‘Amikor a látogató bejön ide, az első pillanatokban általában nem tud mit kezdeni a helyzettel’ – mondja a múzeum egyik kurátora -, ‘de aztán hozzászoknak. S egy idő után már nem emberi maradványoknak tekintik ezt a rengeteg csontot és koponyát, hanem dekorációnak.’ – A belépőjegy 5 euro, aztán 130 lépcsőfok lefelé egy csigalépcsőn, s máris húsz méter mélyen vagyunk Párizs utcái alatt, a föld mélyén húzódó katakombarendszer látogatóközpontjában.

Körülöttünk végtelen hosszúságban lábszárcsontokból épített falak geometriai rendje, s a monotóniát csak a koponyákból kirakott díszítő motívumok törik meg. – Hatmillió ember földi maradványa nyugszik itt a folyosók kilométerein át.

A későbbi Párizs területén már a római korban mészkövet fejtettek, amit aztán a föld alatt folytattak, s így a századok során a város alatt egy 300 kilométer hosszú alagútrendszer alakult ki. Közben Párizs egyre terjeszkedett, s egyre nagyobb problémát jelentett az addigra már a belső kerületekhez tartozó temetők zsúfoltsága. Egy 1554-es orvosi beszámoló szerint az Aprószentek temetőben – ahol már tíz méter mélyen, három szinten temettek – a holttestek már olyan sűrűen voltak egymás mellé hantolva, hogy sokszor az elhunytak végtagjai egyszerűen kilógtak a sírból, mert olyan kevés föld maradt már, amit rájuk szórhattak volna.

A város vezetése sokáig nem talált megoldást a helyzetre, mígnem 1780-ra odáig fajult a dolog, hogy egy hevesebb esőzés után az egyik – a temető oldalában lévő – ház pincefala bedőlt, s rothadó emberi holttestek tömege ömlött a ház aljába. Végül ezt követően döntött úgy a királyi tanács, hogy felszámolja a temetőt, s a maradványokat a város alatt lévő labirintus rendszerben helyezi végső nyugalomra. Napi 800 szekér végezte két éven át a maradványok átszállítását az Aprószentek temetőből az egykori bányák járataiba – majd a vállalkozás végeztével annak sikerén felbuzdulva további 17 temető bezárását rendelték el, és szállították a maradványokat onnan is a katakombákba.

A katakomba szó eredetileg azt a föld alatti járatokból álló temetkezési helyet jelentette, amely az ókori Rómában az Appiába vezető út – a via Appia – mentén terült el a második és harmadik mérföldkő között. A szó a latin cata tumbas kifejezésből ered, ami annyit jelent, hogy a ‘sírok között‘. A római katakombákban pedig valóban a sírok között járunk, hiszen a föld alatti folyosók falába kamrákat vágtak – többet is egymás fölé -, s ezekbe a sírboltokba helyezték el a holttesteket. Persze a hagyományos temetőkben a sírok – latinul: tumba – domborulnak, kidagadnak a földből – ezért is származik a szó egy ‘dagadni’ jelentésű igéből. De dagad a daganat, a tumor is. Vagy dagad a busz az emberek sokaságától, s ekkor akár tumultuózus jelenetek tanúi is lehetünk, mert már megint tumultus van. Domborodik, dagad a sír az angol nyelvben is, ahol a latin ‘tumba’ szóból tomb lett, ami talán a Tomb Raider filmből lehet ismerős, aminek a nyitójelenetében Angelina Jolie kutat éppen gyémánt után egy piramis sírkamrájában – mint sírrabló, azaz tomb raider. A sírkamrákban azonban nem csak elrejtett kincsek után kutathatunk, de akár el is rejtőzhetünk, ha a szükség úgy kívánja. S tették ezt az ókeresztények is a keresztényüldözés időszakában az ókori Rómában, amikor is összejöveteleiket és szertartásaikat a katakombák mélyén tartották meg – titokban. S majd’ kétezer évvel később ugyanez volt a helyzet a kommunizmus diktatúrája alatt is. Volt ugyan némi vallásszabadság, de a keresztény szellemiségű cserkészetet már üldözték, így a cserkészek titkos kisközösségekbe vonultak vissza a hatóságok szeme elől. Ennek az időszaknak a történetét dolgozza fel a katakomba.cserkész.hu oldal.

