A történet háttere – vázlatosan

• Chappe 1791-ben kezdi el az optikai távíróval kapcsolatos kísérleteit, amelyek olyan sikeresek voltak, hogy 1793-ban elkezdik építeni a Párizs és Lille közötti távíróvonalat. Chappe optikai távírórendszere 10 kilométerenként felállított szemafor tornyokból állt, amelyek egymásnak adták át a jelzéseket.
• A jelzések 500 km/óra sebességgel haladtak, ami a hírközlésben – a postagalambok korában – forradalmi előrelépés volt.
• Franciaországban az azt követő 50 évben – az elektromos távíró megjelenéséig – 4800 kilométer hosszú hálózatot építettek ki, amely 556 állomásból állt.
• Európában minden országban kiépült az optikai hálózatok rendszere – a Habsburg-monarchia és Törökország kivételével.
• 1794-ben, alig néhány hónappal a Párizs-Lille közötti távíró-összeköttetés megnyitásának első hírei után, Abraham N. Edelcrantz zsalus távírókból épített ki hálózatot Svédországban. 1796-ban Edelcrantz zsalus szerkezete adott ötletet az angol Sir George Murray számára, akinek az irányításával pedig Angliában építenek ki hálózatot.
• Chappe eredményeiről a korabeli magyar sajtó is beszámolt, legrészletesebben a Magyar Hírmondó 1794 december 30-i száma.
• A Zala megyei Lenti község plébánosa, Nagy Gábor 1795 március 6-án mutatja be a saját fejlesztésű optikai távíróját, amiről a Magyar Hírmondó 1795 április 7-i száma tudósít.
• A tudósítás szerint Nagy Gábor már jóval Chappe előtt kidolgozta a távíró ötletét, de mivel nem talált megfelelő mesterembert a megépítésére, ezért csak azután lett kész a maga változatával, hogy Chappe találmánya világhír lett. – Mint látni fogjuk, valószínűleg ez az állítás nem fedi a valóságot, hanem csupán a Magyar Hírmondó által részletesen felépített szenzáció marketing része.
• Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye 1933-ban beszámol arról, hogy a Technikatörténeti Gyűjteménytáruk gazdagodott Nagy Gábor találmányának a vasalkatrészeivel, amit addig a Lenti katolikus templom tornyában őriztek. – Ez viszont azt jelenti, hogy 140 év múltán is emlékeztek valakik Nagy Gábor találmányára, s gondoskodtak róla, hogy a maradványai a méltó helyükre kerüljenek.

Ki volt Nagy Gábor tiszteletes?

Nagy Gábor (1758-1809) személyét könnyen azonosíthatjuk, mivel szerepel a Magyar Katolikus Lexikonban, ahol megtudhatjuk, hogy Lenti községben volt plébános 1789 és 1805 között, miközben kisebb megszakítással Szombathelyen teológiát is tanított, majd 1805-től a pesti egyetemen tanít. A Magyar Hírmondó 1795-ben számol be Nagy Gábor találmányáról, az optikai telegráfról, amit a feltalálója Vehiculum Lucis Nagyianum-nak, azaz Nagy-féle fényszekérnek nevezett el. A találmányról és annak sorsáról a következő híradásokat találhatjuk az arcanum.com adatbázisában:

Magyar Hírmondó – 1795 április 7 (books.google.hu 473 old.)

Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye – 1934 (arcanum.com)

Magyar Nyelv – 28. évfolyam – 1932 (arcanum.com)

A Magyar Nyelv 28. évfolyamának a kiadásában a ‘gyorsíró‘ szó magyarázata alatt találunk egy utalást Farchich József ‘Mi hír Budán vagy Fancsali Feszület’ c. kéziratára, s idéz is belőle egy mondatot, amely Nagy Gábor találmányára utal: „Gyors író Deákot (a Telegráfust) Nagy Gábor Szala vármegyei Lenthi Plébános az Esztendőbe talált és csinált, mellybe Chappe Párisban, és még az Újságba se volt híre Nagy Gábornak.„

Hogy nézhetett ki az a fényszekér?

