1. – „Kapargatta bicskájával a rozsdás drótokat. Az üvegekbe konyhasót tett, vizet öntött. Ekkor az ajtón újra zörögtek. Lila pongyolában nyúlánk, előkelően magas hölgy lépett be, hajadonfőtt. – Kezét csókolom, méltóságos asszony – hajlongott Ficsor a konyhából, s hogy nem kapott választ, megint: – Kezét csókolom. A nő ekkor sem viszonozta köszönését, fejét félrefordította, bement az ebédlőbe. … átölelte feleségét, kitört fékezhetetlen boldogsága … Azt beszélik, hogy még ma éjjel megszállnak. A románok. – Dehogy. A nagyhatalmak ezt nem engedik. Nemzetközi megszállás lesz: olaszok, franciák, angolok … Leroskadt a hintaszékbe. Üres szemmel nézett maga elé, ahogy szokott.„

13 – „Közben a szivarhamu mellényére pottyant, melyet le se tisztogatott. Aztán kezet fogott velük, a mellékajtó felé tartott, ahol már egy bizottság várta. A tanácskozóterembe belépett egy kifogástalanul öltözött úr, aki már értesült az intézkedésről, boldogan szorította meg Vizy és Jancsi kezét, melyen nyilván még érezte a vezérigazgató ki sem hűlt, varázsos kézszorítását, s a liften levitte őket a földszintre, majd egy vaslépcsőn a föld alá értek, a pincehelyiségben lévő páncélterembe. Itt Jancsi kapott egy íróasztalt, bemutatkozott kollégáinak, és munkába állt. Csodálatos világ volt ez. Jancsi napról napra jobban bámulta.„

2 – „De mindennél jobban fájt az, hogy a minisztériumban tétlenségre kárhoztatták. Féktelen politikai becsvágy lakozott benne, s ez táp híján zakatolt, mint az üres malom. E boldogtalan hónapokban csak tengett-lengett. Mogorva, bizalmatlan hivatalnokember volt, annak előtte soha semmibe se avatta feleségét. Most megeredt a szava.„

14 – „Jancsi … Nyöszörögve fetrengett, és a másik oldalára fordult. Annának ez volt az első napja, mikor gazdái nélkül, önállóan intézkedhetett. Boldogan sürgött-forgott, akár egy házvezetőnő … a hencseren megpillantotta az úrfit. Mereven feküdt, szájában valami üvegcsővel, melyről nem tudta, hogy micsoda. Meg is szólította: – Betegnek tetszik lenni?„

3 – „Az, aki Katica előtt szolgált, semmi esetre. Héring Lujzika lopott, mint a szarka. Mindent lopott, de legjobban a zsebkendőket szerette. El is küldte azonnal, utána inkább nem vett lányt, két hónapig. A pesti iparoslányok általában lopnak. Egyik elemelte aranyóráját, melyet boldogult édesanyjától örökölt, a másik kifejtette dunyháit, elcsent belőlük közel három kiló lúdtollat. A parasztok, mint Varga Örzsi, dolgoztak, de befőtteket, fűszereket küldözgettek haza. Aztán ettek. Jézus, hogy ettek. Fölzabálták volna az egész házat. Még takarítás közben se tették le kezükből a kenyeret.„

15 – 16 – „Hajnal felé Jancsi a tűzfal tetején észrevette a kis lángot, s megkérdezte Annától, hogy ki lakik ott. Aztán azon az úton, melyen jött, az ágyába somfordált. Még nem is virradt. Tomboló boldogsággal vetette magát a hencserre, hogy végre megtörtént. Förtelmes volt és gyönyörű. Meg volt győződve, hogy az ő esete egyedül áll, és soha, a világ teremtése óta senki se követett el ily bűnt. De azért tetszett neki és vállalta. Tatár Ilonka most bizonyára aludt. Az apjának szakálla van. Zsúrok végén mindig bejön a fiatalemberekhez, kedélyesen elbeszélget velük, eszik a maradék tortákból … Most értette, hogy mért fázott annyira a lányoktól, s mért volt boldog, mikor a lovagi szolgálatok után egyedül, fütyörészve rohanhatott haza … még csodálkozott valamin. Azon, hogy csak ennyi az egész„