„Ez a ‘katakombacserkészet’ korszaka – volt, hogy az őskereszténységre egész konkrétan emlékeztető körülmények között, a hatóságok elől is bujkálva, barlangokban ünnepelték a karácsonyt, még fenyőt is vittek le az akkor még nem kiépített Szemlőhegyibe.” (forrás)

A katakomba szó előtagja ógörög eredetű – κατα -, azt jelenti, hogy ‘lefelé’, számtalan idegen szóban előfordul, s az összetételben mindig valamilyen irányt jelöl. Ha valamit végigválogatunk, akkor katalogizáljuk, s ha esetleg mi is leszállunk egy katakomba mélyére, előtte válogassuk végig a szükséges felszerelést egy munkavédelmi katalógusból – higgyük el – szükségünk lesz rá! Vészhelyzetben persze katapultálhatunk – aminek a technikája szintén az ókorba vezet vissza, hiszen a katakombák korában még katapulta, kőhajítógép segítségével hajigálták a köveket az ellenség ellen. De ugyanez a irány van ott a kategória szóban is, ami eredetileg azt jelentette, hogy vádolunk valakit, azaz ellene beszélünk a népgyűlésen. A modern technika vívmánya viszont a katalizátor, ami a gépkocsikban a kipufogó gáz káros anyagait bontja le, azaz katalizálja. És teszi ezt gyorsan. Ezért is nevezik a kémiában azokat az anyagokat, amelyek felgyorsítják a kémiai reakciót, katalizátornak. Katasztrofális lenne is e csodás találmány nélkül a városok levegője – s ebben a szóban is ott az irányt jelölő tag, hiszen maga a katasztrófa eredetileg azt jelenti, hogy felfordulás. De ott az irány kataklizma szóban is, ami a katasztrófa szinonimája, s eredetileg azt jelentette, hogy elárasztás, amikor is az áradat sodor el mindent. Mára már kissé elavult szónak is tűnhetne, ha a World of Warcraft videójáték fejlesztői nem pont ezzel a névvel dobták volna piacra a játékuk egy új kiegészítőjét. Mennyi-mennyi idegen szó! Még a World of WarCraft világában is. Ugye? De utánam, olvasó! Tanuljunk újakat!

Tudja Ön, hogy mi az a katafília? És ki az a katafil?
És a cataboy? Meg catagirl és catacop?

A –filia végződésből sejthetjük, hogy valamiféle szokatlan vonzódásról lehet szó. Az ilyen szavak végződése az ógörög ‘philó’ szóból ered, ami annyit tesz, hogy ‘valamit kedvelő’, s innentől kezdve szinte végtelen a skála. Nyilván egy filateristán nem kapjuk fel a fejünket, pedig az ő vonzalma is szokatlan – a bérmentesítéshez vonzódik és bélyegeket gyűjt. De annál bizarrabb a telefonikofília, amikor az ember a telefonbetyárkodásra cuppant rá. S ez már a parafíliák körébe tartozik, amelyek között néhány egészen meglepőt is találunk. Hogy is hívják azt, amikor valaki épületekre izgul fel?

Pókember? Nem. Hanem aedificofília – ami szintén egy parafília. Na, de ne parázzunk itt annyit, inkább ismerkedjünk meg a katakombák egy másik arcával, a tiltott folyosók föld alatti világával – amire viszont a katafilek kattantak rá.

Ha turista vagy, akkor megveszed a belépőt 5 euróért, lesétálsz 130 lépcsőfokot és kedvedre borzongsz az emberi lábszárcsontokból rakott falak között a katakombában. De nem úgy a katafiúk és a katalányok – azok a fiatalok, akik egy külön szubkultúrát alkotnak Párizs felszínen nyüzsgő életében. Ők azok, akik mindenféle titkos nyílásokon, csatornákon, pincék titokban kibontott oldalfalain át ereszkednek le a katakombák 300 kilométer hosszan kígyózó labirintusába. Illegálisan. Mert ezek a járatok le vannak zárva, s 1955 óta törvény tiltja, hogy oda belépjenek.

