‘Időt kérek!’ – formáz a két tenyeréből egy ‘T’ betűt az edző, s mutatja a bírónak a meccsen a ‘time out’ jelét. Időt kér. Világos is: T – mint time. Amikor pedig egy selmeci (vagy miskolci, soproni) egyetemista mondja a kocsmában, hogy ‘tempus‘, s feláll az asztaltól, hogy egy rövid időre otthagyja az asztaltársaságot, akkor egy kívülálló – ha tanult latinul -, úgy fogja értelmezni a szavait, hogy az illető azt mondta, hogy ‘egy pillanat’ és mindjárt jön is vissza – azaz időt kér ő is – hiszen latinul a tempus szó annyit tesz, hogy ‘idő‘. S valóban, tényleg ezt érti alatta. Illetve … pont, hogy nem ezt. Akkor most mit is? Nos, akkor most mi kérünk időt – s hogy világos legyen minden, vessünk egy pillantást a korabeli selmeci diákság vaskos humorára – pontosabban egy élcükre, amivel tanáraik kényeskedő nyelvhasználatát gúnyolták ki.

A XIX század iskoláiban és gimnáziumaiban ugyan már magyarul folyt a oktatás, de ha a tanuló vécére kéredzkedett ki, latinul kért engedélyt a tanárától. A kérés úgy hangzott, hogy ‘tempus peto‘ – azaz ‘időt kérek’. A ‘rendben, kimehetsz’ válasz pedig – némi csikorgó latinsággal – a ‘habeas‘ volt, ami szó szerint annyit tesz, hogy ‘birtokold azt (ti. a kért időt)’ vagy ‘legyen neked az’. (1) (2) A rituálé tehát így hangzott:

– Időt kérek.
– Birtokold azt!

Ez a párbeszéd kínosan kerüli az illemhelyiség megnevezését, úgyhogy érthető módon a korabeli diákság egyből egy nyelvi poént csinált professzoraik fintorgó eufemizmusából, s a vécére kéredzkedés első szavát, a tempus (idő) szót, az ‘enyém‘ jelentéssel ruházta fel. S innentől kezdve, ha egy selmeci diák valamivel kapcsolatban jelezni akarta, hogy az az övé, akkor arra a dologra azt mondta, hogy tempus. Így lett ez a szó a birtoklás bejelentésének megkérdőjelezhetetlen és megfellebbezhetetlen szava: ‘az enyém!’ Hiszen mi más is lehetne erre a szóra a válasz, mint tanáraik kényszerű mondata? ‘Birtokold azt!’

Azaz: ‘Habeas!’ S hasonlóan hangzott a középkorban a letartóztatási parancs neve is, a ‘habeas corpus’, ami – szintén körülményes latinsággal – azt jelenti, hogy ‘birtokold a (gyanúsított) testét’, azaz fogd le a gyanúsítottat’ – tartóztasd le! Később pedig ugyanez egy jogelv neve lett – és pont ellentétes jelentéssel. A ‘habeas corpus’ elv szerint senkit se lehet bírósági határozat vagy törvényes vád nélkül hosszabb időre a szabadságától megfosztani – az elvet tartalmazza a magyar alaptörvény IV. cikkelye is. Arra az esetre pedig, ha a törvény őrei lankadnának, éberen őrködnek a Habeas Corpus Egyesület jogvédői. Hiszen kié is a testem? Az enyém. És a te tested? Jó esetben a tiéd. És a kocsid? Nos, azt gyerekkorunkban hangos stipi-stopi kiáltással mi magunk döntöttük el, ha megláttuk azt és megtetszett nekünk. És kocsid végül azé lett, aki leggyorsabban kiáltotta rá a ‘stipi-stopi‘-t a többit megelőzve.

A korabeli selmecbányai diákok sem tettek másként, csak ők tempust mondtak arra, ami az övéké volt. Mikszáth így illusztrálja ‘az olvasónak a tempus szó csodálatos erejét’:

‘Ha a selmeci bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy „tempus”, és aztán eldobná az utcán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: „Ne nyúlj hozzá!” s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzányúl.’

Később ez a diáknyelvi fordulat az ún. szakestélyek összejövetelein élt tovább. A szakestélyek tkp. egy-egy karra járó hallgatók zárt körű – parti jellegű – rendezvényei voltak, és még ma is azok, ahol a szervezők hűen őrzik elődeik hagyományait.( A Miskolci Egyetem szakestélyeinek hagyományos házirendje és ceremóniája itt olvasható.) A résztvevők viselkedését tréfás protokoll szabályozza, például ha valaki elhagyja az asztalát a sörözés közben, hogy könnyítsen magán, akkor még ma is a korabeli – persze mára már magyarosított – fordulatot kell használnia, s ez így hangzik: ‘Tempus helyemre és italomra‘ -, ami itt már nem azt jelenti, hogy ‘kérek engedélyt’, hanem azt, hogy – stipi-stopi – amíg távol vagyok, ez még itt az én helyem és az én italom (3).