4 – „Aki nem szajhálkodott, az rengeteg kárt okozott, összetörte a mosdót, vasalás közben kiégette ingjeit, reggeltől estig kornyikált, a Horváth kertben kószált, színházi lapokat olvasott, ábrándozott, eszményi szerelemre gyulladt a budai színkör tenoristája iránt. Ez pletykált, az válogatott, nem evett főzeléket, süteményt, pecsenyét akart, mint ők, folyton a régi helyéről beszélt, ahol a reggelihez is császárhúst kapott. Igen, a Mennyei Margit is ilyen díszes firma volt. Csak az ujja hegyével érintette a tárgyakat, mintha attól félne, hogy bepiszkítja magát, de azért piszkos volt a lelkem, szerette a mocskot, mindig ujjnyi vastag por hevert a bútorokon, poharai ragadtak, kést, villát zsírosan dobta a fiókba. Szerencsére nem sokáig boldogította. Csakhogy mások is hamar elmentek, meg se melegedett a helyük, fél évnél tovább senki se maradt. Ökrös Mihályné csak két óráig.„

17 – „A csók hűvös volt és furcsa. Nem tudott betelni vele. Megint és megint mohón hatolt ebbe a szájba, vadul tört be a fogak csontkapuján, s meglelte a nyelvet, mely különös fűszert, bódító zamatot tartogatott számára. – Még – kiabált -, még, még – mint a telhetetlen gyermek, aki eperkrémet kanalaz, s mihelyt végére ér, máris újat kíván. Anna, aki azóta először látta őt, a szégyentől elpirulva, a boldogságtól ájultan lapult a fürdőkád bádogfalához, hogy tegyen vele, amit akar. Ő nyolckor, mint rendesen, megfőzte a kakaót, odakészítette az aranyszegélyes findzsában a székre, az úrfi megitta és elment. Természetesnek tartotta volna, ha Jancsi az éjszakai találkozás után meg sem ismeri többé, és sohasem beszél a történtekről. Ez sokkal jobban meglepte, mint az, hogy éjjel kijött hozzá.„

5 – „Az, tudod, irígy. Boldog, hogy ilyen bajban vagyok. Lejön ide, gyönyörködni a Katicában. Ő persze könnyen beszél. Az ő Stefije, ha bolond is, mindent elvégez. Még a gyereket is dajkálja. Moviszterék Etelje húsz éve szolgál a doktornál, annál a beteg embernél, a rendelőjében is segít. Az asszony soha sincs otthon. Fele annyi bért ad, mint én a Katicának. A koszt se jobb, mint nálunk. De hát marad. Isten tudja, miért. Szerencse kell hozzá. Ehhez is szerencse kell. Mint mindenhez. Némely embernek van szerencséje. Nekünk nincs. Nem tudom, mit vétettünk. Eh – sóhajtott, s lassan szedegette ki hajából teknősbéka-hajtűit – az ember csak eszi a mérget, fizeti azt a tenger bért, folyton vesződik. Nem érdemes élni. Vizy is elkomorult. Azt indítványozta, hogy feküdjenek le. Tízre járt. A villany az ebédlő leeresztett redőnyein kiszüremkedett, el kellett oltani, a vöröskatona megláthatta. Júliusban egyszer fellőtt az ablakukba.„

18 – „Mind a négy port beleszórta egy pohár vízbe. A konyhában mégse merte meginni. Kiment az árnyékszékbe. Ott a szemét lehunyta, s egyszerre kihörpintette. Jézus-Isten, de keserű volt, Szűz Anyám, Boldogságos Szűz Mária, de keserű volt. Ilyen keserűt még soha életében nem ivott. És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű. Tenyerét odatapasztotta szájához, belenyúlt a nyelvéhez, hogy megfogja azt a keserűséget, ámuldozott, hogy ilyen keserű is van a világon. Még a hajaszála is megkeseredett tőle. Aludt egy óráig, vagy háromig, akkor tágra nyitotta a szemét, s az ablakra meredt. Az a fény a tűzfalon narancssárga fényben villódzott, úgy ugrált, hogy elgyönyörködik benne … Akkor bejött egy ember, egy nagyon-nagy ember, akkora, amekkorát még nem is látott. Hogy jött be ide, mikor csukva volt az ajtó? Ott állt az ágyánál, mint egy ló.„