S ezt eléggé komolyan is veszik, egy külön testület, az Equipe de recherche et d’intervention en carrières (E.R.I.C.) emberei, a katakomba-rendőrök vagy katazsaruk – franciául cataflic – felügyelik a járatokat, s a bírság – ha elkapnak – 60 euro. És azokban a járatokban egészen más kép tárul az ember elé: a csontok ott már ömlesztve hevernek mindenfelé úgy, ahogyan a temetők felszámolása idején beszórták a járatokba. Loic Antoine-Gambeaud, egy helytörténész szavaival:

Mindenki tudja, hogy igen, van valami titokzatos, valami hátborzongató ott Párizs alatt. Közben pedig fogalmatok sincs, mi folyik ott lent.

– Ha egyszer lejöttél ide, többé már nem vagy ugyanaz, aki fent voltál – mondja egy újságírónak az informátora, miközben leszállnak a föld alá és mesél. Több csoportba osztja a katakombák titkos látogatóit. Egy részük átlagos fiatal, akik valami olyasmit szeretnének látni, ami nem olyan mindennapi és lejönnek ide. Ez ugyan illegális, de csak kicsit. Aztán vannak a partiarcok. Akik felkapottabb szórakozóhelyek, galériák környékén jönnek le és itt buliznak meg partidrogoznak. Egyik legismertebb helyük itt lent a La Plage – a plázs -, ami egy hatalmas terem a mélyben – a 14. kerület alatt, egy másik terem pedig a Le Cellier – a raktár, ami 1968-ig egy sörraktár volt. Mindkét helyiség falait graffiti művészek freskói borítják – mégpedig nevesebb festőművészek még nevesebb műveinek a másolatai. (Ezekről itt találhat egy részletesebb feldolgozást a nyájas olvasó – bár még jó pár oldal említi ezeket a reprodukciókat, ott azonban néha nagyon mellélőnek a képek bizarr címadásával.)

   

Katsushika Hokusai – A nagy hullám Kanagavánál, 1830 – és underground feldolgozása a  La Plage teremben  forrás/source
Egy másik partyhely a Le Cellier – a raktár -, ami 1968-ig sörraktárként üzemelt.

         

Jean Auguste Dominique Ingres – A forrás c. festménye és másolata, amit a fotós
‘Lengén öltözött hölgy’-nek aposztrofál – forrás/source

    

Caravaggio Bacchusa és másolata a Le Cellier falán
avagy: Japán hölgy italt szolgál fel
– a kép forrása/source legalábbis ezt a címet adta neki

     

Ernst Max: Oedipus király c. festménye és reprodukciója forrás/source

    

Giorgio de Chirico – Nyugtalanító múzsák c. képe és másolata forrás/source

Betépve Párizs alatt – forrás/source: flickr

La Plage terem a mélyben – a plázs. Ami franciául annyit jelent, hogy strand. Persze itt nincsenek se hullámok, se homokos föveny – azt keressük a katakomba más járataiban – és meg is fogjuk találni, s akkor akár szörfözhetünk is odalent, mint Alison Teal. Itt viszont csak partyarcokat és híres festmények másalatait találjuk – a falon. Plágium a plázson! – kiálthatnánk. És nem is járunk messze az igazságtól. A francia plázs szó a kései latin plagia ‘sík terület, tengerpart’ származéka, míg a plágium a latin plaga ‘vadászháló’ szóból ered. S vadászhálóval nem csak vadakat foghatunk, de más szellemi tulajdonát is ellophatjuk, s ez a mai értelemben vett plágium. Míg annak idején a klasszikus latin megelégedett magának a szerzőnek az elrablásával is, s ez volt a ‘plagium’ – az emberrablás. S mindkettőben – a tengerpartban és a vadászhálóban – a kiterjedés fogalma a közös. Gondoljunk a tengerpart homokosan elnyúló fövenyére vagy egy reptében szétterülő vadászhálóra, amit éppen felénk dobtak, hogy elkapjanak.

