„Szembetűnő, hogy az analízis nem szenvedélye, a sokrétű, szövevényes tudatfolyamatok Thomas Mann-i felfejtéséről szívesen lemond.” (Farkas László, Jelenkor, 1963 márc.)

—  az olvasónak kell rájönnie

Fejes Endre Rozsdatemető c. regénye nem egy hagyományos regény abban az értelemben, hogy Fejes Endre nem az általa elmesélt történet mindentudó ismerője, hanem csupán leírja és egymás mellé teszi a regény cselekményének egymást követő eseményeit, viszont nem értelmezi a köztük lévő összefüggéseket, s nem mondja el, hogy az egyes szereplők mit miért csinálnak éppen. Erre már az olvasónak kell erre ‘rájönnie’, s az olvasó az, aki mintegy ‘értelmet ad’ a cselekmény sodrásának, s mintázatot lát bele.

A regényben megjelenő ‘értelmezésnélküliségre’ egy példa, amikor 1941 karácsonyán a szentestét megelőző éjjel az akkor 11 éves Eszter kikutatja, hogy a 21 éves nővérének, Gizellának a férje, Híres István milyen ajándékot vett neki – majd csalódottságában ‘dühösen sírni kezd‘.

„Este tizenegy órakor holtfáradtan kerültek ágyba. Eszter nem bírt kíváncsiságával. A szekrényhez lopakodott, megkereste a rózsaszín selyempapírba csomagolt könyvet, és az éjszaka havas derengésében megnézte. Dánielné Lengyel Laura „Nagy idők, nagy asszonyok” című könyve volt. Az első lapon dedikáció: „Kis sógornőmnek, nagy szeretettel Híres István.” Visszabújt Hajnalka mellé, arcát belefúrta a párnába, és csalódottságában dühösen sírni kezdett.”

Az író nem indokolja meg, hogy Eszter miért csalódott, s miért tör ki sírásban az ajándék láttán. A latinóra bloggerének az első ötlete az volt, hogy esetleg a 11 éves Eszter valamiféle szerelmet táplál a nála tíz évvel idősebb nővére férje iránt, s a dedikációból ébred rá, hogy ez a szerelme beteljesületlen, hiszen Híres István őt csupán kislánynak tekinti – ahogyan az is -, amikor az írja neki, hogy ‘kis sógornőmnek‘.

Ez persze csupán a blogger egyfajta freudista értelmezése, viszont ha megnézzük a regény – később elkészült – dráma vátozatát, láthatjuk, ott is az elutasítás képzete jelenik meg, amikor az ajándékokat a fa alól kiosztó családapa felolvassa és értelmezi a könyv elé írt dedikációt:

HÁBETLER
(Könyvet emel föl, betűzi.) Dánielné Lengyel Laura: Nagy idők, nagy asszonyok. Kinyitja. Kis sógornőmnek nagy szeretettel: Hires István. Hát ezt ki kapta?
ESZTER
(Bosszúsan.) Én.
HÁBETLER
(Tűnődve.) Miért azt írja, hogy Hires István?
PÉK MÁRIA
Mit írjon? Sobri Jóska?
HÁBETLER
Hát, teszem azt, mondjuk, írok a családomnak egy levelet. Nem azt írom a végére, hogy ölel benneteket idősebb Hábetler János. Mert az teljességgel nevetséges volna.
PÉK MÁRIA
Most mit piszkálódsz? Ülj az asztalhoz, és várj a sorodra.

A családapa szavaiba foglalt értelmezés szintén az elutasításról szól, azonban jóval tágabb keretbe helyezi ezt az elutasítást, mint a blogger freudista értelmezése. Maga a regény ugyanis egy olyan családot ábrázol, amely nem tűri meg az egyéni kezdeményezéseket, törekvéseket, elutasítja az individualizációt: a családtagok személyiségei mintegy átfolynak egymáséiba, szinte egymás életét élik egy belterjes hangyaközösségben, ahol nincs lehetőség az individualizációra, a legkisebb eltérés sem megengedett a család normáitól, s a család minden kívülről érkezőt vagy teljesen magába szippant vagy kivet magából.

