk, internetes rádióállomásuk. Sőt! Erőt sugárzó logójuk. Persze ahhoz, hogy mi is ilyen elevenséget, erőt sugározzunk – mint egy vigorózus vigiláns – nem kell Brazíliáig mennünk. Elég, ha csak a brazil Vigor cég tejtermékeit fogyasztjuk. Sok tejet és joghurtot. Mert abban van a vigor. Latinul. Magyarul pedig az életerő. S attól leszünk vigorózusak. Életerősek. Bizony.

De van üveges, azaz Bottled Vigor is, amit mifelénk inkább butéliából iszunk, s akkor olyan erősek leszünk, hogy csak úgy odacsapunk. De még hogy! Mert a világ nem csak Dél-Amerikában komplikált, de néha felénk is. Ahogyan Virág elvtárs mondaná, az élet bizony ‘nem habostorta. Csapásokat adunk, csapásokat kapunk.’ És valóban. Az átkosban elvtársak valóban oda is csaptak mindenhová, ahol a polgári értékek őrzőit látták, ahogyan ezt a Vigilia hányatott sorsa is példázza: „1949-től a lap példányszámát és terjedelmét drasztikusan csökkentették, az írásokat cenzúrázták, a szerkesztőket és munkatársakat folytonosan zaklatták. A Vigilia nevéhez méltóan a virrasztó szerepét vállalta ebben az időben: az országra erőszakkal rákényszerített szűkkörű ideológia légkörében őrizte és hirdette a szellem és a gondolat, a művészet és a humánum tágasságát; a fojtogatóan szűk keretek közé szorított hitélet számára közvetítette az egyház egyetemességét, a II. Vatikáni zsinat megújult s megújító szellemiségét; az elnémított írók számára menedéket s életlehetőséget adott írásaik közlésével; a Nyugaton élő, s ezért idehaza kitagadott s elhallgatott íróknak fórumot biztosított műveik szemlézésével, s mihelyt lehetőség nyílott rá írásaik közlésével.”

S innen a folyóirat neve is: a vigília szó eredetileg az egyházi szóhasználatban azokat az éjszakai imádságokat jelentette, amelyeket a nagyobb ünnepek előestéjén tartottak a szerzetesi közösségekben a virrasztó szerzetesek.

Katt a képre – adalékok a vörös diktatúra természetrajzához.

De ma már más időket élünk. Bizony. És ezt Orbán Viktor is megmondta. Mit is? Hogy Magyarország jobban teljesít. Bizony. S miért is? Mert, „a szuverenitást és a nemzeti érdekek védelmét helyre kellett állítani a külső és nemzetközi erőcsoportokkal szemben. Rendet kellett teremteni, hogy megvédhessük magunkat a katasztrófák, a bűnözők, a spekulánsok, a szélhámosok, vagyis a biztonságos és becsületes élet ellenfeleivel szemben … ahogy a régiek mondták: salus populi suprema lex, a nép üdve a legfőbb törvény. Az államnak nem lehet más feladata. Vagy PC-ben fogalmazva, egy amerikai elnökre hivatkozva – ez már önmagában PC –: a népből, a néppel, a népért, vagyis az országot az emberektől kapott felhatalmazással, az emberekkel közösen és az emberek érdekében kell kormányozni.” (Orbán Viktor évértékelő beszéde, 2014, február 14.)

Úgyhogy: hajrá Magyarország!