6 – „Vizyné bejött a hálóba, vetette az ágyakat. Az ura akkor vette észre, hogy sír. – Angéla – csitította, és egy székre ülve nézte, hogy rakosgatja a vánkosokat, arcán a nagy-nagy, csillogó könnyekkel, mint a moziban Asta Nielsen. – A te idegzetedet is megviselte ez a szörnyű kor, mint mindnyájunkét. Nem csoda. Pihenned kell. De most vége. Új korszak kezdődik, egészen új boldog korszak. Megváltozik az élet. Élünk, újra élünk. Nem közönséges nap a mai. 1919. július 31. Történelmi nap … Mindketten lefeküdtek a széles hitvesi ágyakba … Vizy elkattantotta a lámpa kallantyúját. Sötétség hullt rájuk, árnyékok hullámoztak, a bútorok körvonalai összeolvadtak a falakkal. Autók zúgtak a Várba vivő úton”.

19 – „őt is bevették a táncosnők közé, most mindennap tánciskolába kell mennie, egy szigorú táncmester tanítja őket. Ehhez a szerencséhez pedig úgy jutott, hogy egy koronaőr udvarolt neki, ama hosszú, délceg fiúk közül való, akiket a Krisztinában „egyenesek”-nek neveznek, az ajánlotta be, az lesz a párja. Anna hallgatta, s ő boldog volt, hogy valaki akad, aki hallgatja. Utána többször föl is hívta magához. Csalogatta a moziba, csak jöjjön, majd ő „befizet érte”. Anna szabódott, hogy nincs ruhája, de végül elment. Ekkor látott először mozit. A vásznon autók cikáztak, valaki belepottyant a tóba, a gróf a grófnéval csókolózott a kertben.„

7 – „Egyszer a Krisztina téren csípte el a házmestert: – És hol született? – Kajáron. Az ángyom lánya. Mondtam, balatoni. Az asszonyra ez is kellemesen hatott. Valamikor, hogy a kislánya még élt, Balatonfüreden nyaraltak. Erre a nyárra, mely csupa gyermekkacaj, hullámzaj és cigánymuzsika volt, boldogan gondolt vissza. Aztán úgy emlékezett, hogy valakitől dicsérni is hallotta a ‘balatoni lányokat’. A hetipiacon Ficsornét fogta meg: – Igaz, mi is a neve? – Jé – csodálkozott a termetes asszonyság -, még nem is tetszik tudni? Anna … Ficsor megtett mindent, hogy rokonát elcsalja. Nyomban munkába állt, s feleségével fölváltva futkosott az Árok utcába … Egyelőre csak Cifkánéval beszélhetett, Bartos sógornőjével, aki a szemlészéknél lakott.„

20 – „Az újság, hogy Annának valami kérőféléje akadt, nem maradt titokban, megtudta az egész ház, s a lakókat két pártra szakította. Báthory úr gondoskodott arról, hogy távollétében hátvédeket teremtsen magának, és megdolgozza a közvéleményt. Mindenekelőtt a cselédekre támaszkodott. Ficsorné, akinek ígért valamit, ha Annát megszerzi, föltétlen híve volt. Ő nyerte meg az ügynek Stefit is, aki biztatgatta Annát, hogy legyen esze, ne válogasson, különben úgy jár, mint ő, aki harminckét éves korában is szolgálni kénytelen. Etel, a Moviszterék öreg Etelje nem egészen állt kötélnek. Elismerte, hogy szép dolog lenne, de nevetett, hogy minek egy cselédnek férjhez menni, addig boldog, amíg lány. Drumáék határozottan a házasság ellen foglaltak állást. Moviszterné semleges jóindulattal tekintett az események elé. Ezek mindennap kioktatták.„