A ‘vehiculum lucis‘ szó szerint azt jelenti, hogy a fény hordozója, s a középkori, s újkori teológiában, ill. természetfilozófiában az égitest Napot jelentette, ahonnan a fény származik, ill. az aethert, azt az anyagnál finomabb szerkezetű közeget, amelyben a fény terjed a korabeli felfogás szerint. Ebben a megközelítésben a ‘vehiculum lucis‘ azt jelentené, hogy a ‘jelet a fény gyorsaságával hordozó szekér‘, ahogyan a Chappe optikai távíró egy másik neve a semaphore (jel-hordozó) lett, ez a szó azonban nem hathatott Nagy Gábor találmányának elnevezésére, mert a szó első feljegyzése 1814-ből származik.

A Magyar Hírmondó cikkéből viszont megtudjuk, hogy „Ezen alkotványt a’ Találója Vehiculum Lucis Nagyianumnak , vagy is Fényes Szekérnek nevezte , minthogy az alkotvány nagyon hasonlít a’ négy kerekü, és két oldalú szekérhez.” A cikk tehát ‘fényes szekér‘-nek fordítja az elnevezést, ami arra utal, hogy valami fénylett, világított benne, s ebben az esetben a fényforrás (helyzete) lehetett az, ami a jelet szolgáltatta éjszaka – viszont a leírás szerint „a’ betűknek szemlélését pedig meg nem akadályoztathatja az időnek leg kissebb változása is : p. o. a’ szel, lanyházó eső, vagy az éjtszaka.” Ez viszont azt jelenti, hogy a szerkezet nappal is használható volt, s ekkor nyilván nem a beépített fényforrás szolgáltatta a jelet.

A szerkezet egy ‘négy kerekü, és két oldalú szekérhez’ hasonlít a leírás szerint. A szekér esetében a ‘két oldal’ a szekéren két oldalt található rács, így a szerkezet oldalról nézve két korongból, s azokat összekötő hosszúkás téglalapból állhatott. Továbbá azt tudjuk még meg, hogy az állomásnak négy oldala volt, s így ugyanazt a jelet mind a négy irányban képes volt közvetíteni.

Így valószínű, hogy ez az optikai telegráf nem a Chappe-féle szemafor elven, hanem a zsalus telegráfok elvén működött. Azaz nem rudak állása határozta meg a jelet, hanem az, hogy egy adott felületen mely részek vannak fekete zsaluval letakarva / nem letakarva, ill. éjszaka kivilágítva / nem kivilágítva. A mellékelt képen láthatunk korabeli zsalus telegráfokat, amelyek működési elve a következő. Ha az adott – feketére festett – korong függőlegesen áll, akkor látszik a távolból, ha viszont – mint egy zsalut – vízszintes helyzetbe állítjuk, akkor nem látszik a távolból. Ha ezek az alakzatok egy doboz oldalában vannak, s mögöttük fényforrás van, ugyanezen az elven éjszaka is képes működni.

Ha ránézünk a korabeli szekér rajzára, láthatjuk, hogy a kerekek a küllőkkel körcikkekre, a szekéroldal téglalapja pedig a rácsozattal négyzetekre van felosztva. Így elképzelhető, hogy ezen részek fekete zsaluval letakart / nem letakart, ill. kivilágított / nem kivilágított volta volt a jelkódolás alapja. Ha pl. a szerkezet úgy nézett ki, mint a mellékelt vázlaton, akkor két korong és három négyzet alakú zsaluból állt, s attól függően, hogy melyikük van nyitva, ill. zárva, összesen 2⁵=32 jelet képesek (elvileg) kódolni. – S mivel távolról nem lehetett látni, hogy ha csak egy sor világít, akkor az a felső, vagy az alsó sor-e, ezért az alsó zsaluk kör alakúak, a felső zsaluk pedig négyzet alakúak voltak, hogy meg lehessen különböztetni egymástól az egyes sorokat, ha csak önmagukban látszanak. (Persze tisztában kell lenni azzal, hogy egyes jelkombinációk még így is félreértésre adhatnak okot, de erre részletesen most nem térünk ki.)

