A dolgozat első fejezete itt.

II.

• Az eső

A kivégzési jelenet a falusiak könyörgő menetének a képsorai fogják keretbe. A kivégzés előtt azt látjuk, hogy a falusiak templomi zászlókkal a nyílt mezőn a fák alatt keresnek menedéket az eső elől – vélhetően egy hirtelen zápor tört ki. A jelenetet követően pedig a film már a könyörgő menet vonulását mutatja, majd a lovas különítménnyel való találkozást.

A záporral kapcsolatban úgy éreztem, hogy valahogy kurta-furcsa módon kerülhetett a filmbe, valamiféle dramaturgiai esetlegességet láttam bele ebbe az esőbe, hiszen a film további részeiben nyoma sincsen esőnek, s a forgatókönyv is csak egy párbeszéd erejéig említi az esőt a falu felgyújtásának a szándékával kapcsolatban.

– Mit csinálunk, ha eső lesz? – kérdi a hadnagy.
– Akkor robbantunk – feleli az ezredes.

S valóban, ez a zápor a maga váratlanságával került a filmbe. Magyar Dezső, a film rendezője így emlékszik vissza:

„Pár éve együtt vacsoráztam Ragályival, azt mondta, hogy a lendületemre emlékszik, arra, hogy minden pillanatban reagáltam a kamerával arra, ami körülvesz. S ez így volt. Például az sem szerepel a forgatókönyvben, hogy a falusi asszonyok a fa alatt várják, hogy elálljon az eső. A stáb elvonult az eső elől pihenni, én viszont járkáltam, és szóltam Elemérnek, hogy ebből a látványból egy szép jelenetet lehetne komponálni. Elemér kézbe kapta a kamerát, és elkezdtünk forgatni, tíz-tizenöt percig egyfolytában ment a kamera, harminc-negyven beállításból készült a jelenet.”

S ebből a harminc-negyven beállításból úgy hét mutatja közvetlen közelről az egyik templomi zászlót, míg a másikat szinte nem is látjuk közelről. Ezen a zászlón egy női szentet látunk, akinek az egyik kezében egy kereszt, a másik kezében pedig egy szöveges tekercs van. A szentet – az ikonográfia szabályai szerint – ezen két ismertetőjegye alapján be is tudjuk azonosítani. A templomi zászlón Paraskeva Pyatnitsa (Paraskevi of Iconium) látható.

• Születés, sors, halál

A szláv Paraskeva név a görög ‘péntek’ (Παρασκευή) szó átvétele, a Pyatnitsa pedig az orosz – ugyancsak – ‘péntek’ (пятница) jelentésű szóból alakult ki. Így a szent neve annyit jelent, hogy ‘Szent Péntek Péntek’, ugyanis a legenda szerint a szent egy pénteki napon született (vagy pénteki napon keresztelték meg). A péntek pedig Krisztus halálának a napja – így máris gyanút foghatunk, hiszen ezzel ismét a születés és a halál képe kerül egymás mellé a filmben.

Paraskevának Krisztus kereszthalálával való kapcsolata ugyanis annyira mély, hogy egy tanulmány már egyenesen úgy teszi fel a kérdést, hogy „Paraskeva, a korai kereszténység női szentje vajon a keresztre feszítés napjának a tiszteletére kapta a nevét? Vagy ő volt magának ennek a napnak a megszemélyesítése kezében a kereszttel?”

Oroszországban Paraskeva a kereskedők, a vásárok és a házasság védőszentje. Személyéhez kötődő szokások a szövés-fonáshoz, a vízhez és a gyermekekhez kapcsolódnak. Október 28. a szent születésnapja és a néphagyomány szerint az asszonyoknak ezen a napon tilos fonni, szőni, illetve lent áztatni, gyereket fürdetni és vízbe menni, különben a szent szigorúan megbünteti őket.

Paraskeva a vallástörténet egy szép példája arra, hogy a korai kereszténység hogyan olvasztotta magába az új hitet felvevő pogány népek korábbi hiedelemvilágának az elemeit, istenségeit. Paraskeva alakjában ugyanis a szláv Mokosh istennő alakját ismeri fel a vallástörténet.

Az első hasonlóság az, hogy a szláv pogány vallások a pénteki napot Mokosh istennőhöz társították. Egy másik kapcsolat az istennő és szent között, hogy Mokosh sorsistenség volt, s ezáltal kapcsolódik a szövéshez és a fonáshoz. Gondoljunk a görög-római mitológia párkáira (moirák), a három istennőre, akik az emberi élet fonalát szövik meg, mérik ki, majd vágják el, s határozzák meg az ember sorsát, azaz így kapcsolódik a szövés-fonás tevékenysége a sors, a végzet fogalmához. További párhuzam a szent és a pogány istennő között, hogy mindketten kapcsolatosak a vízzel. Paraskeva ünnepnapján tilos a nőknek vízzel érintkezni, míg Mokosh a termékenység istennője is, így alakja a földet megtermékenyítő esőhöz kötődik, s neve az ősszláv nyelv ‘nedves‘ jelentésű *mokru szavából származik.

• Sorsnélküliség

Most pedig nézzük, hogyan kapcsolódik Paraskeva – Mokosh képzete ahhoz a történethez, amit Dobai Péter a saját születéséről mesélt. Ismét felidézem a mondatait a róla készült portéfilmből – de most már betűhív pontossággal, akkor ugyanis egy szótévesztését kijavítottam. A klinikán, ahol az író megszületett, ugyanis

„az volt a szabály, hogy megszül egy nő, mondjuk, engem az anyám, akkor a szülőnők’ és az orvosoknak azonnal le kell menni az óvóhelyre, mert belőlük nem volt végtelen számú, csecsemőből, anyából több volt. S addig ott kellett lenni egyedül. Ezt anyám mesélte el. S így semmiféle jóshoz nem mehettem, mert a bombák következtében így rengett a föld, és az óra megállt. Úgyhogy nem tudta megfigyelni, hány órakor vagy hány perckor.”

Mielőtt rátérnék a szótévesztés egy lehetséges magyarázatára, nézzük a lényeget. Mivel az író nem tudja percre pontosan a saját születése időpontját, „így semmiféle jóshoz nem” mehetett el. Értelemszerűen: asztrológushoz, csillagjóshoz nem tud elmenni, aki feltárná előtte a sorsát, a végzetét. A sors pedig a szláv mitológiában Mokosh istenséghez tartozik, akinek az alakja a film templomi zászlóján megjelenített Paraskevához kapcsolódik.

A fenti mondatot úgy értelmezem, hogy Dobai Péter itt arról beszél, hogy mintegy neki ‘nincs sorsa‘, azaz a sorsnélküliség képe tűnik elénk. Ezt a sorsnélküliséget pedig a Dobai Péter – mottóban idézett – verssorai segítségével pontosíthatjuk:

Éltem más helyett,
halok más helyett: éltem – kénytelen –
anyámat, meghalom – kénytelen –
halálát anyámnak, akit soha nem,
sohasem ismertem

A lírai önvallomásban a szerző arról beszél, hogy ő nem a saját sorsát éli meg, hanem az édesanyja sorsát. Azaz itt az anyakomplexus jelenik meg. Az írót az édesanyja kora gyerekkorában elhagyta, így a szerző nem élhette meg gyermekkorában az anyához való kötődést, amit így – értelemszerűen – nem követhetett az anyáról való leválás. Az író mintegy szimbiózisban maradt az édesanyjával, mert az őt elhagyta, s ez az alapja annak az érzésnek, hogy bizonyos értelemben az író az édesanyja sorsát éli tovább, hiszen nem tudott leválni a szeretett személyről.

S mintha erről az elhagyásról szólna a fenti szótévesztés is. Az orvosi nyelvben a ‘szülőnő’ (egybeírva) az éppen szülő vagy szülni készülő nőt jelenti, nem pedig a szülésznőt, holott a beszélő abban az értelmében használja ezt a szót. Lehet, hogy ezzel a szótévesztéssel az író azt az érzését vallja be – amiről talán hallgatni akart a kamera előtt -, hogy úgy érzi, az édesanyja már a születése pillanatában elhagyta őt – mintegy ‘ő is lement az orvosokkal az óvóhelyre’, a magára hagyta az újszülött csecsemőjét a bombazáporban.

Azonban van még egy furcsa szóhasználat. Az író a csillagjósokra, asztrológusokra utal (nyilván: egy tenyérjóshoz elmehetne), de valahogy nem jön a nyelvére a ‘csillag‘ szó, s valahogy kurtán-furcsán kerekedik mondattá az, hogy „így semmiféle jóshoz nem mehettem„. A ‘csillag‘ szóról a csillogásra asszociálhatunk, a fényre, míg Dobai Péter édesanyját Klárának hívják, ami a latin ‘clarus‘ (fényes, ragyogó) szóból ered. Talán az emlék fájdalma miatt tudattalan gátlás alá került a ‘csillag‘ szó, s ezért nem jutott az eszébe? (Ezzel az értelmezéssel persze több gond is van. Leginkább Dobai Péter ‘csillag‘ szóval kapcsolatos asszociációra lenne szükségünk a riport készítése idejében, nem pedig a dolgozat szerzőjének spekulációira … )

• Mokosh megidézése

Amikor a lovascsapat szembetalálkozik a könyörgő menettel, s a lovasok utat vágnak a falusiak között, láthatjuk, ahogyan a nők szinte nekipréselődnek a lovak testének. Több filmkockán is lehet látni egy-egy pillanatra a kamera cikázó mozgása közepette, hogy a nők nyitott tenyerükkel megérintik a lovakat, amint utat törnek maguknak. Nem értettem, miért, de ennek a nyitott tenyérrel való érintésnek a képe nagyon megfogott. Sokáig újra és újra bevillant ez a képkocka, valahányszor a film járt az eszemben.

S ezek után mondanom sem kell, igencsak meglepődtem, amikor szinte ugyanezzel a képpel találkoztam az ősi pogány Mokosh istennő 19. századi (!) népi ábrázolásain.

A 19. században az orosz paraszti életben még élő hagyomány volt a házassággal, a gyerekszüléssel és a halállal kapcsolatos rítusokban azoknak a lenből készült törölközőknek a használata, amelynek a hímzett motívumán Mokosh istennő alakját ismerhetjük fel. A leírás szerint:

„A hímzett alak Mokosh. Egy női figura, akit rendszerint felemelt karokkal ábrázolnak két lóháton ülő férfi alak közé szorítva. A három alaknak a nap formáját idéző fejük van és kezükben faágakat tartanak, ami a három alak életadó istenség voltát szimbolizálja. A két ló alatt látható két apró madár ágacskát tart a csőrében, ami a tavasz és az új élet jelképe.”

Amikor Dobai Péter visszaemlékezik a születésére, akkor a kórház környékére hulló bombák történetével a születés és halál ellentétpárja jelenik meg, s ugyanezt a szembenállást láthatjuk, amikor a falusiak könyörgő menete találkozik a falu felperzselésére érkező büntető különítménnyel. Mokosh istennő megidézése azonban egy egészen új dimenziót nyit meg ennek a jelenetnek az értelmezéséhez. Mokosh ábrázolásán ugyanis az istennő és a két lovas figura képével nem az élet és a halál kibékíthetetlen ellentéte jelenik meg, hanem ők hárman együtt jelképezik a termékenységet. Úgy tartoznak ők össze, mint a nő és a férfi a szexuális egyesülésben.

• A szexuális aktus

Ezek után nem nehéz a fenti jelenetbe – a lovasok átpréselődését a falusiak csoportján – belelátni magát a szexuális aktust. Ezt már az is megkönnyíti, hogy, amikor a lovasok szembetalálkoznak a falusiakkal, akkor parancsszóra kirántják a kardjukat a hüvelyéből, majd azt maguk előtt tartják úgy, hogy a markolatát jobb térdükre helyezik, s így az öl magasságából felfelé meredő kard szinte kínálja a fallikus értelmezést.

Így a film több képkockája kaphat új értelmezést. Láttuk, hogy a kivégzés emlékének a bevillanása előtt egy archív bevágást látunk, ahol egy Zeppelin léghajó úszik méltóságteljesen a levegőben. Ezt ott úgy értelmeztük, mint a kivégzés életet kioltó puskalövedékének a tudattalanból felmerülő képét, amit a tudat cenzor funkciója Zeppelin léghajóvá torzít. Most viszont már nem nehéz felismerni a léghajó szivar alakjában is a fallikus szimbólumot.

Ezt követően egy másik katona emlékképét látjuk, ismét egy archív filmbevágás formájában. S bevallom, az a bevágás számomra eddig kakukktojás volt, de most már tudom értelmezni. A felvételen hóval borított tájon három, testre simuló fehér dresszt viselő fiatal nő lő nyilakkal egy céltáblára. A kép erotikus töltete egyértelmű, s a következő kockán a kerek céltáblát látjuk a nyilakkal, melyek a körökbe találtak. Ez a kép voltaképpen a kivégzés jelenetét vetíti előre, ahol az elítélt ugyanúgy áll a hasonló módon felsorakozott kivégzőosztag előtt, mint az archív felvételen céltábla – az abban a korban ledér öltözetűnek számító – hölgyek előtt. Ezen erotikus vonatkozásában viszont ez a bejátszás – a céltábla köreibe találó nyílvesszőkkel  – nyilván az aktus szimbóluma is egyben.

• Az ellentétek egymásba olvadása

A film így egy zavarba ejtő kaleidoszkópot tart a szemünk elé. A pusztításra érkező katonák valójában a megtermékenyülő élet hírnökei, a kivégzőosztag puskáiból eldördülő lövés voltaképpen egy szexuális aktus, s a katonáknak a könyörgő meneten való áttörése pedig a férfi és a nő szerelmes egybeolvadása. A film ugyanis azáltal, hogy megjeleníti Mokosh istennő archetípusát, azzal a kollektív tudattalan olyan mély rétegeibe jut el, ahol a dolgok még együtt léteztek, ahol még nem különültek el és váltak el egymástól. Ez a tudattalannak az a rétege, ahol már nem érvényes a fogalmi gondolkodás dichotómiája, ahol a dolgok még nem alkotnak ellentétpárokat, s ahonnan nézve a megszületett csecsemő és a kórházra hulló bomba kiáltó botránya csupán illúzió, csupán a tudat játéka, csupán káprázat – és semmi más.

S ez az, ami végül elhozza a megbékélés élményét, s teszi a film záróképein – paradox módon – líraivá a felgyújtott, lángoló falu látványát, s a pusztítás más – archív – felvételeit.

A dolgozat harmadik része itt.