‘Ranódy olykor csúnyán elbánt színészeivel‘
(Magyar Róza, Filmkultúra)

• sokkterápia a filmgyárban

Ranódy László filmjeiben gyakran találkozunk olyan erősen megformált képsorokkal, hogy azok szinte beleégnek a néző emlékezetébe, de hogy miért, azt maga a néző sem tudja megfogalmazni, csak érzi a kép erejét. A filmesztéta szavaival Ranódy „finom, tapinthatatlan szálakkal kötözte a nézőt a filmhez„, emögött azonban egy nagyon is tudatos – s talán kegyetlen – rendezői fogás húzódott.

Ranódy ugyanis néha olyan színészt választott egy-egy szerep eljátszására, aki a magánéletében éppenséggel egy olyan – friss és feldolgozatlan – traumával küszködött, aminek az élménye pontosan ellentétes volt azzal a szereppel, amit fel kellett építenie. Így a filmben elvárt karakter megformálása szinte úgy nyúlt bele a színész életébe, mint egy ujj a nyílt sebbe, amitől aztán egyes jelenetek olyan feszültséggel telítődtek, hogy az még a filmvásznon is át tudott ütni, s mély nyomot hagy a nézőben – még ma is.

Ranódy módszere egészen kegyetlen volt, s arra a kíméletlenségre emlékeztet, ahogyan egy pszichopata manipulálja a környezetét a céljai érdekében. Ranódy ugyanis jó pszichológiai érzékkel találta meg színészei legérzékenyebb pontját, s a szerepet úgy szabta rájuk, hogy annak eljátszása ott provokálta a színészét, ahol az a legjobban fájt neki. Ez lehetett valamilyen frissen átélt trauma, valamitől való félelem vagy fóbia vagy akár egy leplezett magánéleti titok. A lényeg az, hogy lüktetve fájjon, ha hozzáér. Ez pedig azt eredményezte, hogy a színész szinte már nem is a szerepét játszotta, hanem teljességgel önmagát adta azokban a jelenetekben, ahol a legkínzóbb félelmeivel szembesítette őt a rendező sajátosan szadista módszere.

• a kegyetlen varázsló

A Pacsirta című film címszereplője – Nagy Anna – egy csúnyácska vénlányt alakít, s a film egy provinciális világ reménytelen élethazugságait mutatja be Pacsirta és idős szülei kapcsolatán keresztül, s Nagy Anna visszaemlékezései szerint az ő akkori élethelyzete is szerepet játszott abban, hogy Ranódy őt választotta erre a szerepre: „édesanyám, édesapám egyszerre haltak meg két hét leforgása alatt, bizony eléggé nyúzott voltam, eléggé sovány, eléggé randa, nagyon megviselt a haláluk.” S Nagy Anna elmesél egy különös történetet is a forgatásról:

„A forgatás előtt kértek tőlem régi családi fotókat, voltak, adtam is belőlük, de nem tudtam, milyen célból kérik. Aztán, amikor beültem az első vetítésre, a film elején a kamera végigpásztáz a családi ház szobájának a falán, ahol elidőzik a Vajkayék családfáján, amelyen egy másodpercre édesanyám portréja látható, ekkor misztikus érzés rázott meg, és így van ez minden alkalommal, amikor megnézem a film bevezető részét.”

A kép a filmben a ház verandájának a falán lóg, ahol mindenki áthalad, aki belép a házba, s ha a jelenetet végignézzük, láthatjuk, hogy nem utólag vágták be a filmbe. Valóban lehetséges, hogy a színésznőnek csak a film bemutatóján tűnt volna fel? Vagy csak nem akart részletesebben beszélni azokról a – talán fájdalmas – rendezői fogásokról, amelyekkel végül Ranódy olyan hitelesen teremtette meg a film érzelmi világát, hogy a Pacsirta végül díjat kapott Cannes-ban?

• Gózon Gyula emlékezete

Gózon Gyula – kora színészlegendája – utoljára 78 évesen lép színpadra 1963-ban. Macbeth drámájában az orvos pár soros szerepe jut neki, azonban a memóriája ekkorra már olyan mértékben hanyatlik, hogy ez a rövid szerep is nehézséget okoz a számára. Életrajza szerint:

„Ez a szerep lesz színpadi hattyúdala. Az előadás előtt lázas izgalommal toporog öltözőjében (…) Átcsoszog a szomszédos öltözőbe, ahol a címszerepet játszó Sinkovits Imre készülődik. Kezében szorongatja az összegyűrődött szerep gépelt papírosát, azt az egyetlenegy oldalt. Sinkovits magához öleli, és megkezdődik a „kihallgatás”. Újból és újból átveszik a néhány mondatos szerepet. Közben gyakran elfárad, elakad, ilyenkor Sinkovits tréfával vidítja, és próbálja oldani a benne felgyülemlő feszültséget, így segítve át a legfájdalmasabb buktatókon. Egy nagy színész elveszíti a talán legfontosabbat: a memóriáját.”

