— Rudé Právó és családirtás a Klauzál utcában
A regényben két olyan bűncselekményre való utalást is találunk, amelyek valóban megtörténtek, s a korabeli újságok alapján be is tudjuk azonosítani azokat. Az egyik jelenetben, amely egy fodrászüzletben játszódik, a rádió éppen híreket mond, s a hírolvasó először a csehszlovák napilap, a Rudé Právó főszerkesztőjét idézi, majd a Klauzál utcai Szrenkó gyilkosságot ismerteti. Fejes Endre mindkét szövegrészletet a Népszabadság 1968 május 18-i számából (adt.arcanum.com) vette át, ahol az 5. oldalon >>„Védelmeznünk kell a párt vezető szerepét” – A Rudé Právo főszerkesztőjének cikke<< címmel megjelent cikk ‘Oldrich Svestka,a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága elnökségének tagja, a Rudé Právo főszerkesztője‘ szavait idézi, majd a 13. oldalon ‘Keresik a Klauzál utcai gyilkosság gyanúsítottját – Újabb részletek a bűntettről‘ címmel beszámolnak a Klauzál utcai tragédiáról. Ez a két újsághír azért is érdekes, mert ez alapján tudjuk beazonosítani, hogy a regény 1967 kora nyara és 1969 kora ősze között játszódik – ugyanakkor a regény először a Tükör c. hetilap kezdte el közölni az 1968 október 1-i számával (adt.arcanum.com).
„A rádióhoz megy, lekuporodik, bekapcsolja. Férfihang a híreket olvassa:
– Befejezésül a Rudé Právo főszerkesztője hangsúlyozza: „Nemcsak arról van szó, hogy bátran föltárják a teljes igazságot. A pártnak erőt ad a hibák bátor felismerése. A párt ereje azonban tehetetlenséggé válnék, ha a párt bírálata a forradalom által teremtett hagyományok felszámolását jelentené, ama hagyományokét, amelyek a pártot és egész társadalmunkat is a nemzetközi forradalmi mozgalommal összefűzik.” Mint már jelentettük: tegnap, a déli órákban, a Budapest, hetedik kerületi, Klauzál utcai lakásában holtan találták a harminckilenc éves Szrenkó Ferencnét és tízéves, Margit nevű gyermekét. A kettős, brutális gyilkosságot feltehetően a negyvennégy éves, iszákos családfő, Szrenkó Ferenc követte el. Egyébként a Népszabadságban közölt fénykép alapján sok bejelentés érkezett a rendőrségre, a feltételezett gyilkos kézre kerítéséhez. Valószínű, hogy Szrenkó Ferenc sötétkék öltönyben bujkál. A rendőrség ismételten kéri, aki a nyilvánosságra került fénykép alapján felismeri, jelentse a legközelebbi rendőrnek vagy rendőrőrsnek. Várható időjárás estig…”
Látható, hogy a regény szó szerint vesz át mondatokat a Népszabadság bűnügyi híréből, s mellette az újságban az időjárás következik, ahogyan a rádióban is:
„Mint megírtuk: május 16-án, a déli órákban a Budapest, VII. kerületi, Klauzál utcai lakásában holtan találták a 39 éves Szrenkó Ferencnét és tízéves, Margit nevű gyermekét. A kettős gyilkosságot feltehetően a 44 éves családfő, Szrenkó Ferenc követte el. (…) Valószínű, hogy Szrenkó Ferenc sötétkék öltönyben bujkál. A rendőrség ismételten kéri: aki a nyilvánosságra került fényképek alapján felismeri, jelentse a legközelebbi rendőrnek vagy rendőrőrsnek.” (Népszabadság, 1968 május 18 – adt.arcanum.com)
— baltával odaütött a fejére
A regény másik jelenete szintén egy bűncselekményt ismertet. Ez az azt követő napon hangzik el, hogy a fiú ígéretet kapott az irodában, hogy az általa elkövetett csalást, hogy diplomatának adta ki magát, diszkréten kezelik, s nem beszélnek róla – azonban másnap mégis mindenki tud a fiú viselt dolgairól
„Műhelyrész. A dróthálóval védett, sokkockás ablakokon besüt a nap. A fiú százszor mosott, foltozott munkaruhában, háromlábú széken, satupadnál ül. – Diplomata – kiált egy hang valahol. Esztergályos emeli fejét, minden fogával nevet. A fiú arca mozdulatlan. Tejesüvegéhez nyúl, húz belőle.
