Éja-éja-alala – amikor az olasz szélsőjobb latinra vált

Remek trükk. Ha megrendül az önbizalom, hát az ősök dicsőségéhez kell visszanyúlni: “Ezt kikérem magamnak! Tudja meg, hogy a nagyanyám Skultéti lány volt, és a borsodivánkai iskolaigazgató megtiszteltetésnek vette, ha kezet csókolhatott neki!” – mondja némi túlkompenzálással az őrnagy Örkény fekete komédiájában. Nos, a Tóték őrnagya kétség kívül nem volt százas, ahogyan nem volt százas az az két író sem, akiknek a nevéhez az olasz fasizmus születése és újjászületése köthető.

dannunzioGabriele D’Annunzio, olasz költő és nemzeti hős, akit a bulvársajtó napjainkban csak úgy említ, hogy ‘aki feltalálta a fasizmust‘ kétségtelenül extravagáns személyiség volt. Az olasz dekadens költészet meghatározó alakja, aki szakított a költő hagyományos szerepével és politikusi pályára lépett – ‘az Élet felé fordulok‘ – indokolta (*), s hamarosan a lánglelkű népvezér – vagy másként – az uszító demagóg szerepében találta magát. ‘Aki a háború himlőjével beoltotta az olasz népet’ – írta róla a korabeli Népszava. Vagy Ambrus Zoltán a Nyugat hasábjain 1915-ben:

“Ma D’Annunzio az őrület háborújának, a lelkiismeretlen tömeggyilkolásnak, a megtévesztettek harcba kergetésének pénzért dolgozó verbunkosa.”

Ami így azért nem teljesen igaz. D’Annunziót nem a pénz érdekelte, de még csak nem is a hatalom. Az erőszak és a háború esztétikája nyűgözte le. A mások leigázásának gyönyöre, a gyilkolás erotikája, A ’pusztuljanak milliók, mert az nekem egy nagyszerű élmény’ (xl) attitűdje. S ebben különbözött az ún. normális emberektől. Mert ezeket az érzéseket nem illik megélni. Beszélni róluk pedig pláne nem. – Karinthy tapint rá finom iróniával a Görbe tükör D’Annunzio  paródiájában:

“bömbölő ágyúk, ordító rohamok, szuronyok hegyén vergődő ellenség, … halálhörgés, vérfolyó, megtörő tekintet, bíborfolyó gyanánt csörgedező patakok – na, nem is folytatom, ha csak gondolok rá, az embernek kinyílik a zsebibe a töltőtoll!”

Hőstette – amely az olasz nép hősévé avatta – szintén az esztétika jegyében zajlott. Ez volt a híres ‘il Volo su Vienna‘ – azaz a ‘repülés Bécs felett’ akció. 1918 augusztus 9-én – az első világháború utolsó évében – D’Annunzio egy kétfedeles felderítő repülőgéppel – amelynek az oldalára Szent Márk oroszlánjait festették – egészen Bécsig repült, ahol aztán 50 000 röpcédulát dobtak ki a város felett, amelyben megadásra szólították fel a németajkú Monarchiát – olaszul.

annunzio flight1_

Ansaldo S.V.A típusú gép oldalán Szent Márk oroszlánjával, a háttérben D’Annuncio képe – Italian Air Force Museum (forrás/source: flickr)

A röpcédula szövegét D’Annunzio írta – s nem fordították le németre, mert akkor az eredeti olasz szöveg sokat vesztett volna művészi értékéből – így viszont az ellenséges területen nem értette senki. D’Annunzio írása ma már kissé dagályosan hat:

Az időtök lejárt … Piave bátor harcosai, Marna bátor harcosai érzik, tudják ezt, s ez a mámor sokszorozza az erőik. A győzelem fuvallatán érkeztünk, mely a szabadság folyamából ered, és nem jöttünk semmi másért, csakis a merészség öröméért, csakis azért, hogy megmutassuk, hogy meg merjük tenni, hogy meg tudjuk tenni, amikor csak akarjuk és amikor csak tetszik nekünk.