8 – „A hónap közepe veszedelmes gyorsasággal közeledett. Vizyné már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy megtartja Katicát … Annáról – úgy látszott – le kellett mondania. De elhatározta, hogy azért se hagyja magát. Nem hiába volt huszárezredes a boldogult édesapja, s katona mind a két nagyapja, katonaenergia lakozott szívós testében, melynek most ősei – századok távolságából is – erőt adtak erre a várostromra. Nyakába vette a várost. Egész nap talpalt. Elhanyagolt ismerőseinél érdeklődött, nem tudnának-e valakit … Valami önvád-féle furdalta, hogy hűtlenné lett Annához, el akarta árulni, ott akarta hagyni másokért, s most föltette, hogy törik-szakad, mégis megszerzi őt„

21 – „Anna végigsimította haját. – Én már döntöttem. – Szóval marad? – Maradok. Vizyné a nagy csata után párnájára hanyatlott. – Nem tetszik valamit vacsorázni? – Semmit – mondta. – Vagy adjon egy kis befőttet. Már két nap óta egy falatot sem ettem. Anna oly fürgén és boldogan szolgálta ki, mint még soha. Spanyolmeggyet hozott. Vizyné a papírcímkén fölismerte Katica szálkás betűit s így szólt: – Ez még tavalyi, a Katica csinálta.„

9 – „A szekrényen volt egy kis babaszoba: Lombfűrészelt, fehérlakkos bútorok, aranycirádás tükör, csöpp mosdó, az üveglapján icurka kancsó, kis nyoszolya, melynek piros selyempaplana alatt aludt egy hajasbaba. Egy székre állva törölgette az aranycirádás tükröcskét. Egyszerre leejtette. Bizony, izzé-porrá törött. Vizyné, mint a villám, ott termett … – Megfizetem – szólt Anna halkan. – Megfizeti. Lehet is az ilyet megfizetni. Emlék volt. A kislányomé. Hozzon hamar egy seprőt. Amíg Anna söpörte, ő a háta mögött pirongatta. – Boldogtalan. Látja, Katica sohase tört semmit. De azért levonom a béréből. Le én. Hogy tanuljon … Anna estefelé leszaladt Ficsorékhoz, bejelentette, hogy ő nem marad tovább. Elsején fölmond. A házmesterek körülvették, kérdezték, hogy miért. Erre csak viszolyogva vonogatta vállát. Nem bírja megszokni. Ficsor, aki a díványon pöfékelt, levette agyaráról a pipát, s ráförmedt. A mostohájával fenyegetőzött, hogy majd hazaküldi, az úgyis nagyon szereti, alig várja. Azonnal fölkergette. Anna nem gondolkozott többé semmiről. Csak éjszaka facsarodott el a szíve, mikor a tűzfalon megpillantotta a magányos lángocskát. Úgy érezte, hogy ezt a helyet igazán nem bírja megszokni soha.„

22 – Jancsi farsangi mulatságon vesz részt, majd undor fogja el: „Egész egyedül volt, egész üres volt, nem maradt semmije. Undorodott ettől a bandától.” Ezt követően a Józsefvárosban meglát egy prostituáltat, aki „már nem fiatal, túl a negyvenen, odatámaszkodva a kapufélfához, vastag, szalonnás arcán valami állati unalommal. Kezei, melyek valaha uborkát savanyítottak, lógtak. Csakhogy ez a nő – egészen meglepően – kötényt viselt és tarka parasztkendőt a haján. Azok közül való volt, akik itt ezzel a népies viselettel a nyugalmas otthonról, a boldogságról meg a jó kis takaros gazdasszonykáról való be nem teljesült álmokat akarják fölgyújtani hajnalban, a gyárba iparkodó, faluról származó munkásoknak és szombaton este a mulatozó mesterlegényeknek kibőjtölt képzeletében. Nem is merte volna megszólítani az elegáns fiatalurat, hisz az ő törzsközönsége nem ilyenekből telt ki. Hű – gondolta Jancsi, mikor már pár lépéssel elhaladt előtte -, de furcsa lenne, hű – gondolta még egyszer -, de szörnyű lenne.” Majd igénybe veszi a prostituált szolgáltatását: ” – Tessék bejönni, nem bánja meg. Ezt pedig oly borzasztóan mondta – hangsúlyában valami pajkossággal és visszataszító bizalmassággal -, hogy a fiú megállt.” A nő lakásában „Amikor a nő fölcsavarta a lámpát, Jancsi egy díványt látott, egy törülközőt, egy párnát … Az asztalon fölfedezett egy kopott, zöld bársonyba kötött, sárgaréz-cifrás könyvet, melynek lapjai, mihelyt kinyitotta, széthullottak. A nő emlékkönyve volt. Olvasgatta. Már telis-tele írták jókívánatokkal … aranymondásokkal…„