– Otthon voltam anyámnál – mondja. – Az egyik asszonyt elszerette a másik férj, a megcsalt férj rájött. Agyonverte a vetélytársát, és a kútba dobta. Egy hét múlva fedezték föl a gyilkosságot, amikor kiszivattyúzták a kútból a vizet.
Negyven év körüli munkásnő bólint. Tejet iszik.
– Vannak ilyen esetek. Amikor én fiatalasszony voltam, állapotos Erzsikémmel, a szomszédunkban lakott egy házaspár. Az asszony beteg volt, a férfi is otthon tartózkodott. Valamin összeszólalkoztak. A nő a kezében levő baltával odaütött a fejére. A férje meg éppen borotválkozott. Olyan indulatba jött, egyetlen metszéssel elvágta a felesége nyakát, de olyan szörnyen, mintha a liba nyakát vágta volna el. Amikor Erzsikém megszületett, az volt az első kérdésem, hogy a lányom nyakán látszik-e valamilyen nyom.”
Az első gyilkosságnak nem találtam a nyomát, míg a munkásnő által elbeszélt eset 1940 április 18-án történt, amiről is a Pesti Hírlap másnapi száma (1940, április 19 – adt.arcanum.com) így számolt be:
„Borzalmas kettős családi dráma történt csütörtökön délelőtt a Vecséshez tartozó Ganz-kertvárosban, a Brassó utca 20. számú házban. Itt lakik Bor István 39 éves Beszkárt-kalauz, aki összeszólalkozott a feleségével. A perlekedésből verekedés támadt,amelynek hevében a fiatalasszony baltát ragadott és többször fejbe sújtotta férjét. A férfi összeesett, de nem sokkal utóbb magához tért, talpra állt, felragadott egy nagy konyhakést és átvágta vele felesége torkát.”
Itt ugyan nem találunk szó szerinti átvételt, csupán a regényben a ‘valamin összeszólalkoztak‘ kifejezése idézheti az újsághír ‘összeszólalkozott a feleségével‘ fordulatát, azonban a bűncselekmény leírása erősen hasonlít a regényben leírt történethez azzal a különbséggel, hogy az egyik helyen konyhakéssel, a másik helyen pedig borotvával követik el a gyilkosságot.
— két fénykép
A Pesti Hírlap fenti számában a bűntényről szóló tudósítás mellett viszont önkéntelenül is felfigyeltem egy színésznő fényképére, mivel a fotó Nagy Imre feleségének, Égető Máriának a fiatalkori képét juttatta az eszembe, s a két arckép hasonlósága szöget ütött a fejembe – már csak azért is, mivel Nagy Imre lányát Erzsébetnek hívták, a regényben pedig a munkásnő pedig az ‘Erzsikém‘ nevű lányát említi, akivel viselős volt a bűntény idején („amikor Erzsikém megszületett, az volt az első kérdésem, hogy a lányom nyakán látszik-e valamilyen nyom„). Ugyanis régi hiedelem, hogy a viselős asszonyt ért sokk valamilyen testi elváltozást okozhat a születendő gyermeken – ami pedig csak azért érdekes, mert Nagy Imre lányának a későbbi életét igen súlyosan befolyásolta, hogy a kivégzett miniszterelnök lánya volt, hiszen a „Kádár-rendszerben Nagy Erzsébet munkahelyeit, tevékenységét szigorúan felügyelték” (hu.wikipedia.org).
A két kép között persze csupán annyi a hasonlóság, hogy mindkettő egy-egy igen előnyös külsejű fiatal nőt ábrázol hasonló fejtartással hasonló szögből, s továbbá a Pest Hírlap képe megfelelően elmosódott ahhoz, hogy a kellően elfogult szemlélő azt lásson bele, amit csak akar …
Amikor azonban elolvastam a képhez tartozó cikket, s az ott leírtakat összehasonlítottam Égető Mária pozíciójával és jellemrajzával, akkor egészen érdekes párhuzamot véltem felfedezni: mindketten nagy emberek társai voltak, s mégis mindketten igen szerények maradtak.
— Nagy Imre felesége és Ferenc József barátnője
A Pesti Hírlap 1940, április 19. száma a bűntényről szóló hír mellett egy gyászjelentést is közöl ‘Schratt Katalin meghalt‘ címmel (adt.arcanum.com).