flyer

A másik röplap – olaszul és németül

Az eredeti szöveg és angol fordítása itt olvasható – s mellesleg, hogy az akció sikeres legyen, ledobtak még 350 000 röpcédulát olasz és német szöveggel – de azt nem D’Annunzio írta. Nos, akciója előtt azzal vádolták D’Annunziót, a háborús uszítót, hogy ‘ír, de nem cselekszik‘ Most pedig az ellenkezőjével: ‘Cselekszik, de nem ír‘ (xl). A bécsi Arbeiter Zeitung pedig epésen jegyezte meg: ‘Hol volt a mi D’Annunziónk oly szónokian kifejező költészete, amikor a háború kitört?’ (xl)

D’Annunzio a pilótaülésben – a gépet valójában a társa, Natale Palli vezette forrás/source

Háromszoros hurrá a hős pilótának! Hip, hip, hurrá! – akarom mondani -,

éja, éja, alala!

D’Annunzio ugyanis külföldmajmolónak és barbárnak találta a ‘hip, hip, hurrá’ kiáltást és átírta olaszra még a repülést megelőző éjjel – és mondja még valaki, hogy nem ír! S a bevetésre induló pilóták mindegyikének adott egy selyemből készült nemzeti lobogót, amelyre sajátkezűleg írta fel az új harci kiáltást és a dátumot: 1918 augusztus 7. Eddig a történet – csak éppen a dátummal van némi gond. Ez a dátum ugyanis rengeteg oldalon szerepel (xl, xl), ami arra utal, hogy ez a két esemény – a harci kiáltás megszületése és a bécsi repülés – egymáshoz tapadt Itália kollektív emlékezetében.

Holott a szlogen korábban keletkezett. A La Domenica Del Corriere c. lap egy 1917 októberi számának a címoldalán egy csapat pilóta látható, amint poharukat a magasba emelik, s alatta a felirat: ‘Eja! Eja! Eja! Alala! – Mielőtt veszélyes küldetésre indulnának, a harci kiáltásukat zengik a pilótáink, amelyet Gabriele d’Annunzio írt.‘ A harci kiáltás ugyanis nem 1918 augusztus 7-e éjjelén született, hanem pontosan egy évvel korábban: D’Annunzio 1917 augusztus 8-9 körül használta először ezt a szlogent (xl), de ekkor még nem gyakorolt vele különösebb hatást a közönségére – a népére. Egy év múlva viszont a mondata berobbant a köztudatba. Ehhez viszont szükség volt előtte egy nemzeti traumára is – s ez volt a caporettói vereség, ami arrafelé egy Moháccsal ért fel. S ekkor jött el az ő órája! A költő és vátész ideje, aki pátoszával és teátrális hőstetteivel rázza fel bénultságba dermedt népét.

Nem pedig holmi barbár rivallással. Ő a görög-római klasszikus gyökerekhez és dolgos népe nyelvéhez nyúlt vissza. Az ‘eia’ eredetileg egy ‘rajta’ értelmű felkiáltás a latin nyelvben, de D’Annuncio ennek egy újlatin változatát használta fel (‘éia’), ami a szárd nyelvben az ‘igen’ lelkesedve történő kifejezésére szolgált. Az alala pedig eredetileg egy harci kiáltás volt az ógörög nyelvben, később pedig ezt a kiáltást megszemélyesítő istennő neve lett: ‘Hallgass meg, ó Alala, a háború istenének a lánya‘ – olvasható Pindarosz egy töredékében.

