Bis dat, qui cito dat.

Kétszer ad, ki gyorsan ad.

– tartja a latin közmondás, s világos is: ne késlekedj, ne tétovázz, mert megkétszerezi a segítséget, ha gyorsan nyújtod azt. A szólást Publilius Syrusnak tulajdonítják (Inopi beneficium bis dat, qui dat celeriter – A rászorulónak kétszer ad segítséget, aki gyorsan ad – Publil.Syr.I6), s bölcsessége ma is él. Újságcikkek használják fordulatnak – akár még a napraforgók gyökértrágyázása kapcsán is -, s parodistáknak ad alkalmat az élcelődésre, mint például: „Kétszer ad, aki elfelejtette, hogy egyszer már adott„.

• a félrefordítás

S ennek a közmondásnak egy teljesen abszurd, elképesztő félrefordítását találta meg a latindiscussion egy szemfüles hozzászólója a Wikipédia latin nyelvű közmondásgyűjteményében, amit persze már javítottak azóta.

Bis dat, qui cito dat.

He who eats young children throws up young adults.

Ifjú felnőtteket okád, ki fiatal gyerekeket eszik.

A fórumozó megjegyzi, emlékezete szerint pár évvel azelőtt látta ezt a fordítást azon az oldalon – de én ezt nem akartam elhinni. Csak afféle városi legenda lehet a latinosok berkeiben, gondoltam. De nem! A Wikipédia  ‘view history‘-jában tényleg ott a nyoma a szócikk 2006-os változatnál:

Azóta persze javították.

S miközben azon tűnődtem, hogy vajon honnan jöhet ez a nem mindennapi félrefordítás, hirtelen eszembe villant az egykori gimnáziumi latintanárom – a feledhetetlen Kincs Lajos – magyarázata arról, hogy milyen fontos is a kiejtés. És a hamiskás mosolya, amint éppen azt fejtegette, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy valaki eszik (ĕdit) valamit vagy éppenséggel kiadja (ēdit) magából azt, amit megevett..

Ez persze két szó. Hosszú kezdőhanggal az ēdit a közmondásban is szereplő ‘dat‘ (ad) ige igekötős alakja, s azt jelenti, hogy ‘kiad‘. S maga a latin szó az angol nyelvben is meghonosodott az ‘edition’ (kiadás), ‘editor’ (kiadó) szavak formájában. Az ĕdit szó viszont – rövid kezdőhanggal – már egy egészen másik ige, s azt jelenti, hogy ‘eszik‘ és semmi köze a ‘ad’ jelentésű latin szóhoz.

Azonban a két ige jelentése csak a szóvicc formájában kapcsolódik egymáshoz. Ugyanis az ēdit (kiad) szónak nincs olyan jelentése a latinban, hogy ‘magából kiad‘, azaz ‘kihány‘, bármennyire is tetszetős volt ez a poén az órán a tanár szájából. Továbbá a közmondásban szereplő ige, valamint a fordításban használt két ige ragozása némileg eltér egymástól (dat – ĕdit – ēdit),  így kicsi a valószínűsége, hogy itt egy fordítógép találó tévesztéséről lenne szó.

S azt gondolom, hogy az, aki a fenti félrefordítást elkövette, nagyon is ismerhette ezt a nyelvi poént, s maga is – latinul tanuló – középiskolás lehetett. A ‘fordító’ ugyanis a szleng  ‘throw up‘ kifejezését használja, ami inkább a fiatalok nyelvhasználatára jellemző, s a magyar ‘kidobja a taccsot‘ kifejezés stílusértékének felel meg.

• egy szerény javaslat

Ugyanakkor van még egy rejtett – de annál ötletesebb – nyelvi poén a ‘félrefordításban’, ami engem a kamaszok néha szédületesen spontán, szinte csípőből jövő nyelvi humorára emlékeztet – a jelentéskifacsaró szóvicceikre.

Hogyan is ‘adnak’ az eredeti közmondásban? Gyorsan. Ez pedig angolul hangozhat úgy is, hogy ‘swiftly‘ És itt az újabb szójáték. Mert hogyan ad? Swift-ly. Swift módjára. Úgy mint Swift. Jonathan Swift. Emlékeznek? Ő volt az, aki a ‘Szerény javaslat‘ (A Modest Proposal) című szatírát írta. Abszurd és groteszk előterjesztésének a teljes címe ez:

Javaslat annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek

Írország, 1729. Szegénység és éhezés. Swift pedig azt javasolja, hogy az alacsonyabb néposztályok nem kívánatos gyermekeit egy éves koruk környékén adják el az ország gazdagabb, előkelő polgárainak, hogy ízletes, kövér falat legyen belőlük

„valamely vidám társaság asztalán. Ha nagyobb vendégség érkezett, egy gyermekből két fogás is jut körettel, salátával. Ha egy négytagú család egyedül étkezik, a gyermek elülső vagy hátulsó fertályából olyan kiadós mennyiség készíthető, hogy még vacsorára is marad bőven. Ha egy kissé borsozzuk, vagy tengeri sóval hintjük, főve igen kitűnő lesz, még harmadnapon is, különösen télen ez a zsenge, csemege hús.„

De van még egy rejtett utalás a ‘félrefordításban’. Ugyanis a mondat kétszer használja a ‘young‘ szót: „Aki fiatal gyerekeket eszik, az fiatal felnőtteket okád.” S ez a szóismétlés nem a ‘fordító’ hanyagságából fakad, hanem egyrészt a latin közmondást követi, hiszen ott is kétszer szerepel az ‘ad’ szó, másrészt viszont egy burkolt célzás áll mögötte. Swift ugyanis az ókori szatíraíró, Juvenalis hagyományait követte, amikor megírta a maga szatíráját. Juvenalis neve pedig a latin ‘iuvenis‘ szóból ered, ami magyarul azt jelenti, hogy ‘fiatal‘, s egyébként ebből származik az angol ‘young‘ szó is.