Gózon Gyula ugyanebben az évben egy pincért alakít Ranódy új filmjében, a Pacsirtában. Csak egy nyúlfarknyi epizódszerep ez is, de különösen szívszorító a játéka. Ranódy ugyanis ismét a jól bevált technikával dolgozik, s csak az avatott szem sejti, hogy a színész tébláboló bizonytalansága, az izgalmában rátörő kézremegés, s az azt leplező gyors gesztusok – már nem csupán a szerep része.

A színházi öltözőben Sinkovits még öleléssel, tréfával segítette át az idős színészt a fájdalmas buktatókon. De Ranódy egészen más utat választ. Gózon fél a szerepétől, hogy végig tudja-e játszani a rövid jelenetet, emlékszik-e még a szövegére. Ranódy pedig kegyetlenül szembesíti őt a félelmeivel, amikor büszke örömmel mondatja a jelenetben a hanyatló memóriájú színésszel, hogy ő bizony még 15 év múltával is emlékszik a régen látott vendégére: „Én nem feledkeztem meg semmiről, én még mindig mindent tudok.” És sorolja a vendég egykori kedvenc ételeit: „Tehát. Bográcsgulyás jó forrón, jó sok csipetkével és jó sok mócsinggal. Rostélyos pirított hagymával.„

A néző pedig, ha nem is lát rá erre a kontrasztra, de tudja jól. Érzi. Ősi félelmek kelnek életre ezeken a képsorokon.

(Teljes film itt, részlete itt.)

• groteszk arcéle

Három évvel később Ranódy az Aranysárkányt forgatja. A film elején egy sárkány groteszk arcéle lebeg az égen. Három tanár nézi – az iskolaregények három tanártípusa -, s mindegyik mást lát bele a sárkányba.

Az öreg Tálas, a csupa szív aggastyán, akit már elnyűtt az élet, s már nem nagyon ‘ügyel a méltóságára‘ sem, s a diákjai ‘első gimnazista koruktól fogva minden ugratást kipróbáltak rajta‘ – egy szívet lát bele: „Olyan az alakja, mint egy szívé.” Flóris, a militáns tanár, aki a diákjaiban az ellenséget látja, mert „kesztyűs kézzel, barátom, nem lehet nevelni. Vagy van hatalmam, vagy nincs” – a sárkányra pillantva „szárnyas kígyókra, mérges leheletű szörnyekre gondolt, melyek halált okoznak.” Végül pedig Novák, a modern pedagógia híve, aki azonban képtelen formálni a diákjait, mert ő valójában nem is él, csak szemléltet – életében, iskolájában egyaránt: „Franklin Benjamin, kérlek, vele mutatta ki, hogy az istennyila azonos azzal a villamossággal, mely a lámpádban ég.” S ezen túl már képtelen bármilyen valódi párbeszédre is, hiszen mondatai sorra színes álbölcsességekben fulladnak ki: „No látjátok? A játék komoly dolog. Mindig az életet jelképezi. Ez vezeti be a gyerekeket az életbe. Csak játszva tanulhatnak.”

• Bújócskát játszunk, mi!?

Ha Novák alakját felszínesen nézzük, akkor a bölcs apafigura jelenik meg benne, pedig valójában „üres szólamokból áll össze ez a figura, és koránt sincs mögötte az a felvilágosult humanista magabiztosság, amit bele szoktak látni„. S a film már az elején felvillantja Novák karakterének ezt a vonását, amikor a tanár egy rajta gúnyolódó diákot szembesít a tettével, önmaga azonban nem akar szembesülni azzal, hogy itt valójában őt alázták meg – mintegy elbújik a szembenézés elől -, s így az intésből is csak egy üres szóvirág kerekedik:

„Maga ott a katedrán, az én katedrámon akart kigúnyolni engem? Liszner! Egy diák sohasem sértheti meg a tanárát. Legfeljebb önmagát alázza meg.”

Ezután következik Gózon Gyula egy rövid jelenete, ahol a – már szenilitásba hajló tanár – ismét csak az óra közepe táján ér be az osztályába, s a diákjai megint csak heccelik. Elbújnak előle a padokba, s mikor az öreg tanár már-már visszaindulna, felpattannak és vigyázzba vágják magukat. A játék pedig sikerült, az idős tanár dührohamban tör ki, amit az osztály mosollyal nyugtáz. S ezzel Novák konfliktuskezelésének az ellenpontozása jelenik meg a jelenetben, hiszen ez a provokáció sikeres volt. Tálas felült a heccelésnek, amit még maga Novák is mosolyogva fogad.