‘Minden nap egy új lehetőség, hogy jelet hagyjunk a világban’ – alalastyle

És ami jó volt Rómában, az jó lesz Manhattanben is. ‘Számomra az Alala név mintegy kiáltás, ami fegyverbe hívja a modern nőket‘ – mondja Denise Lee, a New York-i Alala divatcég alapítója. Emlékszünk D’Annunzio bécsi röplapjaira? ‘Hogy megmutassuk, hogy meg merjük tenni, hogy meg tudjuk tenni.‘ Nos, azóta eltelt vagy száz év, de ez az ‘alala’ valahogy ugyanazokat az asszociációkat hívja elő ma is: ‘Nekünk ez a névválasztás azt jelenti, hogy … bátrak vagyunk, hogy higgyünk abban, hogy mindent meg tudunk tenni és minden a miénk lehet’  – írja a cég a bemutatkozásában.

D’Annunziónak – igen valószínű – nem jött volna be ez a plebejus öltözködés, mert ő a dandy stílusban volt otthon – és annyira, hogy a Vogue magazin ma is az ő nevével fémjelzi a dandy trendet, amely a 19. század végén indult hódító útjára Itáliából. Természetesen D’Annunzio nem csak írt, de öltözéket is tervezett a maga extravagáns stílusában – és hordta is azokat. Ezeket a darabokat ma Lombardiában a D’Annunzió titkai múzeumban (Museum ‘Secret D’Annunzio’) tekintheti meg a nyájas olvasó.

A mester idős korában taszítónak találta a saját testét, így maga tervezte azt a hálóinget, amit elhíresült szexpartijain viselt – a mester megoldotta ezt a problémát is – sallala! forrás/source

D’Annunzio nem csak a saját, de szeretői ruhatárával kapcsolatban is igen igényes volt, gyakran ő rendelt hölgyismerőseinek öltözéket, s a ruhát illetően rendkívül részletes utasítást adott a szabóknak, majd a kész ruhába a latin nyelvű ‘Gabriel Nuntius Vestiarius fecit‘ (‘Gabriel Nuncius ruhakészítő készítette’) címkét varratta, amely egy szójáték a saját nevével és a nuncius – pápai követ – szóval. S saját ruhatárához hasonlóan néha hölgyismerőseit is bizarr ajándékokkal lepte meg. Ennek köszönhetően sikerült azonosítani például D’Annunzio DNS-ét napjainkban egy – egykor ajándékba adott és megőrzött – fehér zsebkendő segítségével, amely a költő spermafoltját tartalmazta. “Az alapítvány elnöke, Giordano Bruno Guerri hangoztatta, hogy nem akarják ‘klónozni’ D’Annunziót, de senki sem tudhatja, hová fejlődik a társadalom és a tudomány, és ‘jó, ha megvan a DNS'” (xl).

nem akarják klónozni – forrás/source

Való igaz, rendkívül intenzív volt a szexuális élete, s így utólag nehéz elképzelni, hogy D’Annunzio mivel vonzotta magához a nőket. Kinézetével biztosan nem. Alacsony volt, 23 éves korára teljesen kopasz, lehelete büdös, fogai szuvasak, a szemei pedig – kora egy színésznőjének a szavaival – ‘mint két kis kupac szar’. Nem volt különösebben vonzó. Egy rajongója egyenesen úgy írta le, hogy ‘egy rémisztő kis gnóm’. Ugyanakkor tapadtak rá a nők, s bár házas volt, a kalandjai egymást követték, s azzal hencegett, hogy legalább ezer szeretője volt – több mint Casanovának -, s a házvezetőnője szerint pedig még neki is le kellett feküdnie vele napi háromszor, nem beszélve a takarításról – meg persze a többi nőről, akiket folyamatosan fogadott.

A pincében mindent fehér medvebőr borított, s a tömjénfüstben, sátánista szertartások közepette kimondhatatlan orgiák folytak. Kokainpor szállt a levegőben és emberi koponyákból ihattad a gőzölgő vért.” – de ez a beszámoló már a nagyvárosi legendák körébe tartozik D’Annunzio fiumei tartózkodása idejéből. S hogy legendává nemesedhetett, abban ismét egy nemzeti sokknak volt szerepe.