Megmaradt a ‘habeas’ kifejezés is. Ha valaki pl. szót kér, akkor az elnök a ‘habeas‘ kifejezéssel adja meg neki a szót. Ezt a szakestély ceremóniakönyve úgy fordítja – hibásan -, hogy ‘megadom (a szót)’, holott ez eredetileg azt jelentette – nyakatekert latinsággal -, hogy ‘birtokold azt’ (azaz ‘legyen a tied’). Abban az esetben pedig, ha az elnök nem ad szót, akkor a ‘non habeas‘ hangzik el, amit a ceremónián a ‘nem adom meg (a szót)’ értelemben használnak. Ez szintén helytelen nyelvtanilag, hiszen a ‘legyen a tied (a szó)’ tiltó formulája helyesen a ‘ne habeas’, azaz ‘ne legyen a tied’ – nem pedig a ‘non habeas’ – ami annyit tesz, hogy ‘nem birtokold’ – azaz sok értelme nincs.

Tehát stipi-stopi, ez itt az én helyem és az én italom! Ez pedig az én egyenruhám. Ami tele van foltokkal. Hiszen a szövet kopik, szakad – de a selmeci diák erényt kovácsol a szükségből is, s a szakadásokat elütő színű foltokkal fedi el. S ezekre a foltokra később ábrák kerültek, amiből aztán az avatott szem ki tudta olvasni viselője egyetemi életének fontosabb állomásait, eseményeit, de a színes foltokon volt még ráhímzett rajz, mókás felirat, nótaidézet – ami mind-mind viselőjük személyiségéről tanúskodott. És tanúskodik ma is Selmec utódiskoláiban, hiszen napjainkra újraéledt ez a hagyomány.

„Manapság a foltok túlnyomó része viselõje számára különleges jelentéssel bír. Ez lehet egy nevezetes esemény, egy társasághoz való tartozás, vagy egy barátság jelképe. Ezek az egyén számára oly kedves foltok teszik az egyenruhát egyedivé. Egy öreg diák tucatnyi folttal tarkított egyenruhája a gólyák szemében maga a történelem.” (4)

      

 Az egyenruha  (az aufhauer vagy auf) foltjai egykor (forrás) és ma (forrás)

A foltok között pedig a legrangosabb egy piros, szív alakú folt volt, amit a viselője az egyenruhán a szíve felett hordott. A szívbe pedig arany fonállal a tempus szó volt hímezve – s innen is a neve, ez a tempus folt. A jelentése pedig egyértelmű: ‘nem a tied!’ Mert az akadémista, aki ezt a foltot hordta, már foglalt volt: valaki már kimondta rá a tempust. És birtokolta a szívét. No meg a testét.

És a hűtlenségnek súlyos következményei voltak Selmecen. Hiszen a tempus folt felvarrása az eljegyzéssel volt egyenértékű. S a leendő bányamérnökök jó partinak számítottak a lányos házaknál, de az akadémisták élete is könnyebbé vált egy tempus folttal, hiszen az ország minden tájáról érkeztek, s kollégium híján olcsó kamrákban laktak, ahol gyakran még gyertyára sem telt, míg a lányos házaknál nem csak hogy fűtöttek, de ingyen is kosztolhatott a leendő férj. Így a diáktársadalom a legsúlyosabb büntetéssel, az örök kizárással büntette azt, aki a tempus folttal járó hűséget megszegte, hiszen nem szerették volna ha kollektíven válnak méltatlanná arra az együttműködésre – ami nekik is és a városnak is kölcsönösen az előnyös volt. A kizárás – a verschiss – pedig komolyabb következményekkel járt akkoriban, mint ma azt gondolnánk:

„Ez azt jelentette, hogy az ilyen diákkal nem érintkezett senki, és sokszor a városi fogadósok vagy a pék sem szolgálta ki, mert féltek a diákság egészének bosszújától a verschiss-től. Mert ha ezt rá is kimondták, akkor akár a boltját is bezárhatta, mert utána senki nem vásárolt nála az akadémisták közül és állandóan ki volt téve a csínytevéseknek.” (5)

És a tempus folt hagyománya még ma is él. Leginkább azokban a városokban, ahol a helyi egyetem az egykori selmeci akadémiához kötődik, így Sopronban, Miskolcon, Dunaújvárosban és Székesfehérvárott. Egy tempus folt képet találtam például egy soproni egyetemista csoport facebookos oldalán, ahol a bejegyzésben maradék anyagot ajánlottak fel tempus folt varrásához. Lám! Varrják és hímzik még. Egy másik képre pedig egy egyetemi hallgató blogján leltem rá, ami azért érdekes, mert a hozzá tartozó bejegyzését 2012-ben írta, mégis mindaz, amit leír, majdhogynem Mikszáth fentebbi – 1881-ben papírra vetett – szavait idézik.

