Veni, vidi, vici – Jöttem, láttam, győztem – Julius Caesar diadalittas szavainak egy dinókra átírt változata a:
VENI, VIDI, EXTINCT,
JÖTTEM, LÁTTAM – KIHALT.
ahol a harmadik szó nem egy latin ige, hanem egy angol melléknév: extinct – kihalt. Mármint a dínók.
Ugyan a dinoszauruszok már jóval az ember megjelenése előtt kihaltak, így különösebb szerepünk nem is volt a történetben, de nem is lehetett volna, hiszen egy dinoszaurusz – ember mérkőzésben nyilván mi húztuk volna a rövidebbet (lásd Jurassic Park).
Mára viszont fordult a kocka. Itt vagyunk mi, a dínók sehol, s sorra tűnnek el más fajok is a föld színéről. És néha még az ember által létrehozott modern technológia és környezetszennyezés se kell hozzá. Csak pár kenu.
Ahogy az történt a csendes-óceáni Marquises-szigeteken is jó 800 évvel ezelőtt. Ez szigetcsoport Francia-Polinéziában van, 3 óra repülőútra Tahititől. 1595-ben fedezték fel, s gyorsan el is nevezték egy márkiról, s így lett Marquises, azaz tkp. Márki-szigetek. A márki magyarul őrgróf, aki a határvidékeken őrködik, s a megnevezése a középkori latin marca szóból származik, ami határt jelent. S ami ezeken a szigeteken történt, eléggé markánsan – határozottan – jelzi, mi következhet be, ha valahova az ember beteszi a lábát. Mondhatjuk úgy is, hogy az alábbi történet szinte védjegye, márkája az ittlétünknek a földön. Márkája, azaz jele, ahogyan a határokat is jelekkel, határjelekkel jelzik, ami a térképeken például egy piros vonal, mintha egy markerrel – kijelölő tollal – firkáltunk volna kacskaringósan egy papírra. De tehetünk jelet egy aranyrúdra is, hogy mennyit nyom, ez a hitelesítő jelzés – szintén marca -, s innentől akár már fizethetünk is vele. S idővel az aranyrúd bankjeggyé alakult – könnyebb is kezelni – de a jel ott maradt rajta, s lett belőle Németország korábbi fizetőeszköze, a márka. Amit persze inni is lehet – talán idősebb olvasók még emlékeznek a Márka üdítőre: ‘Itt a márka! Itta már ma?’. Sőt enni is lehet – mint márkázott vajat -, aminél a ‘márkázott’ minősítés korábban valóban cégjelzés volt, de ma már az összetételre utal, hogy megfelel bizonyos minőségi követelményeknek, pl. a zsírtartalma minimum 80%.
Együnk hát márkázott vajat! Vagy akár minden nap egy almát. De semmiképpen se papagájt! Tanuljunk szegény polinézek példájából. Akik jó 800 évvel ezelőtt kenukra szálltak, s meghódították és kolonizálták a környező szigeteket, köztük a Marquises-szigeteket is, ahol egy őshonos papagájfaj élt, a conquered lorikeet. Élt. Mert miután a polinézek betelepültek, egy se maradt belőlük. Csak a csontjaik. Amit aztán archeológusok 1987-ben kiástak, s rájöttek, hogy egy addig ismeretlen fajt találtak, csak az addigra már kihalt – és nem is olyan régen. S Julius Caesar szállóigéje után nevezték el. Julius Caesar jött, látott és győzött, azaz ‘vini, vidi, vici’, a papagáj latin rendszertani neve pedig ennek a mondatnak a zanzásított változata lett, a Vini vidivici.
Az elnevezés arra hivatott utalni a felfedezők szándéka szerint, hogy „ a ‘jöttem, láttam, győztem’ szállóige vonatkozhat akár a prehistorikus szituációra is a Marquises-szigeteken vagy bárhol Polinéziában, ahol az emberek megérkeznek egy szigetre, látják az őshonos papagájokat, legyőzik őket, s végül nem hagynak belőle semmit, csak a csontjaikat.” Steadman, David W.; Zarriello, Marie C. (1987)
A név érdekessége, hogy az első tagja – a Vini – egy tahiti szó, ami egy bizonyos madár elnevezése a helyiek nyelvén, s a Vini vidivici névadói ezt a tahiti szót olvasztották össze Caesar híres mondásával.
Hasonló egybeesés fordul elő a mi nyelvünkben is, hiszen a Lóránt név becézése – a Lóri – egy gyakoribb papagájnév, s hangzása szinte egybeesik az angol lory – papagáj – szóval. S ha a nyájas olvasó papagájt szándékozik venni, a latinóra.hu csak bátorítani tudja, hogy Lórinak nevezze el, hiszen – mint azt megtudhatjuk a papagájmagazin egy jó tanácsából –
a papagájnak „célszerűbb olyan nevet választani, melyben ‘ropogósabb’, ‘recsegősebb’ mássalhangzók vannak. Pl. ha egy lány madarat Lolának szeretnénk elnevezni, akkor inkább válasszunk helyette egy hasonló, jobban kimondható nevet, pl. a Lara (vagy ha fiú, akkor Lóri – a latinora.hu megjegyzése), és több hónap beszéd tanítást megspórolunk vele.”
Persze ebből a szempontból a felfedezők névválasztása nem igazán szerencsés, hiszen a Vini vidivici nem bővelkedik sem ‘recsegősebb’, sem ‘ropogósabb’ hangzókban – persze most már mindegy, hiszen a név viselőiből mára nem maradt egy sem, amelyik megtanulhatná a nevét.
És aki megtaníthatná? A nyelvet beszélő őslakos? Mert később maguk a sziget valamikori újdonsült lakói sem jártak jól. Ugyanis újabb 800 év elteltével, hogy egykor kenura szálltak, s benépesítették a szigetet, hajóra szálltak a spanyolok is. És megérkeztek. Akkor az őslakos népesség száma kb. 100 000 fő körül volt, napjainkra viszont 9 000 főre csökkent. Így teljesedett be az ősi jóslatnak is tartott tahiti közmondás, miszerint ‘A hibiszkusz nő, a korall terjed, az ember kihal. – „The hibiscus shall grow and the coral shall spread out its branches, but man shall cease.” Tahiti nyelven pedig:
“E tupu te fau, et toro te farero, e mou te taata!”