A leírás alapján annyit tehetünk hozzá, hogy a szerkezet képes volt arra, hogy a kezelője által beállított jel egyszerre jelenjen meg mind a négy oldalán, továbbá a szerkezet dobozszerű volt belső fényforrásokkal. A zsaluk feketére lehettek festve, így nappal csukott állapotban, éjjel pedig – a belső fényforrás miatt – nyitott állapotban tért el az alakzatuk színe a környezetüktől. S vélhetően a szerkezet kívül valamilyen fényvisszaverő lakkfestékkel fehérre volt festve, hogy a napsütésben nagyobb legyen a sötét kijelzők kontrasztja, s talán ennek a ragyogásnak köszönhetően lett találóan az a neve, hogy ‘fényes szekér.’

A jelterjedés sebessége – 2440 mérföld/perc ?

‘Ha az építménynek eggyik eggyik oldala eránnyában 200 mértföldnyi meszeségre , 20 vagy 24 efféle épületek, 8 vagy 10 egymás közt fekvő mértföldnyire ; mindenestől tehát 80 vagy 92 ilyen mutató alkotványok állíttatnának fel , ugyan azon egy betűt egy szempillantás alatt 40, egy minutum alat pedig 2440 mértföldnyi messzeségre lehet terjesztetni‘

A leírás szerint egy továbbított jel 1 perc alatt 2440 mérföld távolságot tenne meg, ennek a levezetése azonban hibás, s viszonylag csak körülményesen hámozható ki az újságíró által közölt adatokból a levezetés logikája, s az, hogy hogyan jut erre az eredményre. A szerkezetnek négy oldala volt, s mind a négy oldal egyszerre tudta mutatni ugyanazt a jelzést. A hálózatot pedig úgy kell elképzelni, hogy a szerkezet négy oldalából kiindulva a négy irányban helyezkedtek el egymástól 8 (10) mérföldnyire a közvetítő állomások, s ez mindegyik irányban 200 mérföld távolság esetén 25-25 (20-20) épület, hiszen 200 mérföldhöz 8 mérföldenként 25 állomás, 10 mérföldenként pedig 20-20 állomás szükséges (bár a fenti ismertetőben 25 helyett 24 szerepel). Így az épületek száma 4*20=80 (4*25=100), bár a leírásban 100 helyett 92 szerepel.

Azt, hogy egy jel egy szempillantás alatt 40 mérföldet tesz meg, úgy kell értelmezni, hogy a középpontban lévő állomásból mind a négy irányban a legközelebbi négy állomáshoz 10-10 mérföldet tesz meg, s ennek a négy távolságnak az összege 40. Azaz voltaképpen ugyananak a jelnek a 4 példánya tesz meg 10-10 mérföldet, amit a szerző úgy értelmez, hogy egy jel tett meg 40 mérföldet. Továbbá vélhetően a szerző a ‘pillanat’ alatt az egy másodpercet érti, ami alatt a jel ebben az értelmezésben 40 mérföldet tesz meg, hiszen ennek 60-szorosa 2400, bár a szövegben a 61-szeres 2440 szerepel.

Ez tehát csak annyit jelent, hogy ha a középpontban álló állomás másodpercenként lead egy jelet, s így 1 perc alatt 60 jelet ad le, akkor az összes jel mind a négy szomszédos állomáshoz 60*40=2400 mérföldet tesz meg. Ebből viszont azt a következtetést levonni, hogy egy jel 1 perc alatt 2400 mérföldet tesz meg, azaz az egymást követő állomások sorozatán keresztül a jelet ‘egy minutum alat pedig 2440 mértföldnyi messzeségre lehet terjesztetni ‘ – ez bizony tévedés, hiszen ez a 2440 mérföld csupán az 1 perc alatt leadott 60 jel négy-négy példánya által a szomszédos állomásokhoz megtett távolságok összege.

Ezt az értelmezést erősíti az írás végén szereplő leírás is: „Ha hathatós Pártfogója találkozna ezen Tudós Úrnak, ollyan tökélletességre vinné ezen Machinát ( alkotványt ) hogy ugyan azon egy időben nyolcz oldalról, ugyan annyifelé, és ugyan azon egyféle betűket fogná mutogatni. Már akkor egy szempillantás alatt, 80 mértföldnyire lehetne egy betűt mutatni , egy minuta alatt pedig 4800 mértföldnyire.„

Azaz abban az esetben, ha az állomásnak nyolc oldala, s így nyolc kijelzője van, akkor egyszerre ugyanazon jelet 8-8 példányban bocsátja ki, s ezen jelek által a következő állomásokig megtett – egyenként 10 mérföldes – utak összege 80 mérföld, az egy perc alatt leadott 60 jel 8 példánya által megtett utak összege pedig a korábbi érték kétszerese, 60*8*10=4800 mérföld.