„Bécsből érkezett jelentés szerint Schratt Katalin az elmúlt éjszaka 85 éves korában meghalt. A múlt század érdekes szépaszszonyainak egyik legérdekesebbike hunyta le örökre a szemét. „Die Schratt“ fogalom volt Bécsben, nemcsak azért, mert a legkitűnőbb drámai művésznők egyike volt, hanem, mert általánosan ismeretes volt az a gyengéd viszony, amely a monarchia hatalmas uralkodójához, Ferenc Józsefhez fűzte.”
Schratt Katalin „a bécsi Burgtheater ünnepelt sztárja három évtizeden keresztül volt Ferenc József osztrák császár és magyar király barátnője és legközelebbi bizalmasa” (divany.hu), s a Pesti Hírlap korabeli cikke a nekrológban a császár barátnőjének a szerénységét emeli ki, s azt, hogy a biztonságos otthont teremtette meg az uralkodó körül:
„Az uralkodó úgyszólván mindennapos vendége volt a szép és bájos művésznőnek, aki pompás kávéval, mazsolás kuglóffal várta és . . . sose kért semmit tőle, nagyszerű tapintattal, aranyos jósággal igyekezett melegséget, otthont teremteni körülötte. Érdekes, hogy Erzsébet királyné halála előtt egy nappal Géniből keltezett levelében kéri a művésznőt, hogy álljon a király mellett jósággal, szeretettel.”
S ezt most hasonlítsuk össze azzal a beszámolóval, ahogyan Nagy Imre feleségét, Égető Máriát búcsúztatja a Párizsban megjelent emigráns újság, az Irodalmi Újság 1978 május 15-i számában (adt.arcanum.com):
„Április 7-én elhunyt Budapesten Nagy Imréné, született Égető Mária. Magyarország egykori miniszterelnökének özvegye 76 évet élt (…) Nagy Imréné, „Maca néni”, erős ember volt, önálló egyéniség. (…) Címet, rangot, társadalmi csillogást akkor se keresett magának, amikor Nagy Imre csillaga magasan járt, amikor férje több ízben is miniszter volt. Politikai Bizottsági tag, miniszterelnök. Égető Mária maradt, aki volt: szilárd támasz, biztos rév, erkölcsi erő, megvesztegethetetlen egyszerűség (…) Nagyék nem sokat szerepeltek, aránylag visszavonultan éltek mindaddig, míg a magyar politikai élet központjába nem állították az 1953- as események. Maca néni azonban ekkor sem változott meg. A júniusi „reformkor” népszerű miniszterelnökének felesége ugyanolyan csendes, szerény és egyszerű ember maradt, mint a kaposvári földszintes ház”
S hogy Égető Mária alakjához a kor oral history-jában szorosan hozzátartozik az, hogy a miniszterelnök feleségeként is szerény maradt jelezheti az is, hogy múlt-kor történelmi magazin >>Aki nem játszotta a „kommunista nagyasszonyt”<< címmel írt összefoglalót (mult-kor.hu) Égető Mária életéről. S ugyanerre hívta fel a figyelmet a Nagy Imre Társaság elnöke is a forradalom 60. évfordulóján (Békés Megyei Hírlap, 2016 december 7 – adt.arcanum.com):
„Balahó Zoltán kiemelte, hogy Égető Mária nem lépett be soha a kommunista pártba, és hogy nem játszotta a kommunista nagyasszony szerepét, nem úgy, mint a többi pártvezető felesége. Férjének, Nagy Imrének végig szilárd támasza volt … aki mindvégig visszahúzódó életmódot folytatott, függetlenül attól, hogy férje éppen milyen tisztséget töltött be. Egyelőre nem dolgozták fel az életét, és lányuk, Nagy Erzsébet sem beszélt a szüleiről interjúkban.”