A jelenetben pedig egy rövid Horatius idézet hangzik el (Od.I.4) latinul: „Solvitur acris hiems grata vice veris et Favonis„, s egy része magyarul is Szabó Lőrinc fordításában: „Enged a tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának„.

(Teljes film itt, részlete itt.)

• Ne ismételgesse, maga barom! Fordítsa! Mi az alany?

Nos, az alany a latin mondatban a hiems, a tél, s a telet a közeledő tavasz langy fuvallatai űzik el. S lám, máris táncra perdülnek a nimfák és najádok, de még maga Vulcanus is újult erővel fog a munkához alvilág mélyén, s lát neki a villámok kovácsolásához. S nem Novák tanár úrra utalna ezzel a film? (Kosztolányi regénye ugyanis nem idézi Horatiust.) Hiszen Novák az, aki Franklint és az ‘istennyilát‘ emlegeti, amikor meglátja a sárkányt. S ezt a villámot ugyanolyan szörnyalakok kovácsolják ott az alvilágban – a kyklopszok -, amilyeneket a másik tanár, Flóris delirál maga elé a sárkány nyomán.

De a szerelmes ifjúság könnyed képe az ódában is hamar komorra vált, s a kommentárok még a Sorsszimfónia kopogtatását is felismerni vélik a sorok között: „Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas / regumque turris„. A halál kopogtat itt, aki ugyanolyan gyors lábakkal éri el a szegények kunyhóit, mint a királyok várait. S nem Tálas tanár úrra utalnak ezek a sorok? Vagy Gózon Gyulára? Aki ekkorra talán már megbékélt a sorsával: „a függöny lefelé szalad. Tudom én. De szép volt az egész„.

Persze a regényben diákok is a ‘halállal’ néznek farkasszemet, amikor az érettségi előtt állnak. A vizsga napján pedig „a termen a vesztőhely csöndje lebegett. Olyan pillanat volt ez, mint mikor az ügyész így szól a porkolábhoz: ‘Vezessék elő az elítéltet’” – s a törzsi férfivé avatások archetípusa jelenik itt meg. Az átmenet rítusának pedig szerves része a halál és az újjászületés szimbolikus átélése, s ennek a révén válik az ifjú a felnőtt társadalom teljes jogú tagjává. S a diákokat is ugyanez motiválja, hiszen „utálták már a szép ifjúságot, mely sehol se kap tiszteletet, becsülést, mindenütt lenézik, kisemmizik (…) elég a szép fiatalságból, mely csupa kín és megaláztatás. Azért várták oly türelmetlenül, hogy végre-valahára elmúljon.”

Horatius ódájának a lezárásában pedig ugyanennek az érett férfivé válásnak a képe jelenik meg – mégpedig a tanár szempontjából, ha az ódát a Thaliarchushoz szóló költemény mintájára értelmezzük és kellő nagyvonalúsággal tesszük azt, hogy elkerüljük a kényes olvasatokat. A költő ugyanis nem csak az elmúlásra, de arra is emlékezteti Sestiust – akihez az ódája szól -, hogy a ‘tanítványa’, aki ma még csak az ifjak ‘példaképe’, de akiért holnap már a lányok is bomolni fognak, immár a felnőttkor küszöbére lépett, s nemsokára itt az ideje, hogy az addigi ‘mentora’ az útjára bocsájtsa őt a nagybetűs életbe.

• langy szelek és édes ostromuk

A Horatiustól vett idézet viszont nem szerepel a Kosztolányi regényben, s feltűnő, hogy milyen körültekintéssel választották ki ezt a verset, hiszen több szálon is kapcsolódik a film dramaturgiájához. De vajon kinek szól ez a műgond? Mert a nagyközönségnek biztosan nem. Ők jó esetben annyit értenek az egészből, hogy itt valami latinul volt. Talán annak a pár esztétának, akik fél sorból is felismerik Horatiust, s emlékezetből is összerakják a verset? Nem valószínű.

Ugyanakkor az óda utolsó sorainak van egy igen pajzán olvasata is, amelynek a tükrében már egészen más értelmet kapnak a filmbeli langy szelek és édes ostromuk. Az óda végén ugyanis az ókori költészet egyik toposza jelenik meg, egy idősebb férfinek egy nála jóval fiatalabb – pontosabban kamasz – fiú iránt érzett homoerotikus vonzalma, ami persze lehet csupán plátói rajongás is, és nem feltétlenül jelent szerelmi viszonyt. Az utolsó sorok ugyanis így hangzanak (latinul és Bede Anna fordításában):

‘nec tenerum Lycidan mirabere, quo calet iuventus
nunc omnis et mox virgines tepebunt.‘

‘sem gyöngéd Lycidast nem bámulod ott, kiért ma ifjak
égnek, s maholnap majd szüzek hevülnek.’