A logikai hiba egy egyszerű szemléltetése: ha egy ember egy óra alatt egy kilométert tesz meg, akkor tíz ember egy óra alatt együttesen 10 kilométert tesz meg. Azaz, ha tíz ember indul el, akkor a sebességük máris tízszeres lesz, azaz együttesen 10 kilométer/óra. Ha pediglen kétszer annyi – húsz – ember indul el, akkor a sebességük máris a duplája, 20 kilométer per/óra! Ez nyilván abszurd következtetés.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ez a jelsebesség megvalósíthatatlan lenne a kor technikai szintjén, azonban ez nagyon valószínűtlen. Vizsgáljuk meg, hogy miről is van szó! A cikkből egy fontos dolgot tudunk meg Nagy Gábor optikai távírójáról.

„2440 mértföldnyi messzeségre lehet terjesztetni , még pedig olly tökéltetességgel , hogy az hátrább lévő alkotványok , az elébb lévőknek hibáit, mellyeket talán a’ feléjek mutatott betűknek előre Való mozdításában el követnének, tüstént megjobbíthatják , ’s helyre hozhatják ; azért az által írást semmiképpen meg nem hamisíthatják, sem az alkotvány , sem pedig a’ mutatást eszközlö személyek.„

Nagy Gábor tehát felismeri, hogy az üzenet küldése során azonnali hibadetektálásra van szükség, amit valószínűleg ugyanúgy old meg, mint a Chappe rendszere: egy operátor figyeli a küldő állomás kijelzőjét, s leolvassa az azon látott jelet. Ezt követően valamilyen kézi eszköz manipulálásával ugyanezt a jelet beállítja a saját kijelzőjén. Ezután pedig figyeli azt, hogy a sorban következő állomás felé mutatott kijelzőjén is ugyanaz a jel jelenik-e meg, s amennyiben nem ugyanazt a jelet detektálja, akkor – vélhetően – valamilyen hibaüzenetet küld, s megismétli a másik állomás által hibásan vett jelet.

Amennyiben a jelterjedés sebessége 2400 mérföld/perc lenne, akkor a 10 mérföldenként álló állomásoknak másodpercenként négy jelet kellene fogadniuk, továbbítaniuk, s felügyelni, hogy a következő állomás azt helyesen vette-e. Ez viszont nagyon valószínűtlen, még akkor is, ha tudjuk, hogy Baudot 1870-ben kifejlesztett öt billentyűs távírójának a billentyűzetén az operátorok 3 karaktet/másodperc sebességgel írták be az előttük lévő leírt szöveget úgy, hogy minden karakterhez azonnal – fejből – tudniuk kellett a megfelelő billentyűkombinációt. Ill. ma a gyakorlott rádióamatőrök Morze adása során 0,24 másodpercig tart egy rövid leütés (dot) a megfelelő köztes szünettel együtt.

Ez azt jelenti, hogy ha az ilyen gyors információközlésnek nem is lenne akadálya az emberi reakcióidő miatt, technikailag kivitelezhetetlen lenne mechanikusan mozgatott eszközökkel. Egyrészt a Chappe tornyokban a jelsebesség 2-3 szó/perc volt, s mivel egy szó önmaga egy két egymás utáni jelből állt, így a jelsebesség 4-6 jel/perc lehetett. Ill. más ismertetések szerint egy jel beállítása 4 másodpercig tartott, majd további 16 másodpercig mutatták, s így a jelek 20 másodpercenként követték egymást. Ennek a sebességnek több dolog szabott határt. Az érkező irányba néző leolvasónak le kell olvasnia az érkező jelet, be kellett állítania a kimenő jelet, ill. közölnie kellett a jelet a háta mögött álló, s a másik irányba néző operátorral, hogy az ellenőrizni tudja, hogy a következő állomás is ugyanazt a jelet állította-e be. Továbbá a jelek beállítása egy kézi eszközzel történt, aminek a mozgatására mozdult el a kijelző szerkezete is, s ezen mozgások átvitelére időre volt szükség, ui. az eszköz túl gyors ‘rángatása’ törésekhez, szakadásokhoz vezethetett pusztán mechanikai okokból.