Égető Mária az emlékezetben tehát úgy élt, mint a politikus szerény felesége, aki a biztonságos családi hátteret biztosítja Nagy Imre számára, s a Pesti Hírlap korabeli cikke is ugyanezen karakterjegyekkel festi le Schratt Katalint, Ferenc József uralkodó barátnőjét. (Mivel Égető Mária tudatosan a háttérbe húzódott, alig maradt fenn róla – ezen két karakterjegyen túl – más személyes adalék. Egyet azért találtam: a fenti visszaemlékezésből kiderül, hogy „a legenda szerint Égető Mária nagyon jól tudott főzni, és hogy bár volt bejárónő, a sütést és főzést, a fakanalat soha nem engedte ki a kezéből” (adt.arcanum.com) – s kissé abszurd lesz ismét a párhuzam, de a Schratt Katalinról szóló nekrológ is hasonló dolgot emel ki – az otthon, a tápláléknyújtás képeivel: „Az uralkodó úgyszólván mindennapos vendége volt a szép és bájos művésznőnek, aki pompás kávéval, mazsolás kuglóffal várta„. S még egy párhuzam. Égető Máriára való visszaemlékezésben elhangzik, hogy „Egyelőre nem dolgozták fel az életét, és lányuk, Nagy Erzsébet sem beszélt a szüleiről interjúkban„. Azaz a család mintha tudatosan kerülné, hogy a házaspár benső életéről információkat osszon meg – de ugyanez az adalék tűnik fel Schratt Katalin kapcsán is a nekrológban is!
„Soha, senkivel nem beszélt arról a meghitt öszszeköttetésről, amely Ferenc Józsefhez fűzte. Fölháborodva utasította vissza azt az amerikai ajánlatot, amely mesés honoráriumot ajánlott föl a memoárjaiért…”
S még valamit. Schratt Katalin kora neves színésznője volt, míg Égető Mária bátyja „a kaposvári munkásszínjátszás egyik meghatározó alakja volt” (hu.wikipedia.org), s Égető Mária hasonlóan a „munkás színjátszó körben is részt vett, vélhetően egy előadás alkalmával ismerkedett meg Nagy Imrével” (adt.arcanum.com).
Tehát annyit láthatunk, hogy a Pesti Hírlap nekrológjában ábrázolt karakterjegyek – és most lényegtelen, hogy azt a korabeli hírlapíró mennyire színezte át – szinte Égető Mária alakját idézik. Fejes Endre pedig a regényében a fenti helyen annak a gyilkosságnak a rövid leírását helyezi el, amelyről emellett a nekrológ mellett megjelent bűnügyi tudósítás szól. Úgy gondoljuk, hogy ez nem véletlen a regényíró részéről.
S ezután kíváncsian lapoztam át a Népszabadság 1968 május 18-i számát, hogy vajon a Rudé Právó főszerkesztőjének a szavai és a Klauzál utcai gyilkosság ismertetésének a környékén találok-e valamit, aminek a témája gyanúsan belevág abba, amiről Fejes Endre a sorok közé rejtve ír a regényében.
— két trauma
Az újság 8-9. oldalán Sziklai Julianna: Tizenkét esztendő c. visszaemlékezését olvashatjuk, amely a korabeli megfogalmazással élve „az 1956-os ellenforradalom idején mártírhalált halt Sziklai Sándor honvéd vezérőrnagy lányának novellisztikus önéletrajzi dokumentumírása„, s melyet az újság három részben közölt (Népszabadság, 1968 május 18, 19, 21).
A novella egy édesapa temetésével kezdődik, aki két kislányt hagyott maga után árván, ill. azzal a jelenettel, amikor a feleség megtalálja a halottas házban az összecsapások során elhunyt férjét. A dokumentumírás ezt követően az árván maradt lány szavaival mondja el, hogy a lány hosszú évek során hogyan dolgozta fel a traumáját, s a megrázkódtatást követő üresség érzését hogyan váltotta végül fel az élni akarás. Az írás hitelesen ábrázolja a krízis feldolgozásának a folyamatát. Először a tagadás jelenik meg:
„A temetés utáni éjjel azt álmodtam, hogy Apa hajóval jött, kapitánysapka volt a fején. Mosolygott és integetett. Derűsen ébredtem. Aztán belém nyilallt, meghaltak. Meghaltak. De csak sokkal később döbbentem rá ennek a szónak igazi értelmére. A hiányra, melyet nem lehet betölteni. Arra a semmihez nem hasonlítható érzésre, amit akkor éreztem, mikor megtudtam, hogyan haltak meg.”
Ezt követi majd a világtól való elzárkózás és a befelé fordulás:
„Éltem. Semmi különös. Sokat olvastam. Mindent összevissza. Csak akkor éreztem jól magam, ha olvashattam. Egyébként iszonyom volt mindentől, főleg a felnőttektől. Körülöttem, mint egy zsibvásár, zajlott az élet hangosan, kíméletlenül. Én álltam, mint egy idegen, aki nem vásárol, csak szemlélődik.”
Majd egy szimbolikus alvilágjárás következik – a holtak birodalmába való leszállás:
„Nem, nem Apát akartam elfelejteni. Az embereket.