10 – Három napos nagytakarítás után, ahol a kommün során felgyülemlett koszt tüntetik el: „Ez a sápadt, beteg lakás, melyre történelmi patinaként borult a sokesztendős por, egyszerre meggyógyult. Vizy a dolgozóban egy perzsán tapodott. Kíváncsian szemlélte mintáit, melyek meggyszín madárkákat ábrázoltak, kis gallyakon … Minden újnak rémlett, mintha ajándékba kapta volna. A szalonban, ebben a zsúfolt bazárban, ragyogtak az ibrikek és kancsók, a pesti gyáriáruk és a vidékies holmik, melyeket nemzedékről nemzedékre megőrzött a kegyelet … Maguk az ősök is megjelentek, visszatérve a száműzetésükből. Vizy boldogult édesatyja fekete atillában, ezüstrojtos nyakkendővel lógott a falon, felesége püspök rokona, Patikárius Camillo lila övvel és sárga mosollyal kegyes pap ajkán, aztán az asszony egyik nagynénje, Patikárius Terézia, hattyútollas báli legyezővel.„

23 – Jancsi beír a nő emlékkönyvébe: „– Ki írta ezt? – mutatott egy oldalra. – Egy barátné. – Mikor? – Már régen. – Hát ezt? – Egy ismerős Gyöngyösről. De vendég is be szok néha írni. Írj be te is. Tintát hozott egy butykosban, tollat, valami rozsdás tollat. Jancsi ezt félrelökte, s kicsavarta új Waterman-jét.Valamin tényleg törte a fejét. – Hogy hívnak? … Piskeliné, a Piskeli Józsiné. – Hát él még az urad? – Erdélyben, kárpitos. Nem akar elválni. – Mindegy. Nem ezt kérdeztem. Mi a keresztneved? – Ilona. Jancsi erősen ráncolta a homlokát, még mindig gondolkozott, kezében a fölemelt, írásra kész aranytollal, aztán írt, gömbölyű, rajzos betűkkel, oly gondosan, mint egy szépírási irkába: Ezt írta: Zöld erdőben járkáltam, / Kis ibolyát találtam, / Kis ibolya azt mondta, / Legyen boldog, Iluska! Nevét is odaírta alája, a teljes nevét, s azt is – nem tudni miért – egy fölkiáltójellel, mint a verset, aláhúzva, így: Patikárius János!„

11 – „Kicsit lippentett a topázsárga borból, s így folytatta:- Hiszen sok mindent próbáltak már, kérem, szeretettel. Nekem is volt egy barátom, a megboldogult Zeléndy Karcsi, Isten nyugosztalja. Derék ember volt, csak kissé hóbortos. Fejébe szállt az a sok teória. Növényeket evett, bőrsaruban járt. Tolsztojt is fölkereste annak idején, Jasznaja-Poljánában. Amikor hazajött, elhatározta, hogy gyökeresen oldja meg a kérdést. Fölfogadott egy cselédet, valami ötvenéves özvegyasszonyt, s közölte vele, hogy teljesen egyenlők, nála nincs se úr, se cseléd, puszta véletlen, hogy ki szolgálja a másikat. És mindjárt az első ebédnél az asztalhoz ültette … Az a szerencsétlen szolgáló borzasztó rosszul érezte magát a fenenagy tisztességben. Csak feszengett … Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével – se szó, se beszéd – [a cseléd] felöltözködött, kijelentette, hogy egy percig se marad ilyen helyen. El is ment azonnal.„

?????????

talán ez is a 22. szövegrészlettel párhuzamos – ui. a cselédet felfogadó személy önmagával egyenlőként kezeli a cselédet, míg Jancsi egy ‘alsóbb osztályokat kiszolgáló prostituált’ szintjére ereszkedik (?)