Mivel semmit sem tudunk a Nagy-féle fénylő szekér működéséről, csupán annyit, hogy a feltaláló Nagy Gábor „nem kapott arra való Mester-embert, ’s kénszeríttetett azt az idevaló Asztalos által, ha mindjárt későre is, össze alkatni„, azaz az eszközt egy asztalos készítette el, de az alkatrészei vasból voltak, melyet később Lenti katolikus templomának a tornyában tároltak, s onnan került 1933-ban a Magyar Mérnöki és Építész Egylet technikatörténeti gyűjteménytárába, amiről nyomtatásban be is számoltak: „gyarapodott ez a gyűjteményünk .. a Vehiculum Lucis Nagyianum-nak vasalkatrészeivel, a zalamegyei Lenti község katholikus templomának tornyából„, (arcanum.com) ezért nem tudjuk, hogy valóban gyorsabb volt-e, mint a Chappe féle távíró.

Ugyanakkor a Magyar Hírmondó a matematikai levezetésében arra utal, hogy a berendezés képes volt másodpercenként egy jelet beállítani, hiszen 1 perc alatt 60 jel kibocsátásával számol, ez pedig azt jelentené, hogy Nagy Gábor sikeresen oldotta volna meg azt, hogy a központi egység 1 másodperc/jel sebességgel működjön, bár az eléggé valószínűtlen, hogy ezt a sebességet a közvetítő állomások tartani tudták volna.

Információ és szenzáció

D. Szemző Piroska: A szenzációs hír és illusztrálása c. sajtótörténeti művében írja a Magyar Hírmondóval kapcsolatban: „A szenzációsajtót jellemzi, hogy hírszolgálata állandóan nagy feltűnést keltő események feltárására törekszik .. Látszólagos paradoxon az ismeretterjesztő tartalmú, tehát hasznos szenzációs híreket hozó lap; pedig ilyen volt Görög Demeter és Kerekes Sámuel lapja …1792. jan. 3-tól, a Magyar Hírmondó … Tudományos szenzációt jelentett, ugyanakkor szintén a francia forradalmi eszmék propagandájához tartozott az új hírközlő találmányról, a telegráfról szóló cikksorozatuk. Ennél is a kíváncsiságot ébrentartó, felcsigázó írások követik egymást … A szenzációs találmány közlésének hatása lemérhető magyar visszhangján is. 1795-ben Görögék már magyar gyártmányú telegráfról adnak hírt, mely Nagy Gábor Zala vármegyei, Nemthi községbeli pap találmánya, aki már Chappe előtt kísérletezett, csak nem volt alkalmas embere annak kivitelére. Most megcsináltatta a helybeli asztalossal és Vehiculum Lucis Nagyianumnak nevezi szekérformája miatt. Előnye a franciával szemben: gyorsabb és jobban megbirkózik a természetadta akadályokkal. E cikk befejezéséül Görögék felhívást intéznek a magyar mecénásokhoz, hogy a hazai találmány tökéletesítésére támogassák Nagy Gábort. A szenzációs hír önmagáért is szerepelt a Magyar Hírmondóban: a szerkesztők nemcsak a forradalmi eszmék elterjesztéséért, a tudományok haladásáért, hanem lapjuk érdekesebbé tételéért is harcoltak” (forrás)

A Magyar Hírmondóban Chappe találmányának a leírása 1794-ben jelenik meg, s D. Szemző Piroska fenti tanulmányában állítottak alapján így talán még azt is feltételezhetjük, hogy a magyar Nagy Gábor tiszteletes találmánya ennek a cikknek a hatására született meg, s csupán újságírói fogás volt az az állítás, hogy ez a találmány csak ezért nem előzte meg Chappe világhírét, mert a tiszteletes nem talált megfelelő mesterembert, aki elkészítette volna a találmányát, s így azt csak jóval később, 1795 márciusában tudta bemutatni a nagyközönségnek.