A világháborúban Olaszország ugyan a győztes hatalmak közé tartozott, a megkötött béke viszont felért egy arcul csapással. Itália nem kapta meg a szövetségeseitől a háborúba lépéskor megígért területeket, s amikor végül Fiumét is Horvátországhoz akarták csatolni, D’Annunzio 1919. szeptember 12-én szabadcsapata élén bevonult Fiumébe, elfoglalta a várost, s kikiáltotta a Carnarói Olasz Kormányzóságot – mint önálló államot. Aminek ő lett a vezetője. A duce – s ezzel az elnevezéssel megelőzte ‘a’ ducét, Mussolinit, aki az elnevezést és fasiszta rendszere külsőségeit, a karlendítést, a jelszavait – valójában – D’Annunziótól koppintotta. Volt honnan. Fiume lakossága a kormányzósági lét 15 hónapja alatt mást se csinált, csak felvonult, ünnepelt, s hallgatta D’Annunzio patetikus szónoklatait. Mert munka az nem volt. Fiumét blokád alá vonták, a kikötővárosban pedig így se kereskedelem, se forgalom nem volt.

“A mólók üresek, a rakodókra vezető vasúti sínek között araszos fű, ameddig a szem ellát, sehol egy hajó … Miből élnek itt az emberek? Ez rejtély a számomra és erre a kérdésre nem tudnak megfelelni azok a fiumeiek sem, akiktől ezt megkérdeztem. Kinek valamije van, lassan eladogatja. Kinek semmije sincsen, egy kicsit koldul, egy kicsit koplal, egy kicsit csempészkedik.”

 – írta egy magyar utazó, Benda Jenő a városról. Viszont az ünnepek! D’Annunzio szónoklatai! Életet leheltek a városba!

“Egy dologban nincsen hiány Fiumében. És az a sokfajta ünnep. A házak homlokán örökösen ott lengnek a zöld fehér piros színű olasz zászlók, alig vonják be, máris újra ki kell tűzni őket, mert megint itt van valami újabb hazafias cécó, új alkalom arra, hogy a kikötőben megdördüljenek a hajó ágyúk, hogy D’Annunzio szónoklatot mondjon és a nép elfelejtve minden gondját, minden baját, gyönyörködjék az ünnepi pompában és megmámorosodjék a dallamos olasz szavak retorikájától.”

S Benda reális képet fest magáról a szónokról is.

“Öreg volt és ráncos, fáradt és unott, de fölvillanyozódott és a szája erőszakolt mosolyra galvanizálódott, amikor fölharsant a teremben a kiáltás „Éja! Éja! Alala!” … Öreg komédiásokra emlékeztem … Bizonyos azonban ha komédiás is, egyike a legszuggesztívabb erejű, legnagyszerűbb és legpompásabb komédiásoknak.”

Comando di Fiume 1919. szept. 19-i száma a bevonulás után egy héttel az új jelszóval

S D’Annunzio az ‘éja, éja, alala’ mellé egy újabb jelszóval ajándékozta meg a népét. Mégpedig latinul, amit Livius, római történetíró művéből vett át: ‘HIC MANEBIMUS OPTIME‘. A szólás eredetileg egy ismeretlen római katona mondata volt még az ókori Rómából, amikor is a gall betörések szinte teljesen elpusztították a várost, s a plebejus réteg azt fontolgatta, hogy elhagyja Rómát, s átköltözik a szomszédos Veiibe. A szenátorok éppen az átköltözésről tárgyaltak, amikor

“éppen ott vonultak el a Forumon az őrségből visszatérő cohorsok; a gyűléstéren az egyik centurio felkiáltott: “Zászlótartó, szúrd le itt a zászlót, legjobb lesz, ha itt maradunk!” A senatorok, ennek hallatára, kijöttek a Curiából, s azt kiáltották, hogy tudomásul veszik az előjelet, s a köréjük gyűlő tömeg is helyeselte szavaikat. Azt a javaslatot tehát elvetették, s mindenfelé megkezdték a Város újjáépítését.” (Liv. Ab urb. V.51)

medál Fiume visszafoglalásának egy éves évfordulóján – a szabadcsapat 2500 önkéntese kapta – bővebben