Ültem a sötét szobában, töprengtem. A szennyvíz krákogva rohant le. Kitől kérdeztem: miért?
Egyedül voltam, akartam egyedül lenni. Féltem az egyedülléttől. Kívántam a félelmet.
Egyedül kóboroltam a ligetben, néztem az embereket. Lemásztam a romos múzeum pincéjébe, nehéz, dohos szag csapott meg. Mentem a sötétségbe, reszkettem, egyre csak mentem. Megálltam, úgy éreztem, valaki az arcomba lélegzik. Kibotorkáltam, alig tudtam hazamenni. Egész éjjel nem aludtam. Másnap újra elmentem, és harmadnap megint.
— Aki izgalmasat, akar, az velem jön. Hullák vannak a pincében, penészesek.”
Majd ezt követi a tudatmódosító szerek használata, az önmérgezés időszaka, amikor is egy idő után a hirtelen támadt csömör az élni akarásba csap át:
„A szoba bűzlik a szesztől és a füsttől. Stíl bútorok, az ágy fölött szentkép. Elvis Presley sikoltozik, hörög. Ülök, nézem őket, kezemben pohár, fújom a füstöt. Kimegyek az előszobába. Undorodom. A lépcsőház ragacsos volt a kosztól. Rohantam le.
Mentem az utcán. Kirakatok, fények, hangok. Valahol megöltek egy embert, valahol született egy ember.
— Apa, élnem kell?”
Végül egy művészi erejű kép következik, ami ugyan kissé sután lett kidolgozva, de lélektanilag igen hitelesen ábrázolja a traumafeldolgozás belső munkáját, s az életbe való visszatérés pillanatát:
„Hazamentem. Feküdtem az ágyon. Egy nagy virág fura, alaktalan, ijesztő árnyat vetett a falra. Néztem az árnyat. Valahol bárgyú zene szólt. Utáltam a virágot. Kidobtam. Az árny meghalt.
Lassan világosodott. A reggeli zajok bejöttek az ablakon. Tovább kell élnem! Mert nem fejeződhet be minden, ami van, egyetlen halállal.”
— két traumafeldolgozás
A tragikus esemény tehát 1956-ban következett be, amikor is a kislány Sziklai Julianna egyszerre vesztette el az apját, Sziklai Sándort és a nagyapját, Kiss Lajost. Visszaugorva pedig Fejes Endre regényéhez, még felmerülhet az a gyanú is, hogy az író ezzel – a történethez sajátosan ‘odalinkelt’ – másik történettel Nagy Imre unokájára, Jánosi Katalinra utal, aki 1951-ben született, s hét éves volt, amikor kivégezték a nagyapját, s a regény megjelenésének az évében, 1968-ban a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola textilműves szakára járt (s később textil- és festőművész lett).
S Fejes Endre nyilván ismerte Nagy Imre családjának 1956-ot követő sorsát, s nem kellett jövőbe látónak – csupán jó emberismerőnek – lennie ahhoz, hogy ráérezzen arra, hogy a művészi pályára lépő Nagy Imre unoka, Jánosi Katalin lesz a családban az, aki a művészet eszközeivel fogja feldolgozni a Nagy családot ért traumát. S itt egy metaszintű vonatkozást vehetünk észre, hiszen az ‘odalinkelt’ történet nem csupán a trauma feldolgozásáról szól, de maga a Népszabadságban közölt novella is egy jó példája a traumák művészet-, ill. írásterápia eszközeivel való feldolgozásának. Azaz a novella egy traumafeldolgozás folyamatát mutatja be, de – átugorva a metaszintre – maga a novellaírás is ennek a folyamatnak a része.
S ha egy pillantást vetünk Jánosi Katalin művészetére, láthatjuk, hogy maga is voltaképpen a családi traumákat dolgozza fel a művészetével. A kritika szerint ugyanis „Az évek múlásával kialakított egy sajátos, nagyon belülről építkező festői nyelvet. […] Sajátosak a művész romábrázolásai. Sejtetnek is elsüllyedt struktúrákat, de mégsem konkrétak. épségben is vannak és romosak is (Feledy).” S az, amit a művészettörténész az ‘elsüllyedt, de mégis ép struktúrák‘ kifejezésekkel ír le, voltaképpen ugyanaz, amit a – szabadjon így mondanom – az amatőr novellista, Sziklai Julianna jelenít meg a múzeum pincéjébe való alászállásával: „Lemásztam a romos múzeum pincéjébe, nehéz, dohos szag csapott meg. Mentem a sötétségbe, reszkettem, egyre csak mentem. Megálltam, úgy éreztem, valaki az arcomba lélegzik. … Hullák vannak a pincében, penészesek.„
S amikor Sziklai Julianna úgy fejezi ki magát, hogy „Tovább kell élnem! Mert nem fejeződhet be minden, ami van, egyetlen halállal.„, voltaképpen azt mondja el egyszerű szavakkal, amit Jánosi Katalin a művészi hitvallásában – s figyeljünk a romok, felbomlás, sebek, pusztulás, élet csodája szavakra!