D Szemző Piroska nem számol utána, így valószínűleg nem tűnik fel neki, hogy a 2440 mérföld/perc irreális jelsebesség. Ezzel a sebességgel Budapesttől Párizsig egy jel nagyjából 20 másodperc alatt tenné meg az utat 87 közvetítő állomáson keresztül, s ez mechanikusan kezelt jeltovábbító tornyokon keresztül lehetetlen. (Csak hozzávetőleg, ma ugyanezt az utat Budapest és Párizs között egy jel 14 routeren keresztül 51 ezredmásodperc alatt teszi meg, míg ugyanez a Chappe telegráf korabeli 500 km/óra sebességével számolva közelítőleg három óra lenne.)

Mindenesetre ez a sebesség szenzációértékű, s illeszkedik a Magyar Hírlap D. Szemző Piroska által felvázolt marketingjéhez, miszerint ” a szerkesztők … lapjuk érdekesebbé tételéért is harcoltak” – s tegyük hozzá: abszurd módon valótlan adatokkal.

Az azonban nem világos, hogy a fenti tévedés a feltaláló – aki valójában egy bölcsész teológus – tévedése, mivel idegen számára a matematika világa, s rosszul értelmezi az összefüggéserket, vagy a cikk szerzőjének a félreértése. A cikk ugyan megpróbálja a befektetők figyelmét felhívni a találmányra („Ha hathatós Pártfogója találkozna ezen Tudós Úrnak…”), azonban kétséges, hogy ha a kor egy hozzáértő természetbúvára olvasta ezt a cikket, s utána gondolt a benne közölt szenzációs sebesség irreális voltának, akkor ajánlotta volna-e egyetlen tőkeerős befektetőnek is ezt a ‘tsuda építmény‘-t vagy inkább a széplelkű képzelgések világába sorolja azt. Így a cikk a maga szenzációhajhász hozzáállásával inkább ártott, mint segített Nagy Gábor találmánya megvalósulásának.

Meglepő véletlenek …

Nagy Gábor tisztelendő és Claude Chappe pályája között több meglepő véletlen egyezést találhatunk, ha jobban szemügyre vesszük a két feltaláló életútját – csak hogy mi is tárhassunk egynémely szenzációkat a nyájas olvasó elé.

Pályájukban meglepő, hogy mindketten nemesi származásúak és papok voltak. Nagy Gábor élete végéig a papi hivatást szolgálta, Chappe életútját viszont a francia forradalom változtatta meg, mivel a forradalom miatt elveszítette papi állását, s más megélhetés után kelett néznie, s ekkor kezdte el testvérével az optikai távíróval végzett kísérleteket. Meglepő, hogy Chappe feltalálói pályája a forradalom évétől, 1789-től haláláig, 1805-ig tartott, míg Nagy Gábor tiszteletes ugyancsak 1789-től 1805-ig volt Lenti plébánosa, ahol az optikai telegráfját elkészítette.

Továbbá érdekes egyezés található mindkét szerkezet elnevezésében. Chappe találmányát 1814 után már szemafor-nak (jelvivő) is nevezik, amely a görög pherein ‘vinni’ igéből származik, míg Nagy Gábor az eszköznek a vehiculum lucis (fényvivő) nevet adja, amely ugyancsak az azonos jelentésű latin vehere ‘vinni’ igéből ered.

Jön! Jön! Jön!

A latinora.hu bloggere a továbbiakban megpróbálja felvenni a kapcsolatot a helyszínekhez kapcsolódó helytörténeti és technikatörténeti szervezetekkel, hogy minél több – esetleg még rejtőző, online nem hozzáférhető – adatot és körülményt tudjon meg Nagy Gábor találmányáról, s annak a történetéről, s további updatekben tájékoztatja majd itt a nyájas olvasót.

Addig is előzetesnek egy-egy korabeli képeslap a Lenti fáraházról és a szent Mihály templomról!

Hiszen a Magyar Hírmondó cikkéből tudjuk, hogy a találmány a ‘Nempthi Fára-háznál‘ állt, s vélhetőleg ott történt a bemutatója is 1795 március 6-án. Nempthi Lenti település régies neve a ‘német‘ népnévből, mivel eredetileg német telepesek lakták, a fáraház pedig a paplak régies elnevezése a német Pfarre ‘plébánia’ szó átvételével. A település temploma pedig a szent Mihály templom, amelynek a tornyában tárolták Nagy Gábor szerkezetének a vasalkatrészeit, mígnem azokat 1933-ban egy műszaki gyűjteménybe szállították.