Ebben az oszlopban a 14-15. szövegrészletnél volt összevonás, talán az egyenlítődik itt ki a másik oszlopban egy hasonló összevonással , azaz itt a 11-12. lesz összevonva (?).

A cseléd ott azonnal kilép a történetből, míg Édes Anna a következő szövegrészletben lép ki a történetből.

12 – „- Úgy látszik, meghibbant. Beteg ember. Két hónapot se adok neki. Annyi, kérlek, a cukra, hogy már nem is méreti. Láttad? Itt is rászálltak a legyek, folyton hajtogatta magáról. Szerencsétlen. Ezt is nemsokára eltemetjük. Mi lesz a feleségével? – De te is hibás vagy. Mondd, miért kellett annyira kitálalni a társaságnak, hogy ennek semmi hibája nincs. Még majd elcsalják. Vizynét a doktor feldühítette. Csak azért is szűkebbre fogta Anna körül a pórázt. Vicinét sohase tartott. Most befogta ebbe is. Hetenként egyszer fölsúroltatta vele a lépcsőházat, kitakaríttatta a padlást, elnézte, hogy Ficsorék ide-oda futtassák, mikor nincs egyéb dolga. Anna adta ki a szemetet. Amikor megcsendült a szemeteskocsi rég nem hallott, kis, hajnali harangja, látni lehetett, hogy a három lakó szemetesládájával kiloholt az Attila utcára, és porzó fekete tartalmát a napfényben beleöntötte a szemeteskocsiba. Egy kosárra való harisnyát is kapott, hogy üres idejében ne unja el magát. Vizyné a megelégedését semmis szavakkal fejezte ki. Ficsoréknak csak annyit mondott, hogy megjárja. Szinte nehezére esett ez, mert kikívánkozott belőle a boldogság. De vállalta a nevelés érdekében. Keményebbnek tüntette föl magát, mint valójában. Szeptember tizenötödikén letelt a hónapja. Akkor kifizette bérét. Nem annyit, mint Katicának, aki túl volt fizetve, de kilátásba helyezte, hogy idővel majd emel. A tükör árát se vonta le egészen. Csak félig.”

24 – „A bilincs egészen új volt, még fényes is, vékonykahitvány lánc, de azért erős, nem lehetett szétszakítani. [Anna] Vastagabbnak gondolta, meg rozsdásnak, valami ormótlan golyóbissal a végén. Mégis, úgy tetszett, hogy ismerte valahonnan, régi időktől fogva … A detektív föltette fekete keménykalapját, s útnak indította. Künn a folyosón suttogtak körülötte: „gyilkos… itt a gyilkos…” Stefi és Etel sápadtan hajolt előre a második emeleti folyosó korlátján, csapkodta a kezét. Az egész ház reszketett. Később ugyanezen a lépcsőn két fekete fakoporsót hoztak föl, abba beleemelték az áldozatokat, a törvényszéki bonctani intézetbe szállították, a fagyasztóba. De alig múlt el az egyik meglepetés, jött a másik. A detektívek egy félóra múlva visszarobogtak, Ficsort és Ficsornét is bevitték magukkal a bűnrészesség gyanúja alatt, a nyomozás során gyanú támadt tudniillik, hogy egyetértésben vannak a gyilkossal, s a rokonok összejátszottak. A fölfordult házban Etel házmesterkedett, és Druma vette át a parancsnokságot. Két, válaszos sürgönyt küldetett a postára Stefivel: az egyiket a megboldogult asszony testvérbátyjához Egerbe, a másikat Jancsihoz, aki már visszautazott Bécsbe. Állandó összeköttetésben volt a rendőrséggel, ő fogadta a riportereket is, akik a gyilkosság hírére egymás után jelentkeztek, interjúkat kértek tőle, a cselédektől is, a megírandó „színes” riportok számára.”