 ‘A város, ahol élek, őriz egy évente bővülő csoportot, amelynek tagjait lányok és fiúk teszik ki. Ezen belül régi múlttal rendelkező szó az, amelyet szív formájú folttal varrnak az aufra (az egyenruhára), melynek jelentése azt jelenti, hogy viselője eljegyzés-szintű kapcsolatban áll szerelmével, de ha csak egy papírra írja magát a szót és leteszi valamire, már akkor azt a jelentést fogja magában hordozni a dolog, hogy az adott dolog foglalt. Foglalt egy időre… Vagy, akár örökre.’  (forrás: carbonhype)

 

‘A hagyományokat nem ápolni kell – nem síremlék az -,
a hagyományokat éltetni kell, élni kell!’

– írja egy volt akadémista az öregdiákok fórumán. És ha megnézzük a gyakorikérdések.hu oldalt, érdekes vita tanúi lehetünk, hogy melyek azok a helyek, ahol csak ápolják, s melyek azok, ahol meg is élik Selmec hagyományait. Hogy a BME is őrzi ezeket a hagyományokat úgy, hogy nem is utódintézmény, az

‘koppintás, de nem ez a fő gond, hanem az, hogy kisajátították és elkezdték követni a selmeci hagyományokat, csak a selmeci szellemet felejtették el átvenni és az, hogy teljesen kiforgatták a szakestet a hagyományos menetéből és átalakították egy zenés-táncos kocsmává.’

Máshol pedig már-már késhegyig menő vita alakul ki, hogy vajon a hagyományokhoz frissen csatlakozó diákok beavatása öncélú megalázás-e vagy valóban Selmecbánya szellemisége azokon a kampuszokon, amelyek valójában nem is álltak kapcsolatban soha az egykori akadémiával.

Nos – erről hosszasan lehetne vitatkozni. De azt, hogy a ballagás és az érettségi tabló ma egy élő gyakorlat – még említeni se érdemes – annyira nyilvánvaló. Pedig az is Selmec öröksége, ahogyan a ‘Ballag már a vén diák’ kezdetű nóta is. S ma már a fenti vita sem egy maroknyi egyetemi polgár szóváltása a netes fórumokon, hanem a probléma eljutott egészen a jogalkotóig:

„A selmeci örökség megítélésére veszélyt jelentenek a más intézményekben folyó, hasonló jellegű rendezvények. Ezekben a nem jogutód intézményekben ugyanis csak a külsőségeket másolják belső tartalom, tartás és fegyelem nélkül.„

– írja a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság egy dokumentuma., amely nyomán a selmeci hagyományok 2014-ben felkerültek a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére – és a hivatal rámondta a tempust Selmecbánya örökségére, s ezzel nem csak az egykori akadémisták szellemiségére, de még a ‘pisilni megyek’-re is.

Ami egészen unikum. Selmecre ugyanis egész Európából érkeztek diákok, így a hagyományok egy része tulajdonképpen más nemzetek diákjaitól átvett szokások. Ezek között viszont egyedülálló a ‘tempust mondani valamire’ hagyománya, ami – mint láttuk – az illemhelyre való kikéredzkedés mondata volt eredetileg (tempus peto – időt kérek). Ez a mondatot persze más országok diákjai is jól ismerték az iskolából, de náluk az értelme a tréfás változatában is megmaradt annak, ami volt, s – az a gyanúm, hogy – nem rakódott rá többlet jelentés, mint Selmecen. A képen például a flamand KVH diákszövetség rendezvényén mutatja a hölgy az elnöknek a tempus jelét, ugyanis a holland szakestélyeken az eredeti – iskolai használatra szánt – mondat hosszabb változata hangzik el és az eredeti értelemben, némileg pongyola latinsággal: ‘Senior, peto tempus pissendum personale’, ahol a pissendum szó – igen – az, aminek hallatszik: ‘Uram, kérek pisilésre személyes időt’.

És ezek után mi mást mondhatnánk?
Csak annyit, hogy:

Tempus helyemre, italomra – és nőmre!
Valete!

 *  *  *

OLVASNIVALÓ:
A balek tudnivalói – nem csak balekoknak