• két gránittömb

Raoul Wallenberg szobrát, amely a Szilágyi Erzsébet fasorban található, s Varga Imre alkotása (1987), két gránittömb fogja közre, s rajta egy Ovidius idézet olvasható:

Donec eris felix, multos numerabis amicos,
Tempora si fuerint nubila, solus eris.

Sorsod amíg kedvez, szám nélküli lesz a barátod,
ámde magadra maradsz, hogyha eged beborul.

A sorok Publius Ovidius Naso Tristia (Keservek) című művéből származnak (I.IX.5-6), s Muraközy Gyula fordításában idézzük. A költőt Augustus császár száműzte Tomiba, s ezek már a megtört, idősödő művész szavai, melyek a számkivetettség szenvedéseit írják le. Nem szorulnak értelmezésre: a világváros Róma lüktető életétől távol – a barbár szarmaták és géták közt – élő, száműzött ember magányának a keserve ez.

A svéd diplomata – közismert – a vészkorszakban zsidók ezreit mentette meg a deportálástól 1944-ben az általa kiállított védőútlevelekkel. Ezt követően 1945 elején a szovjet hadsereg foglya lett, s további sorsa ismeretlen.

•  pártunk és kormányunk

Emlékezete pedig nem volt kívánatos az akkori vezetés számára szinte egészen a rendszerváltásig. S jól mutatja ezt a viszonyulást az, ami Wallenberg első emlékművével történt, amit 1949 április 9-én készültek felavatni. Aznap ugyanis a szobor avatására érkezők azzal szembesültek, hogy a szobrot – Pátzay Pál alkotását – valakik ledöntötték. Később a megrongálódott szobrot a hatóságok elszállítják, s további sorsa ismeretlen. Ahogy a szobor történetével foglakozó cikk megjegyzi: „az emlékmű úgy járt mint ihletője, a fiatal svéd – eltűnt„.

De Varga Imre alkotásának a felállítása sem ment egykönnyen 1987-ben, két évvel a rendszerváltás előtt. A  szobor ugyanis eredetileg az amerikai nagykövet megbízásából készült, s miután az akkori vezetés nem engedte felállítani, a nagyköveti rezidencia kertjében helyezték el. Végül az amerikai és a svéd nagykövet nyomására érték el „hetekkel Kádár svédországi útja előtt, nemzetközi bonyodalmakkal zsarolva a rendszert„, hogy a mai helyére kerüljön a szobor. Végül a szobor felavatása „igen alacsony protokollal, szinte titokban történt meg 1987. április 9-én„.

S így – ismerve az akkori kor viszonyait – már nem nehéz meglátni a két gránit tömbre vésett Ovidius sorokban a kor vezetésének szóló üzenetet. A sorok – a magát az antifasiszta harcosok utódainak tekintő – egykori kommunista vezetést szembesítette azzal, hogy Wallenberg, aki maga is a fasizmus ellen harcolt, végül – feltételezések szerint – szovjet fogságban halt meg. S Magyarország 1987-ben még a szocialista tömb országaihoz tartozott, Moszkvából kinevezett bábkormánnyal.

Az idézet tehát jól illeszkedik az emlékmű témájához. Az embermentő diplomata alakjához, aki annyi embert mentett meg, s végül – mégis – magára maradt.

Meglepő viszont, hogy ugyanez az Ovidius idézet fordul elő Szabó Magda Abigél című regényének tévéfilmváltozatában (1977) is. És pontosan ebben a szövegkörnyezetben. Pontosan ezzel az utalással.

• Matula

Vitay Georgina, az elkényeztetett úrilány, akinek az apja tábornok, s francia nevelőnője van, egyik napról a másikra szakad ki Budapest nyüzsgő világából, s hirtelen egy távoli nevelőintézet komor és szigorú falai között találja magát, Árkodon. Ovidius száműzetése tűnne elő itt a kamaszlány sorsában? A film ugyanis ezt a párhuzamot építi fel, amikor a latin órák jeleneteiben egymás után találkozunk Ovidius soraival. S ezek sorok ugyan nem szerepelnek Szabó Magda Abigél című regényében, amely a feldolgozás alapjául szolgál, azonban maga a film finom dramaturgiával emeli be ezeket az idézeteket, s reagál velük a lányiskolában játszódó történet aktuális alakulására.

Ginát, miután megérkezik a Matula intézetbe, kiközösítik a társai, mivel árulást követett el. Az iskolában ugyanis van egy tradíció, amit a lányok titkolnak a tanáraik elől, s Gina ezt a játékukat leplezi le az igazgató előtt, s válik árulóvá a közösség szemében. S így kétszeresen is légüres térbe kerül. Elvesztette otthonát, apja törődését, ugyanakkor kivívja társai elutasítását is.

A lányok ugyanis minden tanév első napján megházasodnak. Névsor szerint kerül sorra mindenki, s kapja meg egy évre házastársul az osztály berendezési tárgyai közül azt, ami a leltári száma alapján rá esik. Ginának az üres terrárium jut férjül. S ekkor követi el – dühében – az árulását, majd ezután közösítik ki a társai.

Majd latin órán vagyunk, s a táblán egy idézet Ovidiustól. A Keservek című művéből van ez is (Tristia III.III. 5-6):

Quern mihi nunc animum dira regione iacenti
inter Sauromatas esse Getasque putes ?