– Nem, nem az emberek veszélyesek errefelé – folytatja a kísérőnk -, ami igazán veszélyes, azok az aknák és a kutak. Simán beléjük zuhanhatsz, ha nem nézel a lábad elé. Szóval ez is csak egy hely, amit egyszer azért érdemes megnézni az életben. Aztán van egy másik fajtája is azoknak, akik lejárnak ide. Jóval idősebbek és teljesen be vannak kattanva. És amikor már nem bírják odafent a nyomást, lejönnek ide és itt azt csinálnak, amit akarnak. Na, ők az igazi katafilek – egyenesen szerelmesek a katakombába. Őket már a profi felszerelésükről is felismered: bányászlámpa, gumicsizma, horgásznadrág – mert van, ahol derékig kell gázolni a vízben. Aztán van egy másik felosztás is, egy ennél élesebb határ, ami a veterán és a szezonális katafileket választja el a szimpla turistától. Ez egyfajta hierarchia. Ha te turista vagy és találkozol valakivel itt, aki ismerős már erre, akkor mindig lesz egy távolság köztetek. Ugyan barátságos lesz hozzád, segítőkész, de azért néha poénból jól megszívat – mert te csak egy turista vagy.

Meg persze titkolják, hogy éppen hol rendezkedtek be a járatokban, nehogy a katakopók rajtuk üssenek. Ami azért megesik olykor, mint 2004 szeptemberében is, amikor is elég nagy média visszhangot kapott az a hír – az origo is beszámolt róla -, hogy a rendőrség felszámolt egy titokban működő mozit a katakombák egy eddig feltáratlan részén. A klasszikus lebukás volt ez, állítólag valamelyikük exbarátnője sértődött meg és dobta fel a csoportot. A mozit elektromos hálózatát szakértő kezek építették ki, s három telefonvonal és zárt kameralánc felügyelte a biztonságot. Amikor a rendőrök három nap múlva az elektromos művek embereivel tértek vissza, hogy kiderítsék, hogy a mozi üzemeltetői honnan vették az áramot, a helyiség teljesen ki volt ürítve, a vezetékek pedig el lettek távolítva. Csak egy papírcetlire írt üzenet fogadta a rendőröket: ‘Ne próbálj megtalálni minket!‘

‘Kellemetlen, de nem a világ vége‘ – nyilatkozott a történtekről egy fotós, aki jó ismeri a katakombák életét. – ‘Vagy még egy tucat ilyen mozi van odalent’. És nem tiltott forgalmazású vagy kirívóan erőszakos filmeket vetítenek. A felszámolt mozi raktárában a rendőrök régi klasszikusok és mai thrillerek kópiáit találták meg. Egy másik ilyen  mozit a KTA-Kafka csoport üzemelteti, s honlapjuk tanúsága szerint zavartalanul működik ma is. A csoport logója a KTA betűszó, ami talán a katakomba szó rövidítése, KTA-lendáriumot adnak ki, büféjük a KTA-bouffe, évenként megrendezett ügyességi versenyük a KTA-sprint, ahol az első helyezés egy bányászlámpa, magukat pedig KTA-phileknek nevezik, logójukat pedig itt-ott feltagelik a mélyben. Vezetőjük Daria Kafka, ami valószínűleg felvett név Steven Soderbergh Kafka c. filmje után. És a filmhez köthető feltehetően a csoport neve is, ami már önmagában egy társadalomkritika a fentiek világáról – a mi világunkról. A film Franz Kafka életének motívumait szövi bele egy elképzelt történetbe, ahol Kafka egy szürke hivatalnok, akinek esze ágában sincs szembeszállni a fennálló társadalmi renddel, de némi dramaturgia után egy katakombában találja magát, s végül egy furcsa, föld alatti kórházba jut el, ahol azokat kezelik, akik nem tudnak beilleszkedni a társadalomba, s némi agyműtéttel akarat nélküli bábokká változtatják őket.

forrás/source: ktakafka

A poszt elején idéztünk egy alkalmi idegenvezetőt a katakombák világából, aki úgy nyilatkozott, hogy az igazi katafilek teljesen be vannak kattanva. Őrültek egytől-egyig odalent. A Kta-Kafka névválasztása pedig mintha azt sugallná, hogy az igazi az agymosott zombik nem ők. Hanem mi.

Idefent.

Kötelező olvasmányok:

Falanszter blog – Tiltott barangolás a halál párizsi labirintusában
Közbeszéd blogportál – Cataphilia, avagy utazás a pokolba
Site KtaKafka (francia nyelvű)