Ahogy a korabeli kritika is fogalmaz a Hábetler családról:

„A család életét a vegetatív összetartás ösztönös elve határozza meg, ami lehetetlenné teszi, hogy bárki kilépjen a kis közösség szűk keretei közül, vagy akár csak elgondolkozzék rajta, hogy mi lehet ezeken a kereteken túl. … Életformájuk egészségtelenségét jelzi, hogy nincs olyan ember, aki tartós családi kapcsolatban tudna maradni velük. A mozgékonyabb és értékesebb udvarlókat Pék Mária elmarja lányai mellől, s a későbbi férjek sem maradnak meg a családban. ” (A magyar irodalom története)

A családapa pedig a dedikáció felett tűnődve azt sejti meg, hogy a veje valóban jó néhány lépés távolságot tart a családtól, még ha annak a tagja is, s szerintünk ez a távolságtartás egyfajta önvédelem Híres István, a vő részéről, hogy megelőzze azt, hogy a család őt is magába szippantsa, bedarálja, s végül teljesen megfossza az önazonosságától.

— az író hallgat, a szereplő konfabulál

Egy másik nehézség az olvasó számára a szöveg feldolgozása kapcsán, hogy az író a családtörténet elbeszélése során néha egyszerűen kihagy egy eseményt, nem beszél róla még utalás szintjén sem, maguk a regény szereplői pedig ezt a hiátust a történetben konfabulálással foltozzák be, azaz a múltbeli történések olyan összeollózásával, s az emlékezet olyan felülírásával, hogy az adott – egyébként traumatikus – eseményre a totális felejtés ‘jótékony homálya borul’ a regényben.

Erre egy példa a regény elején Pék Mária első terhessége. A katonai szolgálatát töltő Hábetler János 1918 júliusának a végén ismeri meg Pék Máriát egy vasárnapi kimenőjén, s Pék Mária már a következő vasárnap közli vele, hogy terhes, mire Hábetler két nap múlva feleségül veszi a lányt, majd elviszi a nevelőszüleihez Brügecsbe, hogy bemutassa nekik.

A brügecsi látogatás során a regény utal arra párszor, hogy ott valami traumatikus esemény történhetett, de ezek az utalások olyan finomak, s annyira beleágyazódnak a történetbe, hogy csak a regény újraolvasása során tűnhet fel, hogy esetleg az a traumatikus esemény egy spontán vetélés volt, hiszen a továbbiakban nem esik szó erről a terhességről, csak annyit tudunk meg később, hogy a házaspár első gyereke, Gizike 1920 januárjában születik meg – az első terhesség után másfél évvel.

Melyek ezek a baljós utalások? A házaspár arra érkezik meg a nevelőszülők falujába, hogy egy másfél éves gyerekhalottat temetnek, s a temetés során a hisztérikus Pék Mária rátarti módon szinte mindenkivel összeveszik a faluban, ‘gorombán, tiszteletet követelő hangon beszélt a rongyos népséggel, lökdöste őket, csontos öklével a hátukba csapott‘, így az olvasónak az első reakciója az, hogy ezek a baljós utalások erre a hisztériás viselkedésre utalnak.

S melyek is ezek? A temetés során a lélekharag „halkan, szégyenlősen” szólt, holott „a fura temetést nem ő rendezte, és az elkövetkezendő álmatlan éjszakát sem lehetett a számlájára írni„. Majd miután a házaspár visszaindul a faluból, Pék Mária „Eszelős tekintettel visszafordult, átkokat kiabált, megrázta öklét a viharos tájra. Hangosan, erősen zokogni kezdett.” Végül pedig megtudjuk, hogy miután visszaérkeztek Pestre, „Áldatlan nászukat furcsa meglepetés követte„, mivel Hábetler egész százada dezertált addigra. Azaz három utalást láthatunk: a temetés után egy ‘álmatlan éjszaka‘ következik; később Pék Mária átkokat szór a falura; ill. a házaspár násza ‘áldatlan nász‘.