S derűlátó módon fogtak neki, optimisták voltak. Mindenben a legjobbat látták, s ki is hozták a dologból az optimumot. Róma – az örök város – ma is áll. Veii pedig, ahová a rómaiak költöztek volna, már nincs meg. Helyén napjainkban egy nemzeti park van, a Parco Regionale di Veio. És D’Annunzio kormányzósága sem bizonyult időtállónak – mondhatjuk úgy is, hogy – nem volt permanens, azaz: maradandó. Amiben nincs is semmi meglepő. Hiszen várható volt, hogy egy költőből lett botcsinálta politikus operettállama nem lesz hosszú életű.

A D’Annunzio által felállított fiumei kormány egy olyan politikai képződmény volt, amelyet azóta sem látott a világ: helyet kaptak benne a városban lévő amerikai újságírók, belga írók, olasz üzletemberek, szakszervezeti vezetők, anarchisták és katonák. A felszínen hangzatos célokat fogalmazott meg, de sokkal inkább a kábítószerek és féktelen orgiák kaptak főszerepet D’Annunzio vezetése alatt.” (xl) S végül magának Olaszországnak vált kínossá ez a közjáték. 1920 december 25-én az olasz flotta lőni kezdte, s másnap elfoglalta a települést – ez volt ‘a véres karácsony’ -, s D’Annunzio elhagyta a várost, miután kijelentette, hogy Fiume lakói nem méltóak a vezetésére.

az egy éves évfordulón 14 színben kiadott bélyeg egyike – bővebben – a többi képe

A Carnarói Olasz Kormányzóságra ma már csak egy-két ‘Elképesztő Történelem‘ jellegű oldal meg néhány bélyeggyűjtő emlékezne, ha nem ápolná az emlékét gondosan  az olasz szélsőjobb legjelentősebb szerveződése, a CasaPound.

A név első tagja, a ‘casa’ olaszul – és latinul is – azt jelenti, hogy ‘ház’, a leghíresebb olasz, aki szintúgy a nevében viseli – Casanova. Bár ő az emlékirataiban 122 hódításról számolt be, mégis jócskán lemaradt D’Annunzio mögött, aki – mint láttuk – 1000 szeretővel büszkélkedett. De hozzájuk viszonyítva Fidel Castro az igazi szupernóva közelmúltunk egén, aki – állítása szerint – 35 000 hölggyel volt együtt. A nova pedig annyit tesz latinul, hogy ‘új’, ahogy az éjszakai égbolton hirtelen felfénylő ‘új’ csillagokat is szupernóvának nevezik. A kettő együtt pedig Casanova, ami magyarosan úgy hangzik, hogy ‘Újházi”. Sőt! Hagyományőrző olvasóim kedvéért ide írom ezt a magyarított nevet rovásírással is!

A CasaPound első dolga pedig az volt, hogy elfoglalt egy üresen álló kormányzati épületet, s ezzel megalakultnak is tekintették magukat – 2003. december 26-án. Ugyanazon a napon – csak 83 évvel később -, hogy 1920 december 26-án az olasz haderő visszafoglalta Fiumét D’Annunzio csapataitól.

cpA ház, amit a CasaPound elfoglalt, nem volt egy kaszinó – bár abban a szóban is ott a ‘casa‘ – de azért gyorsan helyrepofozták. Homlokzatára az egykori birodalom kőbe vésett feliratainak a stílusában – szögletes betűtípussal – írták fel a szervezet nevét, s az épületből öt emeletet hajléktalanszállóvá alakítottak, így hangsúlyozva azt, hogy mozgalmuk az elszegényedett, a fogyasztás világából kiszoruló rétegekre támaszkodik, a magukat kisemmizettnek és megalázottnak érző munkavállalók és munkanélküliek dühös tömegeire.