A fiú – Lycidas – csak az óda utolsó két sorában jelenik meg, s annyit tudunk meg róla, hogy a férfi ‘megbámulja’ (miror) őt, s ez vonzalma alapvetően a fiú testi szépségének szól. A fiú pedig még abban az életkorban van, hogy egyelőre csak az ifjúság ‘lángol’ (caleo) érte, s a lányok még csak ezután fognak ‘szerelemre gyulladni’ (tepeo) iránta.

Az ódában itt nyilvánvalóan egy meleg férfinek egy kamasz fiú iránt érzett vonzalma jelenik meg, s felmerül a kérdés, hogy – ismerve a rendező sajátos módszerét – vajon itt ismét az érzékeny pontján célzott meg valakit? S sejthetjük is – hogy igen.

• Pöttyös az inged? Buzi-e vagy?

A színes bulvárcím, miszerint ‘A gyóntatópapja csábította el Mensáros Lászlót‘ 2007 júliusában jelent meg először a neten a Háttér meleg szervezet egy rendezvénye után, ahol az előadó genetikus, Czeizel Endre osztotta meg az információt, ami ma a Nemzeti Filmarchívum honlapján is olvasható:

„Mensáros László nem csak a politikával került összeütközésbe, hanem nehéz belső terhet is hordozott. Csak jóval a halála után derült ki, hogy homoszexuális volt. Czeizel Endre 2007-ben közzétette, hogy a neves színész élete vége felé rábízta a titkát. A genetikusnak hátrahagyott üzenete szerint ő maga is vállalta volna nyilvánosan a másságát, ha kora és betegsége nem akadályozza meg benne. Mensáros olyan korban élt, amikor neki fontosabb volt, hogy közismert művészként ne botrányból éljen. A rend és a látszat kedvéért megnősült, és két gyermeket is nemzett feleségének.”

Így viszont már világos az összefüggés – ismerve a rendező eszköztárát. Ranódy az érzékeny pontján provokálja a színészét, hogy még hitelesebben játssza a szerepét, hogy a valódi érzéseivel reagáljon az adott helyzetben. Ha kell, akkor az összetört lányt emlékezteti szülei halálára, ha kell, az elmúlással való szembenézéstől menekülő, agg színészt szembesíti a félelmeivel, ha pedig kell, Mensáros László jelenetében hangzik el egy gúnyos utalás arra a titkára, amit a művész egészen a haláláig leplezett.

• játszunk, mi?

‘Bújócskát játszunk mi?‘ – üvölti a diáktréfa után Tálas az osztályának, majd következik a magyarul is elhangzó horatiusi félsor – ‘a langy szelek édes ostromának‘ -, ami viszont már hordoz egy olyan üzenetet is, amiről nehéz eldönteni, hogy mennyiben szól a nagyközönségnek, s mennyiben csupán egy ‘belső kommunikáció’ a rendező és a színésze között. A ‘langyos‘ szónak ugyanis már a hatvanas években jelen volt a ‘homoszexuális‘ értelmű jelentése a magyar szlengben, arról azonban nincs semmiféle információnk, hogy Mensáros László homoszexuális irányultsága mennyire volt ‘nyílt titok’ akkoriban, mindenesetre Czeizel Endre 2007-es nyilatkozata előtt még nincs nyoma a művész szexuális irányultságával foglalkozó megjegyzéseknek az interneten.

Mensáros a filmben egy olyan tanárt játszik, aki nem vállalja fel a konfliktusokat, s helyette buta álbölcsességekből épít magának valamiféle maszkot, ami mögött végül eltűnik a ‘hús-vér’ ember, s ez lesz az, ami végül a tragikus bukását idézi elő a történet dramaturgiájában. A film rendezője pedig biztos kézzel választ ki ennek a szerepnek az eljátszására egy olyan színészt, aki maga is egyfajta maszk mögött éli le az életét, aki „rend és a látszat kedvéért megnősült, és két gyermeket is nemzett feleségének„.

S Ranódy tesz is róla, hogy színésze a filmvásznon ne csupán játssza, hanem a lehető leghitelesebb módon alakítsa – önmagát.

*     *     *

Kapcsolódó posztok:

Amikor a szép Dobánénak latinul udvaroltak – lejáratás és suttogó propaganda a Kádár-rendszerben

Fricska Kosztolányinak – Panna néni és a circumdederunt

A szerhasználat és a megvonás periódusai a drogfüggő Kosztolányinál