A regény végén viszont az idős Hábetler János már úgy emlékezik vissza, hogy azért vette el annak idején Pék Máriát, mert „hát Gizikével már úgy volt„, s ez nyilván a múlt eseményeinek az összemosása, hiszen Gizike jó másfél évvel később születik azután, hogy Pék Mária ‘úgy volt‘. (Bár kérdéses, hogy egy két hetes magzat spontán vetélése lehet-e olyan traumatikus esemény, amely az emlékezetben ilyen hárítást váltson ki.)

— egy baki a kronológiában

A házasságkötés és a brügecsi látogatás napra pontos kronológiájában viszont egy bakit fedezhetünk fel – azonban ez a ‘baki’, ha jobban megvizsgáljuk, lehet, hogy az író részéről ez egy tudatos ‘tévesztés’, s szimbólumértéke van, mivel arra világít rá, hogy az író milyen fenntartásokkal is kezeli, s mennyire megbízhatatlannak tekinti azt a tudatot (a sajátját is!), amellyel az ember az őt körülvevő valóságot észleli és feldolgozza.

Hábetler János 1918 augusztusának első vasárnapján tudja meg Pék Máriától, hogy a lány terhes, s már másnap (hétfőn) tíz nap szabadságot kér a felettesétől, mert házasodni készül, majd két nap múlva (szerdán) el is utazik Brügecsre ‘újdonsült feleségével‘. A kis Forró Ádám temetésének a napján érkeznek meg (aznap szerdán), s azt a napot követi az a bizonyos ‘álmatlan éjszaka‘, ami eszerint a kronológia szerint szerdáról csütörtökre virradó éjszaka volt.

Ugyanakkor a faluba érkezés leírásánál azt tudjuk meg, hogy aznap vasárnap volt, amikor megérkeztek, s eltemették a kis Forró Ádámot: „Szerda éjjel Forró Pál kilenc gyermeke közül a másfél esztendős Ádám rövid sikoltozás után elszegődött Isten mellé angyalkának. Ennek már négy napja, és Ádám még ott fekszik az udvaron„, illetve aznap a harangszóval „vasárnapi misére hívták a katolikusokat„. Azaz a temetés vasárnap volt, s ez a második kronológia szerint stimmel is, hiszen a haláleset négy napja történt, szerda éjjel.

Az első kronológia szerint tehát a házaspár szerda reggel érkezik meg, s az azt követő (traumatikus?) éjszaka, az a bizonyos ‘álmatlan éjszaka‘, amikor a feltételezett vetélés megtörtént, a szerdáról csütörtökre virradó éjszaka. A második kronológia szerint ugyanakkor a kis Ádám szerdáról csütörtökre virradó éjszaka halt meg. Azaz mindkét kronológia szerint szerda éjjel az, amikor bekövetkezett a vetélés, ill. a gyerekhalál.

S ezzel mintha olyamiről lenne szó, hogy az író eljátssza az olvasó számára, hogy hogyan is működik az emlékezet, ha megpróbál egy traumát önmaga elől felejtéssel eltussolni, s ez az elhallgatott trauma hogyan vezet majd a pszichológiából ismert traumaismétlési kényszerhez (az pedig majd tragédiához). S mintha itt az író itt ezt a működést úgy mutatná be saját magán – hiszen ő a történet narrátora -, hogy egyszerűen pár oldalon belül rosszul emlékszik vissza a dátumokra, amivel az emlékezet megbízhatatlanságát, manipulálhatóságát jelzi, ugyanakkor viszont bárhogyan is írja át a kronológiát, mégis mindkét esetben pont ugyanazon az éjjel – a szerdáról csütörtökre virradó éjszaka – történik meg az a traumatikus valami, amitől pont hogy hallgatni akar. S az író mintegy ezzel mutatja be a traumaismétlési kényszer működését és hatalmát a saját narrátori szövegén.

