Története
Az első tenger alatti távíró kábelek 1870-ben érték el Singapore-t és 1871-ben Shanghai-t, majd a dán Great Northern Telegraph Company társaság felszíni kábelt épített ki egészen Vlagyivosztokig 1872-ben. A dán csillagász, Hans Schjellerup a társaság megkeresésére ekkor – 1869-ben – alkotta meg az első táviratkódoló kódkönyvet, amely 5 545 kínai karaktert tartalmazott. Ennek a kódkönyvnek a segítségével tudták a távírászok a kínai szavakat morze kódra átírni, majd továbbítani a távíró hálózaton a célállomásra, ahol ugyanezzel a kódkönyvvel a kódolt szöveget visszafejtették a feladott kínai nyelvű szövegre.
Schjellerup kódkönyve alapján a Shanghai-ban állomásozó francia vámtiszt, Septime Auguste Viguier dolgozta ki 1871-ben a Chinese Caracter Code kódkönyvet (Dian bao Shu ji – 電報書籍). Ennek egy továbbfejlesztett változata lett a Dian bao Xin shu (電報新書) kódkönyv, s ez a kiadás szolgált a Chinese telegraph code (Chinese telegraphic code, Chinese commercial code) különböző változataihoz.
Mivel azonban ez a kódkönyv eléggé hiányos volt, s a karakterek sorrendje sem volt jól követhető, ezért Zheng Guanying kiadta a kódkönyv egy javított változatát 1881-ben. Ez maradt használatban egészen addig, amíg a Közlekedési és Hírközlési Minisztérium egy új kódkönyvet nem adott ki 1929-ben, majd annak egy kiegészítését 1933-ban.
Később, amikor létrejött a Kínai Népköztársaság, akkor a kódkönyvnek két verziója alakult ki, melyek közül az egyiket a népi Kína, a másikat pedig Taiwan használ. A Kínai Népköztársaságban használt Standard Telegraph Codebook-hoz 1983-ban adták hozzá az egyszerűsített kínai karaktereket.
Hogyan használják?
A kódkönyv tulajdonképpen egy szótár, amely a szavakat egyfajta ‘kínai ábécé’ sorrendben tartalmazza, ahol tulajdonképpen az általunk használt ábécé betűinek a kínai karakterek kezdő írásjelrészei (gyöke) felelnek meg, s azok szerint vannak sorba állítva a szavak, s összesen – a később kitölthető, üresen hagyott szóhelyekkel együtt – 10 000 szó. Minden egyes kínai írásjelhez (szóhoz) egy négyjegyű (tízes számrendszerbeli) szám van hozzárendelve 1-től 1 000-ig. Ez a négyjegyű szám a kódtáblázatban az írásjelek felett található meg minden egyes cellában kínai számjegyekkel (1 一, 2 二, 3 三, 4 四, 5 五, 6 六, 7 七, 8八, 9九, 10十).
A kódolás során tehát minden egyes szót átírnak egy négyjegyű számmá, majd ezt a számsort morze kód formájában továbbítják a telegráf vonalon. Azonban a számok esetében ekkor nem a hagyományos morse kódot alkalmazzák – mivel az túl terjedelmes lenne -, hanem annak egy rövidített változatát.
Természetesen egy kínai szöveg átírása – morze kóddal már átvihető – számsorrá eléggé komoly munkát igényelt – bár egyes gyakorlott távírászok a teljes kódkönyvet fejből tudták -, ezért a kínai nyelvű táviratok felvételéért – szemben az angol nyelvűekével – felárat kértek a telegráf állomások.
Ma már nem használják sehol a kínai távíró karakterkódolást, hiszen a helyét átvette a világszerte használt Unicode karakterkódolás, amelynek a táblái több mint 80 000 kínai írásjelet tartalmaznak. Azonban ez a fajta kódolás fennmaradt a a kínai személyi igazolványoknál.
Ennek az az oka, hogy a latin betűs átírás általában nem jelzi a különböző hangtónusokat, így a személynevek romanizált átírással történő jelölése nem egyértelmű, s ezért a személyigazolványon szereplő név kínai karaktereit a – távírásra már nem használt – távírókóddal írják át egy négyjegyű számokból álló számsorrá.
Nézzünk egy példát! Az első személyi igazolványon a hölgy neve: 李+智+能, amihez a kódfordító a következő számsort rendeli: 2621+2535+5174. S lám, ez szerepel a személyi igazolványon is a fenti bal képen pirossal bekeretezve.
Forrás: