A szavaknak is megvan a maguk sorsa – Kéjlak (The Loft, 2014)

valójában ez egy döbbenetes egyezés egy mai thriller ál-latin frázisa, s egy 1670-ben kiadott – egy húszéves fiú – emlékére írt latin nyelvű gyászvers befejező sorai között

I.

A kéjlak (The loft, 2014) című filmben öt nős férfi osztozik egy felhőkarcoló tetején lévő penthouse lakáson, hogy oda vigyék fel szeretőiket, s az alkalmi partnereiket. A film egy thriller, s már az első képsorokban egy meggyilkolt fiatal nő hulláját látjuk a tetőtéri lakás franciaágyában, s fölötte az ágy támláján pedig egy vérrel írt felirat:

Fatum nos jungebit – A sors majd egyesít minket.

A latin mondat persze hibás, de ez gyorsan ki is derül a filmben, hogy aki a gyilkosságot elkövette, nem csupán gyilkolt, de még latinul sem tud: “A fatum nos jungebit rossz. Az egyesít iungere. Az ige jövő alakja nem a iungebit, hanem iunget. Helyesen, fatum nos iunget Szóval a személy, akit keresnek, nem tud helyesen latinul. De maguk ezt már úgyis tudták” – mondja ötük közül az egyik vádlott a kihallgatáson, hiszen csak ötüknek volt kulcsa a lakáshoz, így ötük között kell lenni a lány gyilkosának is.

A vérrel írt sorok első olvasatukban arra utalnak, hogy a sors – ezzel a gyilkossággal – még szorosabban egymáshoz kötötte azt az öt férfit, akik a szerelmi légyottjaikhoz használták ezt a lakást, hiszen ezzel most mind az öten egy bűnügy gyanúsítottjai lettek.

Azonban kiderül majd, hogy a lány öngyilkos lett, s a vérével írt mondat arra utal, amit a búcsúlevelében is megírt a szerelmének, akivel nem házasodhat össze, s ezért is lett öngyilkos, hogy “találkozunk majd a következő életben“, s ez egy egészen más értelmezését adja a vérrel írt soroknak, s a “fatum nos iungebit” így voltaképpen a lány szavai, hogy őt a sors összekötötte a szerelmével, s így majd újra találkoznak egy következő életben.

Iohannes Iacobus Thurmius – source

S úgy tűnik, hogy a szavaknak is megvan a maguk sorsa, ugyanis megtaláltam a fenti latin szólást – nyelvtanilag helyes változatában (‘fatum nos iunget‘) – egy viszonylag ismeretlen evangélikus teológus, a lipcsei születésű Samuel Benedict Carpzov (1647-1707) egy gyászversében, amit egy húsz évesen elhunyt egyetemi társa, Iohannes Iacobus Thurmius (1649-1669) emlékére írt. (A korabeli kötet letölthető innen vagy a google books oldaláról.) S nem tartom valószínűnek, hogy a film alkotói olvasták volna ezt az egyébként teljesen ismeretlen alkalmi gyászverset, s onnan vették volna az idézetüket a filmjükhöz.

S a versben az meglepő, hogy a filmbeli verssor – persze helyesen – “fatum nos iunget” szinte ugyanabban a szövegkörnyezetben fordul elő, mint a filmben. A filmben az áldozat egy huszonéves lány, míg a gyászvers egy húszéves fiú emlékére íródott. A filmben a lány búcsúlevelében arról ír, s erre utal az ágy támlájára írt mondat – “fatum nos jungebit” – is, hogy a lány vágya szerint ‘a következő életében majd ismét találkozik’ a szerelmével, s a szerelme pedig vele.

A gyászversben pedig arról versel az akkor még csak huszonkét éves teológus, hogy akkora fájdalom tölti el a szívét a barátja ravatalánál, ahol vélhetően ő is búcsúztatta a halottat, hogy képtelen méltó búcsúztató verset írni, azonban biztos benne,hogy egyszer majd újra találkoznak – s a klasszikus kép itt a keresztény mennyországra utal -, amikor is a végzet majd a magas Olümposzhoz köti őket, s ott majd újra együtt énekelnek az angyalokkal az Úr dicsőségére. Íme a vers és a nyersfordítása:

Unquam si invitam profudit metra Minervam,
Jam facit officium Musa coacta suum:
Vel remuit penitus, feralem pangere lessum
Dum tibi, pars cordis maxima, tento, mei.
Ad pluteos sedeo calamumque capesso, sed ille
Obsequium rigidus scilicet omne negat.
Seu dona aetheriae plisquam terrestria mentis
Pectora seu puram candidiora nive;
Seu tua quae virtus, quam vasta sciencia rerum,
Terrigenis, fuerit, quas didicisse datur,
Seu recolo alternam versumque includere flammam, sacraque convictus non temerata paro;
Seu quodcumque aliud numeros mea respuit omnes,
Nec nisi lamentis squalida vena fluit.
Da veniam, nostros quicumque expendis amores;
Abs me haec non potuit comtius urna coli.
Thesea Pirithous num terso carmina posset
Concinore extinctum, vell Jonathana David?
Tuque adeo Thurmi, o animae pars altera nostrae,
Si tibi quis veteris sensus amoris inest:
Haec fusa e moesti suspiria corde fodalis,
Has lacrimas docti carminis instar habe.
Mox erit, et celso fatum nos junget Olympo,
Tum metra incipient laetius ire mihi.
Cum junctim angelicis Numen resonabimus hymnis,
Perfusi aeternis pectora delitiis.
Ha valaha is vonakodva idézte meg a vers Minervát,
A múzsa mégis kényszerűen teljesíti a kötelességét:
Akár ellenezi legbelül, hogy siratóverset megírjam,
Míg neked, kit szívemmel legjobban szerettem, teszem.
Mégis gyászban ülve tollat ragadok, de az
az engedelmességet hidegen megtagadja.
Akár az éteri lélek nagyon is földi végtisztességére,
Akár a hónál is sápadtabb kebledre gondoljak;
Akár arra, hogy ami megadatott, hogy tanulj, föld szülötte,
Az erényed, a dolgok mily hiú tudománya volt.
Akár neki gyürkőzöm, hogy disztichon zárja magába a gyászt,
S ki itt maradott, készítem elő a szent áldozatot;
Vagy bármi mást, a szavak visszautasítják a verset,
Ha csak nem a gyászoló szív sír a bánattól.
Bocsáss meg, bárki is látod a szerelmünk,
Tőlem nem telik méltóbb gyászvers.
Vajon képes volt-e hibátlan verssel Peirithoosz gyászolni
A halott Thészeuszt vagy Jonathant Dávid?
Te Thurmius, lelkünk másik fele,
Ha bárkiben is van irántad az ősi szeretet érzéséből:
Ezt a gyászoló barát szívéből ömlő sóhajt,
Ezeket a könnyeket vedd úgy, mint egy gyászverset.
Talán majd később a sors minket a magas Olümposzhoz köt majd,
S akkor majd a vers boldogabban fakad belőlem.
Amikor majd együtt zengjük az angyali himnuszokat az Úrról,
Eltelve keblünkben az örök boldogsággal.

Nem tudjuk eldönteni, hogy a film alkotói ismerhették-e a verset, ugyanis azt az 1670-ben kiadott művet (Praecox Maturitas Viri-Iuvenis Clarissimi Atque Edecumatissimi Dn. Joh. Jacobi Thurmii), amelyben a vers szerepel, már 2011-ben digitalizálták, s maga a ‘fatum nos junget‘ kifejezés harmadik találata a fenti művet tartalmazó books.google oldalra vezet el a Google keresőben. Így elvileg a keresőn keresztül hozzáférhettek addigra, hiszen a filmet 2014-ben mutatták be. Azonban ugyanez a vérrel az ágyra írt felirat szerepel a film 2008-as eredeti változatában, aminek egy újra feldolgozása a 2014-ben készült film.

Sokkal valószínűbb azonban, hogy arról van szó, hogy a ‘szavaknak is megvan a maguk sorsa‘, azaz egyszerűen itt egy olyan ősképbe botlottunk bele, amely koroktól és kultúráktól függetlenül más-más formában, de ugyanazt a tartalmat fogja előhívni az emberek közös, kollektív tudattalanjából. S vélhetően csak arról van szó, hogy egy szerelem, egy közeli barát elvesztése esetén mélyebben érezzük meg az elhunyttal való egységünket, s úgy érezzük, hogy ez a kötelék voltaképpen felbonthatatlan, s a sors minket úgy kötött egymáshoz, hogy egyszer majd találkozunk ismét. Akár ‘egy következő életben‘, ahogyan a thriller ábrázolja az elveszett egység iránti vágyat, akár pedig a ‘paradicsomban‘, ahogyan az 1760-ban kiadott gyászköltemény fogalmaz, amelyet egy olyan teológus írt, aki egy közeli jó barátját veszítette el fiatalon.

A ‘fatum nos iunget‘ mondatot választotta a Church of ra nevű szektaszerű zenei csoportosulás is, amely az flamand Amenra együttes körül jött létre, s hardcore posztmetál rockot játszik. A csoportosulás több együttest fog össze, s a szlogenjük is erre utal, ahogyan a Mass III. albumuk kezdő száma is az elszakíthatatlan egymáshoz tartozásról szól (teljes album itt):

Stigma your name onto my lungs.
Every breath I take.
Is for you.
Every prayer I say.
For you.
You cut your name.
Into my flesh.
All the blood is for you.
Like a prayer for you.
Egy stigma a neved a tüdőmön.
ott vagy minden lélegzetemben.
Teérted.
Minden ima, amit mondok.
Érted.
Belemetszetted a neved
a húsomba.
A vérem érted van,
mint egy ima teérted.

Hodie tibi, cras mihi – Ma nekem, holnap neked – a gyászkölteményt tartalmazó kötet belső címlapján.

S a dalszöveg nem csupán a vért, a bemetszett emberi húst idéző szövegével illeszkedik a film erőszakos halált felvillantó nyitóképéhez, vagy akár az 1670-ben kiadott gyászköltemény világához, hiszen ott is egy ‘idő előtti‘ halálról van szó – a Church of re csoportosulás black metál zenéje is jórészt a pusztulást, az elmúlást idézi, s a kritika szerint, aki járt már Kotrijkben, ahonnan a banda elindult, az “pontosan tudja, hogy az örökké felhős, nyomott égbolt, az egyszínű betonfalak és az iparnegyed maradványai miért ihlették meg az Amenra körüli, első ránézésre szektaszerű zenei-szellemi csoportosulás, a Church of Ra (Oathbreaker, Hessian, The Blackheart Rebellion, stb.) zenekarait.

S a zenei csoportosulás logóján a ‘fatum nos iunget‘ mottója mellett egy holló képét látjuk, ami nem csupán Poe óta idézi fel a halált, de már az antik ókorban is az idősebb Plinius is a madarat a ‘fojtogató’ hangja miatt a szerencsétlenségek hírnökének tekintette.

Láthatjuk tehát, hogy ennél a metál együttesnél is ugyanazok az asszociációk bomlanak ki a ‘fatum nos iungebit‘ mondatból. Az elválaszthatatlan együvé tartozás, a lelki egység jelenik meg, hiszen a dalszövegben a lírai én még a lélegzetében – a lelkében – is egy a társával. Ugyanakkor az egység mellé mindhárom alkotásban a halál képe vetül – ugyanúgy mint a 2014-es thrillerben és az 1670-es gyászkölteményben.

II.

Mindhárom esetben tehát egy kollektív ősképpel van tehát dolgunk, amelynek az energiája abból a feszültségből ered, hogy két merőben ellentétes tartalmat kapcsol egymáshoz. Az egyik tartalom egy bensőséges – szerelmi, baráti – kapcsolatban megélt és megbonthatatlannak tűnő egymáshoz tartozás élménye, a másik pedig a ezt fenyegető halál, amely kérlelhetetlenül és kegyetlenül vet véget bármely kapcsolatnak is. Ez a feszültség voltaképpen az emberiség legősibb és legerősebb élménye, s a két tartalom között kibékíthetetlen ellentét áll fent.

A kollektív tudattalan mélyén élő ősképben ez a két tartalom azonban – minden szembenállás ellenére is – egymásba olvadva van jelen, s a jungiánus pszichológia ezt a jelenséget nevezi konjunkciónak, amikor is két kibékíthetetlen tartalom egymásban feloldódva jelenik meg egy – a tudattalan mélyéről felbukkanó, s éppen ezért nagyon erős – szimbólumban, aminek a képe igen erőteljes hatást gyakorol a befogadóra.

A továbbiakban a poszt a nyelvészet eszközével szeretné kimutatni, hogy ez a probléma valójában mennyire átszövi a film által bemutatott történet szimbólumrendszerét.

A filmben ugyanis elhangzik, hogy az, aki a gyilkosságot elkövette ‘nem tud helyesen latinul‘, egészen pontosan az igeragozással van problémája – egyrészt. Másrészt viszont mind az öt szereplőnek párkapcsolati problémája van, nem képesek megvalósítani a társukkal az egységet, s ennek a kompenzálása a filmben maga a ‘kéjlak‘ is, amely – a magyar fordításában – már az elnevezésével is mutatja, hogy a szereplők a kapcsolataiknak csak a szexuális vonatkozását képesek megélni, a párkapcsolat valódi mélységét azonban nem. De hasonló vonatkozásra utal a film eredeti címe is, a The Loft (padlás), hiszen a padlás leginkább csak a lomok, a megoldatlan problémák tárolására, mintegy szőnyeg alá söprésére utal.

A férfiaknak tehát a párkapcsolatukkal – s közülük egynek – a latin igeragozással van problémája, s mint látni fogjuk, a szimbólumok szintjén a kettő – ugyanaz. A felirat ugyanis latinul helytelen, mivel rosszul ragozzák benne a ‘iungere‘ (összekapcsol) igét. De ez az ige rokon a latin ‘iugum’ (járom) szóval is, s ebből a szóból származik a latin ‘coniunx‘ (feleség) kifejezés is, hiszen a házasság mint járom kapcsolja össze a házastársakat. De a ‘iungere’ szóból ered a latin igeragozás elnevezése, a ‘coniugatio‘ is, hiszen az igeragozás a tőt kapcsolja össze az ige ragjaival. S végül a jungiánus fogalom, a ‘konjunkció‘, amely egymással ellentétes tartalmakat olvaszt egymásba – mintegy köt össze -, szintén a ‘iungere‘ igéből származik.

S persze ezzel nem az ‘aki hazudik, az csal; aki csal az lop; aki pedig lop, az gyilkol is‘ közmondás filmbeli igazságához szeretnénk eljutni, miszerint ‘aki nem tud helyesen ragozni, az gyilkol is‘, azonban láthatjuk, hogy a film szimbólumainak a szintjén mindkét összetevő ugyanabból a forrásból származik, s ez az, ami összeköti a film szimbolikus – vérrel felírt – mondatát a gyilkossággal.

III.

A filmben található még egy latin frázis – azt csak röviden érintem a teljesség kedvéért. A thillerben, mint láttuk, öt férfi oszt meg egy lakást, hogy oda vigyék a szeretőiket, ami már csak azért is előnyös, mert így “nincsenek flancos hotelszámlák, se gyanús bankkártya tranzakciók“, hiszen a diszkréció rendkívül fontos ebben az ügyletben (videó):

– Számíthatok a diszkréciójára?
– Persze.
– Diszkréció, Mr. Stevens. Ez a legfontosabb. Dictum sapienti sat. A bölcs ember ismérve. És maga bölcs.
– Hogyne. Bölcs … és diszkrét, Mr. Nijs.

A filmben idézett szállóigévé lett latin mondat Plautus: Persa (A perzsa) című komédiájában (IV.7.729) hangzik el eredetileg, ahol a két szereplő éppen egy kerítőt készül átverni. (A komédiáról a laudator blog egy elmés posztjában olvashat bővebben a nyájas olvasó.)

Dictum sapienti sat est – Ami elhangzott, az a bölcsnek elég.

Toxilus: Age, illuc abscede procul e conspectu, tace; ubi cum lenone me videbis conloqui, tum turbam facito.
Sagaristio: Dictum sapienti sat est.
Toxilus: Tunc, quando abiero
Sagaristio: Quin taces? scio quid velis.
Toxilus: Menj és rejtőzz el oda a tekintetek elől és hallgass, s amikor látod, hogy a kerítővel beszélek, akkor kezdjél lármázni.
Sagaristio: Beszédből ennyit elég is a bölcsnek.
Toxilus: Aztán, mikor majd eltűntem …
Sagaristio: Miért nem hallgatsz már? Tudom, mit akarsz.

A szólást a szövegkörnyezete értelmezi, hiszen arról van szó benne, hogy nem kell túlragozni a dolgokat, hiszen a másik szereplő – meg persze maga a közönség is – nagyon jól érti, hogy miről van szó, így egy félmondat is elég az instrukcióhoz, hogy hogyan is verjék át a kerítőt.

A filmben viszont nem kerítőkről van szó, de a szituáció hasonló, hiszen a jelenetben mindenki csalni készül éppen a feleségét, maga az acélmágnás is, s a latin közmondással figyelmezteti a jelenlévőket a diszkréció fontosságára. S a magyar szinkron ugyan nem értelmezi a közmondást, az angol eredeti viszont igen, s egy hozzá igen hasonló szólást tesz mellé, hogy világosabb legyen, hogy miről is van szó (“- A good listener only needs half a word. Are you a good listener? – Absolutely, yes. Absolutely.”):

– Annak, aki jól figyel, egy fél szó is elég. Ön jól figyel rám?
– Teljes mértékben, igen. Teljes mértékben.

A latin szólás angol megfelelője ugyanakkor egy egészen más közmondás, amely leginkább az újlatin nyelvekben ismert, s azok között is leginkább a spanyolban. (Persze találhatunk oldalakat, amelyek az angol szólást nem spanyol, hanem dán eredetűnek tartják, de vélhetően ott egy posztíró félreolvasásából származhat a félreértés, aki vélhetően a ‘Spanish‘ szót olvasta félre, majd írta ‘Danish‘-nek.

‘a buen entendedor media palabra basta’

‘kevés szó annak aki jól érti [ti. hogy miről van szó’]