Livius mondata – a ‘hic manebimus optime’ – Róma újraalapításának a mondata volt a gall pusztítás után, D’Annunzio interpretációjában pedig Fiume visszafoglalásának a jelszava, amivel a világháborút lezáró béke megalázó feltételeit utasították vissza. A CasaPound számára pedig az ellenség, amitől meg kell védeni az országot, a globális kapitalizmus. Legalábbis az volt 2003-ban a mozgalom megalakulásakor – ám mára egy egészen új zamatot kapott az ‘ez a mi hazánk‘ mondat  a napjainkban zajló migráció fényében. És tegyük hozzá, hogy a menekültek beözönlése különösen sújtja Itáliát, lévén hogy tengerparti ország – már hadihajókat is bevetnek a menekültáradat megfékezésére, s vannak hírportálok, melyek egyenesen egy polgárháború kitörésétől tartanak.

Nos – úgy tűnik, ismét elmúltak azok az idők, amikor a fasizmus összeomlását követően a ‘hic manebimus optime’ mondatot leginkább a prosperáló üzleti élet sajátította ki magának. Nyomták szalvétára, poháralátétre, lábtörlőre, s az ‘itt jól fogod érezni magad‘ hangulatával és az otthonosság érzésének az ígéretével csalogatták a turistákat Itália napfényes tájékára.

dek7
source                                              source                 source

S persze csalogatnak azért még ma is. Így, ha a nyájas olvasónak van fölösleges két és fél millió eurója, maga is vásárolhat luxusingatlant a mesés Toszkánában, ahol a magyar nyelvű hirdetés szövege szerint a “csodás villa homlokzatán a ‘hic manebimus optime’ feliratot olvashatjuk (latinból fordítva: ‘itt remekül fogjuk magunkat érezni’)”. Remek!

Viszont a CasaPound aktivistái mintha már nem éreznék ilyen remekül magukat a bőrükben, s erről tanúskodik az a düh is, amellyel festik, ragasztják az ‘Ez a mi hazánk!‘ értelmű felirataikat szerte az országban. ‘Mivelhogy nem érted, leírom újra‘ – írja indulatosan a nápolyi csoport egy tagja, s posztol ki egy képet egy újabb graffiti elkészültéről a mozgalom oldalán. S ezek a felíratok lassan már a városkép részévé válnak, legalábbis az volt az érzése John Paul Sonnen világutazónak –  meglátván egy ilyen falragaszt: ‘vészhelyzetet kéne kihirdetni ebben az országban, hiszen ez a felirat már meg sem üti az emberek ingerküszöbét, kivéve a turistákét‘. Feltéve, hogy tudnak latinul.

Viszont John Paul Sonnen tud latinul – de a demokráciához szokott amerikai polgár kommentje azért is érdekes számunkra, mert a CasaPound egy amerikai író nevét használja: Ezra Poundét, akit a mozgalom a példaképének és tanítójának tekint.

Ezra Pound 1885-ben született az Egyesült Államokban, amikor D’Annunziano már túl az első sikerein a Tribune lap hasábjain éppen ‘Duca Minimo’ – a legkisebb herceg – álnéven szignózza cikkeit. Pound negyvenhárom éves, amikor Olaszországban telepedik le, s a duce feltétlen híve lesz. A második világháború alatt a római rádió angol nyelvű adásaiban tart Amerikát zsidóbérencnek bélyegző uszító beszédeket.

Valószínűleg egyike voltam azon kevés amerikaiaknakemlékezett vissza később Arthur Miller az adások fanatikus kirohanásairól -, akik valóban hallották Ezra Pound egy rádióadását a fasiszta Olaszországból. Azt hittem, amerikai adót hallgatok, amíg a hang arról nem kezdett beszélni, hogy miért szükséges a zsidókat megölni. Olyan higgadtan fejtegette ezt az elképesztő szörnyűséget, hogy először azt hittem, egy kétségbeesett komikus ócska és ízléstelen viccelődését hallom. De a férfi vidám, túláradó lelkesedése fokozatosan meggyőzött, és ekkor elszörnyedtem.