— forró téma

Egész pontosan nem tudhatjuk, hogy mi ez a trauma, de a regényben előforduló nevek és szójátékok sejtetni engedik azt, hogy a családtörténetnek mely területe is az, ahol valami nem stimmel, s mi az a téma, amit mindenki nagyon kerülget, mint macska a forró kását.

Hábetler János feleségét Pék Máriának hívják, s a Zöld Vadász nevű vendéglőben ismerkednek meg, ahová a közkatonák és a cselédlányok járnak ismerkedni a Ligetben a szabadnapjaikon. S annak a „tágas kertjében hengerelt salakon táncoltak a szabadnapos katonák, lányok, erős hangon énekelték: „Süt a mama, süt a pék, süt a mama három tepsi pogácsát.” ” (Ez a ma is ismert magyarnóta a maga egyszerű módján a férjfogásról szól: ‘Én is ettem belőle, / Szerelmes lettem tőle‘.) Ezt követi a brügecsi látogatás, ahová az ifjú férj a szöveg szerint az ‘újdonsült feleségét‘ (sült!) viszi magával, ahol a település neve is utal a nyár forróságára – vagy legalábbis magára a nyárra -, hiszen egyrészt a leírásban Brügecs a falun túl ‘egy nyárfaerdő szélén‘ van, másrészt pedig valójában „a kitalált névnek ható Brügecs Nyáregyházáról került Fejes Endre Rozsdatemető című regényébe” (Magyar Nyelvőr, 1989/3), azaz azonos a mai Nyáregyháza területén (Pest megye) található azonos nevű területrésszel (nyaregyhaza.hu).

S a brügecsi jelenetben ugyanúgy beszélő névnek tűnik Forró Pál neve, akinek a másfél éves gyereke – Forró Ádám – fekszik temetetlenül az augusztusi kánikula forróságában, mivel nincs pénz a temetésére. Majd ugyan Nyári Pál úr küld egy koporsót, s kifizeti a temetést, azonban a helyi halottlátó közli, hogy a temetőnek a szegények részére fenntartott részén a ‘füstfúvó ördögök‘ tanyáznak, ezért a falusiak nem hajlandóak eltemetni a gyerek holttestét, mert azzal a gyerek testét az ördögnek adnák át. A helyzetet végül a kiérkező csendőrök oldják meg: végigpofozzák a falut, majd szuronnyal kísérik ki a koporsót a temetőbe.

Azaz a beszélő nevek és kifejezések két motívum köré csoportosulnak a fenti két jelenetben. Az egyik a párválasztás, házasságkötés: Pék Mária, ‘Süt a pék’; a másik pedig a másfél éves gyerekhalott (Forró Pál, Forró Ádám, Nyári Pál, nyárfaerdő, forróság, ‘füstfúvó ördögök’). Így ezek a képek (forróság, sütés, füst) a házasságkötés és a kisgyermek elvesztése képzetei között teremtenek kapcsolatot az olvasó számára, amiből arra következtethetünk, hogy amennyiben a regény egy elhallgatott traumát ábrázol, s annak a következményeit, akkor ez a trauma valahogyan a házasságkötéssel és a gyerekhalállal függ össze.

— a baki mint vízjel

Napjainkban a mesterséges intelligencia által készített élethű fényképeket idéző képek kódjában egy ‘vízjelet’ helyeznek el, ami jelzi, hogy a kép nem valódi, hogy így előzzék meg a deep fake típusú visszaéléseket. A blogger szerint Fejes Endre, miközben a Hábetler család történetét meséli el, ugyanígy ‘vízjeleket’ helyezett el a történetben, hogy jelezze, hogy az adott ponton valami olyasmire utal, amit nem mond ki, csupán a szimbólumok segítségével kommunikál erről a ‘kimondhatatlanról’.