S Swift szerény javaslatának az ötletét akár Juvenalis témáiból is ihlethette, hiszen az ókori író szatírái közül a 14. címe  ‘A nevelésről‘, a 15. pedig az ‘Emberevés Egyiptomban‘. Nos, aki ezt fenti a trollkodást a Wikipédián elkövette, az igencsak ismerhette a klasszikusokat, s azt is, hogy műveik hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

• a művészet vajon mi?

S ha megnézzük, hogy ez a ‘titokzatos szerkesztő’ milyen változtatásokat eszközölt még a Wikipédia egyéb szócikkeiben, akkor rájöhetünk arra is, hogy itt valóban egy diákról van szó, mégpedig a klasszikus műveltséget nyújtó, katolikus iskola, a Covington Latin School (Kentucky, USA) egy diákjáról!

Az önkéntes szócikkíró ugyanis igencsak szarkasztikus adalékokat töltött fel az iskola tanárairól, ami arra utal, hogy jól ismerte őket. Bejegyzése csupán negyven percig volt látható a Wikipédia felhasználói felületén, de a belső oldalakon ma is ott a nyoma, miszerint

az iskolában Mr. Swewart a ‘belealszunk az unalomba’ tárgyat tanítja, Miss Tewes viszont valójában nem is tanár, csak úgy idecsöppent valahonnan, és már sose fog távozni, Ashley Brisco pedig azt hiszi magáról, hogy mindenhez ért, hát tanít is mindent, míg Miss Cook ‘A művészet vajon mi?’ és a ‘Kifestőkönyvek használata’ órákat tartja.

• nagyobb a választék

Persze gondolhattuk volna! Ha a kérdés ugyanis az, hogy ‘mi az, ami gyereket eszik és ifjú felnőttet okád?, akkor a válasz nyilvánvalóan ‘az iskola‘. S eszünkbe juthat még  a hetvenes évek ikonikus rock száma, Pink Floydtól az Another brick in the wall, amelynek a klipjében az iskola egy hosszú futószalag, hogy a végén egy hatalmas húsdarálóba kerüljenek a gyerekek, s az bedarálja őket a ‘társadalom testébe’. S így végül ‘te is csak egy tégla leszel a falban‘.

Elgondolkodtató viszont, hogy Magyarországon az ’emberevő’ iskolának ez a szarkasztikus képe nem nagyon van jelen a közgondolkodásban. Talán nálunk jobban érzik magukat a gyerekek az iskolában? Vagy csupán arról van szó, hogy nálunk nincsenek emberevők? Amerika viszont nagy ország – nagyobb a választék is. S ez tükröződne arrafelé egyes iskolák diáknyelvi hagyományaiban is?

• hozz egy barátot ebédre!

S ha már posztunk elején szóba került a napraforgók gyökértrágyázása, tegyünk említést a talajkutató Alferd G. Packerről is, az Egyesült Államok egyik legismertebb kannibáljáról. Packer 1874 telén akadt el társaival a Colorado hegységben, s csak pár hónap múlva tért vissza a bázisukra – egyedül. Állítása szerint megbetegedett, s ekkor a társai magára hagyták őt. Viszont gyanúba keverte az, hogy túl sok készpénze lett hirtelen, s egyik társa kését is megtalálták nála. Ekkor vallotta be, hogy a társai sorra megölték, majd megették egymást, hogy életben maradjanak. Ő ugyan azt állította, hogy nem vett részt a gyilkosságokban, csupán evett az áldozatok húsából, azonban végül előre kitervelt gyilkosságért 40 év börtönre ítélték.

Emléke pedig velünk él máig is. Regények, musical, rockszám és mozifilm őrzi alakját, sőt még egy egyetemi büfét is elneveztek róla, stílszerűen a Colorado Egyetemen. Az ‘Alfred Packer Emlékbüfé‘ egyik szlogenje, hogy ‘Hozz egy barátot ebédre!‘, a másik pedig egy lefordíthatatlan szójáték, miszerint a büfé 1874-óta áll ‘az emberek szolgálatában / embereket felszolgálva‘.

A reddit egyik fórumán pedig találtam egy bejegyzést, miszerint a Covington suli büféjét szintén Packerről nevezték el az ottani diákok, amíg az iskola vezetése közbe nem lépett.

„A középiskolámban, a Covington Latin Iskolában sokáig ki volt téve egy vicces felirat, hogy a büfé Alfred Packer nevét viseli. Aztán amikor a büfé vezetőnője nyugdíjba ment, az iskola átkeresztelte a büfét az ő nevére.”

Nos, úgy tűnik, az ’emberevés’ valahogy ott volt a levegőben a Covington Iskolában is, aztán lett belőle egyszer csak egy bökversszerű ‘félrefordítás’ az alma mater tiszteletére. De az is csak egy hónapot élt a Wikipédián (2006 május 27 és 2006 június 29 között), s az alatt az egy hónap alatt nem kapta fel senki. S még azt sem mondhatjuk, hogy méltatlanul merült feledésbe. Mert ugyan a ‘swiftly’ szón alapuló nyelvi poénja egészen eredeti volt, azonban a szerzője nem tudta beledolgozni a bökversébe, s szinte olyan mélyen elrejtve maradt benne, hogy mi is csak szorgos ‘filológiai’ kutakodással jutottunk a nyomára.

Ha egyáltalán ott volt valaha is. S nem csupán a véletlen játszik velünk – ismét.