Poundot a háború végén maguk az amerikaiak tartóztatták le hazaárulás vádjával, később azonban beszámíthatatlannak nyilvánították, s a washingtoni Szt. Erzsébet elmegyógyintézetbe szállították. Ott megfigyelésre egy gumiszobába dugták, amelynek vastag fém ajtaja volt kilenc kis kémlelőnyílással, hogy a pszichiáterek szemmel tarthassák, s végül megszületett a diagnózis: paranoid skizofrénia. Pound végül 12 évet töltött az elmegyógyintézetben, s ott írta meg – részint WC-papírra – a Pisai Cantók versgyűjteményét, amiért 1949-ben a washingtoni Kongresszusi Könyvtár neki ítélte az újonnan alapított Bollingen díja. Pound erre csak annyit üzent a nyilvánosságnak, hogy ‘a bolondok házából nincs kommentár’. Annál nagyobb volt viszont a botrány odakint, s a díj alapítója végül menesztette is a díjat odaítélő bizottságot, s onnantól kezdve a Yale Egyetem könyvtárára bízta az arra érdemesek kiválasztását.

wc-papírra írt Pisai Cantók forrás/source

Pound végül 1958-ban szabadult az elmegyógyintézetből, s elhagyta az Egyesült Államokat, ami ‘maga is egy nagy elmegyógyintézet‘ – nyilatkozta, s Olaszországba utazott vissza, ahol megérkezésekor fasiszta karlendítéssel üdvözölte a rá várakozó újságírókat.

Ezra Pound műveinek irodalmi megítélése ellentmondásos. Van, aki szerintköltői nagysága máig elvitathatatlan‘, mások hozzá teszik, hogy ‘megdicsőülése időben azt követte, hogy kiderült, miket harsogott éveken át a fasiszta olasz rádióban‘, az azonban vitathatatlannak tűnik, hogy ‘mind a megjelenésében, mind a viselkedésében különc író alapvető szerepet játszott a költészet XX. századi megújulásában‘.
A latinóra Ezra Pound megítélését a nyájas olvasóra bízza – nosza, ismerkedjünk is meg egy haiku formában írt versével Terebess Gábor fordításában:

Metrómegállóban (In Station of the Metro)

Arcok bukkannak fel a tömegbõl:
Ázott-fekete gallyon virágszirmok.

Hasonlóan ellentmondásos D’Annunzio megítélése: “korunk irodalomkritikája meghatározó jelentőségű szerzőnek tartja, ám elmondható, hogy életművének művészi értékét messze meghaladja az a hatás, melyet a D’Annunzio-jelenség gyakorolt a kortársakra és az utókorra. Jelentős követője nem akadt, de a nagy szerzők számára ellenpont volt.Továbbá : “Magyarországon a mai napig nem publikálják a műveit fasiszta elkötelezettsége miatt, holott ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz.” Az ítéletet itt is az olvasó bölcsességére bízzuk, most pedig olvassunk tőle is valami rövidet – és szépet:

A mocsárban (Nella belletta)

Rothad a szittyó, és végig a lápos
a poshadó barack, a megrohadt méz,
s hervadt rózsa szagával int halálra.

Most a mocsár, mintha egy árva, sáros
virág lenne, mit augusztusi nap főz,
ez az édeskés tikkadás halálra.

Ha lépek egyet, elnémul a béka.

Pattog a csöndben a láp buboréka.
(forrás)

*   *   *   *   *   *   *   *

S most, hogy a poszt végére értünk, s lassan vége ennek az évnek is, hát búcsúzik a latinóra bloggere is, s illő karlendítéssel kíván a nyájas olvasónak:

szebbeket jövőre!