„Munkáimat nem a témák sokfélesége jellemzi. nem a konkrét objektum, hanem az általa kifejezhető érzelem, hangulat, üzenet a döntő számomra. A tárgyak, a kövek, mohalepte romok világa az időt az elmúlást hordozzák, a formák felbomlása, sebeik számomra emberi sorsok kifejezői. Ezt a drámát, a formák világának pusztulásán túl az élet csodájának időtlenségét igyekszem kifejezni festményeimmel.” (virtuartnet.hu)
— és két narratíva
Sziklai Sándor – akinek a lánya írta a fenti novellát – tragikus története a következő:
„Budakeszin a svábságot ért kollektív büntetés és a betelepült „elvtársak” miatt a már lappangó indulatok a forradalom kirobbanásával a felszínre törtek. Október 26-án néhány fiatal – Márity László vezetésével – összetűzésbe került a helyi kommunista kiskirállyal, Sziklai Sándor ezredessel. Az ezredes belelőtt Márityba – aki fél év múlva belehalt sérülésébe –, ám egyik társa (Tóth Miklós) kézigránátot dobott a lakásba, ami a tisztet súlyosan megsebezte, még az eszméletét is elvesztette. A lövés hallatán a helybeliek közül többen lőni kezdték az épületet. Sziklai apósa, Kiss Lajos a helyi Népfront elnöke öngyilkosságba menekült. Miután a lövöldözés elcsitult, többen benyomultak a házba és meglincselték a még mindig eszméletlen állapotban lévő Sziklait. Ők azt terjesztették el, hogy az ezredes – baltával vagy pisztollyal – előbb megölte apósát, majd magával is végzett.” (eorsilaszlo.hu)
Sziklai Sándor halála kapcsán még ma is megoszlanak a vélemények, hogy egészen pontosan mi is történt – s ezt Eörsi László részletesen ismerteti a Sziklai-legenda c. tanulmányában (betekinto.hu). S ez számunkra most azért fontos, mert Sziklai Sándor története és legendái pontosan a narratívák felcserélhetőségének azt a tragédiáját mutatják be, amiről maga a regény, de magának a regénynek a sorsa is szól. Fejes Endre egy pszichopata gyilkos történetét mondja el, s ebből a regényből később film, színdarab, musical készült, amelyek már egyre inkább a társadalom áldozatának mutatják be a gyilkost. A regény rejtett szintjén viszont a névtelenül elhantolt Nagy Imre sírhelyének az adatait közli kódolva. A szabadságharcos hősét, akit háborús bűnösök és gyilkosok közé temettek. (Azaz a gyilkosból hős, a hősből pedig gyilkos lesz.) S ugyanígy a narratívák felcserélhetősége jelenik meg Sziklai Sándor esetében is – s hogy a narratívák felcserélésére mekkora igény van napjainkban is, pontosan jelzi, hogy Eörsi László is milyen polémiákba keveredett, amikor az igazságot kísérelte meg feltárni az ügy kapcsán. (eorsilaszlo.hu)
— humanizmus
S végül szót kell ejtenünk Fejes Endre mély humanizmusáról is. Számomra ugyanis az derül ki az általa elbeszélt történethez sajátosan hozzálinkelt történetből, hogy Fejes Endre ott, ahol a gyászról és a halálról van szó, túllép a szekértáborok logikáján, s az áldozatokban és az árvákban – az áldozatokat és az árvákat látja. S a fájdalmukat. Vagy, ahogyan ő fogalmazott – a nyerseség álarca mögé húzódva:
„Dolgozót szánni, betörőt becsülni, besúgót hazavágni, koldust leköpni. Ilyen világ nevelt föl, mást nem ismertem.” (Szerelemről bolond éjszakán)