S ezek a vízjelek azok a bakik, amelyekre fentebb hoztunk fel egy példát. Most pedig mutatunk erre egy újabb példát!

Hábetler János és Pék Mária az Aréna úton lévő Zöld Vadász étteremben ismerik meg egymást a regényben. Ugyanakkor az Aréna úton (mai Dózsa György út) valójában a Kéményseprő vendéglő állt (Nagyvendéglő a kéményseprőhöz), ami a tízes évektől a hetvenes évekig működött, s ma a Liget Szálló van a helyén, s a helytörténettel foglalkozó cikkek nagy része ezzel a Kéményseprő vendéglővel azonosítja a regényben ábrázolt helyet (forrás, archivált). S az egykori leírások illenek is a regénybeli vendéglőre, hiszen a regényben ‘rézfúvós katonazenekar‘ játszotta a vendéglőben a ‘Süt a mama, süt a pék‘ magyarnótát, s valóban, abban a vendéglőben a valóságban 1910-ig katonazenekar később pedig cigányzenekar játszott.

Ugyanakkor a Liget másik oldalán, a Hermina úton állt egy Zöld Vadász nevű vendéglő ‘amely körül a századfordulón még ócska kalyibák álltak’ (Az elsüllyedt Liget nyomában), s ez a vendéglő inkább megfelelt a valóságban a közkatonák és a kimenő napos cselédek találkozási helyének, mint a középosztály által látogatott Kéményseprő vendéglő.

Tehát a regényben két vendéglő képe mosódik össze egymással, s persze ez a ‘baki’ említésre sem lenne érdemes, viszont a Kéményseprő vendéglő neve szinte visszaköszön a brügecsi ‘füstfúvó ördögök‘ képzetében, akik azzal fenyegetik a jámbor brügecsieket, hogy a kis Forró Ádám testét a tüzes pokolba viszik. S ennek a ‘tüzes helyen való megégetésnek’ a képzete viszont szinte felesel azzal, hogy Fejes Endre a vendéglőjét az Aréna útra tette, hiszen a korabeli olvasó – a regény 1962-ben jelent meg – talán még emlékezhetett arra, hogy az egykori Aréna út az, amit akkor már Dózsa György útnak hívtak. S a közkeletű hagyomány szerint Dózsa Györgyöt izzó trónon égették meg…

Ezzel a ‘tévesztéssel’ pedig az író mintegy lehetőséget kap arra, hogy a regény asszociációs terébe a párkapcsolat – gyerekhalál – füst – tűz képzetei mellé beemelje a kémény és az emberi test elégetése képzeteket úgy, hogy azokat jórészt ne kelljen kimondania.

S nem csigázzuk tovább az olvasót. Fejes Endre regénye középpontjában valóban egy elhallgatott trauma áll: a főszereplő ifjabb Hábetler János fiatal feleségét, a zsidó származású Riech Katót, s gyermeküket, Máriát Auschwitzban ölték meg gázkamrában, s testüket krematóriumban égették el. — S váltak füstté, s távoztak el ebből a világból a krematórium kéményén át.

Így ragadták el őket a füstfúvó ördögök.

S a regény erre az elhallgatott traumára épül, s ez az elhallgatás az, ami körül majd annyira besűrűsödnek a feszültségek a kimondatlanság miatt, hogy az a regény végén egy emberölés tragédiájába torkoll. S ebben az elfojtásban a regény bakijai mintegy olyan szerepet töltenek be, mint a freudi tévcselekvések, elszólások: pontosan azokat a szimbólumokat idézik fel, amelyekről a regény szereplői pont hogy mélyen hallgatnak, s egyszer sem mondanak ki.

Folytatás a következő posztban: Trauma, titok és hallgatás Fejes Endre Rozsdatemető c. regényében – 2. Az értelmezés nehézségei: abszurd belemagyarázás vagy groteszk geg?