A száműzött költő keserű szavai ezek is: „Mit gondolsz, milyen lelkiállapotban vagyok, miközben itt fekszem betegen ezen a szörnyű vidéken a szarmaták és a géták között?” A filmben nem hangzik el a fordítás, csupán tanár előadását halljuk a költő helyzetéről::

„Ha végig gondolták valaha, mit jelent örökös száműzetésben élni, elképzelhetik, mit érzett Ovidius. Délszak gyermeke volt, hozzászokott Róma klímájához. Milyen idegen lehetett számára a zord éghajlat … Látják Ovidiust Tomiban? Fúj a zord északi szél, a költő didereg. És ez csak az egyik szenvedése volt. A könnyek! Képzeljék el, milyen lehetett úgy élni egy idegenben, hogy nem volt mellette sem a felesége, sem a barátai.”

Kőnig szavai itt pontosan írják le Gina helyzetét is. Elvesztette családját, egy idegen, számára zord helyen van. S barátai sincsenek, hiszen áruló lett. Kiközösítették. S ez a párhuzam talán túl erőltetett dramaturgiai fogásnak tűnhet – de ne feledjük el azt sem, hogy itt egy ifjúsági filmről van szó.

A továbbiakban egy baleset történik. Betörik az igazgató akváriumának a fala, s a halak odavesznek, s az irodában a padló csupa víz. A lányok ezt vihogva kommentálják: „megözvegyült másodszor is szegény, a halai … ne röhögj! Tényleg szerette a halait.” Ezután ismét latin órán vagyunk, ahol Kőnig szavakat kérdez ki, köztük: „Hull, pereg a könny, Bánki? Gutta labitur„, ami szintén a Tristia egy sorára utal (Tristia I.III.4.)

„Labitur ex oculis nunc quoque gutta meis.”

Azaz: „hull most a könny a szemeimből„, ami egyszerre idézi elénk a törött akvárium roncsairól csöpögő vizet, de azt is, hogy jelenik meg a ‘halait sirató’ igazgató groteszk képe a diáklányok fantáziájában. Gina ekkorra már beilleszkedett, társai már el is felejtették, hogy egykor még nehezteltek rá.

A filmben ekkorra már megismertük a diáklányok egy hiedelmét is, miszerint az intézet kertjében álló, korsót tartó nőalak – Abigél – szobra egy ‘csodatévő’ szobor. A hagyomány szerint csak akkor szabad hozzá fordulni, ha olyan helyzet áll elő, amit a diákok már nem tudnak megoldani. Ekkor egy üzenetet kell tenni a nőalak korsójába. S a filmből az is kiderül, mindez nem csupán hiedelem. Abigél valóban segít.

S közben kibontakozott a film cselekményének egy másik szála is. A német megszállás előtt vagyunk, a zsidóüldözések idején. S az intézetben van három diáklány is, akinek az élete veszélybe került, deportálás várna rájuk. Gina ekkor egy levelet rejt el a szobor korsójában, s a szobor valóban segít. Abigél – pontosabban az, aki mögötte van – a három lány nevére szóló, keresztény származást igazoló – természetesen hamis – iratokat juttat el Ginának, s így megmenti a három lány életét.

Végül elérkezik 1944 március 20-a. Latin órán vagyunk ismét, s éppen Gina felel. Mondanunk sem kell, itt is Ovidius sorai hangzanak el. Pontosan azok a sorok, melyeket a Wallenberg szobor két gránit tömbjén is olvashatunk. A filmben is csak latinul hangzanak el: „Donec eris felix, multos numerabis amicos, / Tempora si fuerint nubila, solus eris.”

S ekkor nyit be Suba, az iskolaszolga. S hozza a hírt. Az országot megszállták a németek. S megkezdődtek a zsidók elszállítása – lezárt vagonokban.

Suba: Bejöttek a németek, kérem.

Kőnig: Hogyhogy bejöttek? Nem értem.

Suba: A német szövetségesek tegnap óta nálunk állomásoznak.

Kőnig: Igen. Ez bizonyára sok változást hoz. A németek kitűnő szervezők.

Suba: Való igaz, tanár úr! Mer’ amikor átfutnak az állomáson a leplombált vagonok a zsidókkal meg a kommunistákkal …

Kőnig: Jól van, jól van.

Suba: … nem szabad ám közel menni a sínekhez italt adni nekik, akárhogy rimánkodnak, mert, akik közel mennek, azt lelövik.

A filmnek ez a jelenete az, ami kapcsolatot teremt a fenti Ovidius sor és a holokauszt, a deportálások között. És az életmentő ellenállók között is. Ahogyan akkor Wallenberg volt az, aki több ezer zsidót mentett meg a deportálásoktól, a filmben Abigél ment meg három lányt. S vajon ez a jelenet ihlette volna az alkotót, hogy a Wallenberg szoborra Ovidius sorai kerültek?

Nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy a regény írója – aki egyben a film forgatókönyvírója is – személyes ismeretségben és jó viszonyban állt a szobor alkotójával, Varga Imrével. S a szobrászművész készítette el az írónő mellszobrát is, amelyet a debreceni Dóczy Gimnáziumban állítottak fel. Az egykori leánynevelő intézetben, ahol pályakezdő tanárként maga Szabó Magda is tanított, s ennek az iskolának az ábrázolása a regényében a Matula Intézet.

Abigél szobra egyébként eredetileg és ma is az Október 6. utca 19-es szám alatt álló épület udvarában áll. Nézzük csak meg! Abigél balját ruhája redőibe rejti. Wallenberg pedig zsebre dugja a bal kezét. Furcsa egyezés. De talán nem is több – a véletlen játéka csak.